Barkiel

Azt hittem elmennek a vonatok
de mégsem, holt vágányok
elfogytak.
Nem indul már olyan szerelvény
aminek ne lenne célja.
Bennem az állomás, peronok
füstben leselkedő várók,
elférnek, mégis marad hely
mert akarom.
Hiába tárod ki szárnyad,
nem takarod el a tegnapokat
tudom jól ki vagy, kimondtad.
Mérhetetlen most a súly
mégis tudok szállni vele
mert magam már nem vonaton
se a várók rejtekén várok.
Magasba szálltam, pedig itt élek
én is lent, ahol sok a mocsok
de mégis vannak, angyalok.
Rám raktad a jelet
amit hordok életem végéig.