Peperoncino és paprika

Közeledik a Valentin nap, ami azért olasz közeli szenvedélyes, romantikus körökben egy megünnepelendő event. Nekem is az volt, legalábbis pár évvel ezelőttig.
Akkor hosszas tervezgetés után kitaláltam, hogy egy osztrigás, champagnie-s bulival fogom meglepni Lorenzot.
Ezzel még azt is bevállaltam, hogy kapok esetleg újra egy osztrigás ételmérgezést, mint évekkel ezelőtt. Ráadásul az még Palermóban volt, ahol a kórház inkább emlékeztet egy közép-afrikai nagyváros állomására. Sok jövés-menés, kevés személyzet, ergo nulla wc papír. Pedig az ételmérgezés már magában halál közeli élmény, nem kellenek hozzá még a nehezített higiéniai körülmények és akadálypálya. Úgy érzed magad, mint az asztronauták a 8. utas a halálban, röviddel azelőtt, amikor kiugrik a hasukból a szörnyecske. Csak az alien-né átváltozott osztriga még előtte átrendezi az belső szerveidet, anatómiádat. De mindegy! Valentin-nap az Valentin-nap!
Hozattam hát friss osztrigát a bécsi tengerről és rendeltem Moét, a jobbik fajtából. Arra sajnos nem számítottam, hogy az osztrigát nem az számomra jól ismert, étteremben felszolgált módon citromkarikával fogom megkapni a halpiacról, hanem egészben, zárva és nekem kell majd kinyitogatnom őket. De az sem érdekelt volna, ha a Loch Ness-i szörny gyomrából kell kiszednem a nyamvadt osztrigát, akkor is nagystílű Valentin-napi buli lesz!
Este Robi korán bealudt, odakinn búgott a téli szél, öklömnyi pelyhekben esett a hó. Minden feltétel adott volt a túlfűtött romantikához.
Csak Lorenzo nem volt még sehol. Telefonált, hogy késik egy kicsit, mert hóakadály van. Gondoltam, nem gond, legalább van idő az előkészületekhez.
Meggyújtottam úgy 600 gyertyát, elhelyeztem őket a lakás különböző szegleteiben. Néztem. A nappali leheletnyit olybá tűnt, mint egy ravatalozó, de gondoltam, ha iszunk egy kis Moét, majd emelkedik a hangulat.
Most következett a legfontosabb részlet és dilemma, mint ugye mindig: mit vegyek fel? Aki ismer, ismeri a stílusomat is: elegáns, nőies, de nem provokatív. Na, a Valentin-napi szerkóm pont nem ilyen volt, sejthetitek. Kitettem magamért, hiszen 13 együtt töltött év után az ember már minden gátlás nélkül próbálja felülmúlni mindennapos énjén és persze a sokéves rutint. Szóval nem fogtam magam vissza, se smink, se öltözet terén. Bár az „öltözet” szó a legnagyobb jóindulattal is erős túlzás arra, ami rajtam volt. Ahogy elmentem a tükör előtt, meg is ijedtem picit, még a kutya is megugatott. Nagyon reméltem, hogy se anyu, se a gyerek nem ébrednek fel.
Gondoltam, itt az idő, neki állok kinyitni az osztrigákat. Hát, élő cápát boncolni szerintem egyszerűbb. Azt sem könnyű megtalálni, hogy hol nyílik, pláne a gyertyafényes nappaliban. Létezik persze osztriganyitó kés, de magyar háztartás és konyhai felszerelés volt adott, így én a disznóölő késsel álltam neki szétfeszegetni a kagylót. Hát nem mindennapi látvány lehetett, amint én a kis neglizsében, tűsarkúban, nagykéssel a gyertyafényben káromkodva próbálom előkészíteni a Valentin-napi menüt.
Az osztriga nem adta könnyen a húsát, 20 perc alatt sikerült kinyitnom hármat, gondoltam gyorsítanom kell a tempón, mert malacbökővel, osztrigát ordináré módon szapulva talán nem fogom elérni a kívánt hatást, ha megjön Lorenzo. Hallottam már valami olyat, hogy a kagyló víz alatt kinyílik, így a mosogatóban a csap alatt szurkáltam tovább a dögöket. Az őrangyalom ekkor már negyedszerre ájult el. Éreztem én is az öszvér makacs tudatom alatt, hogy veszélyes lehetek önmagamra nézve, de lehet bennem valami defektes Macgyver gén, ami miatt sosem adom fel.
A víz alatt persze többször megcsúszott a bozótvágó, mígnem beleállt a tenyerembe. Meg sem lepődtem nagyon. Kaptam viszont egy löket adrenalint, amitől kezdtem elájulni, persze vigyázva arra, egy, hogy ne a késre essek, kettő, hogy ne ébredjen fel senki. Magamban ordítottam hát szép csendben, majd lerogytam a konyha padlójára a romantikus megvilágításban, a kezemből kiálló konyhakéssel. Ez lehetett volna a Scary Movie erotikus verziója. Ennél a pontnál nem tudtam tovább. Felébresszem anyut? Áh, csak ne már… Ha véletlenül infarktust kapna, még azt sem tudnám, hogy a kinézetemtől vagy a kilukasztott kezem miatt. Mint minden pánikba esett nő, felhívtam hát a férjem, aki mint sem sejtve a Valentin-napi meglepetésről, a lezárt autópályán várakozott, hogy valamelyest járható legyen megint az út. Hajnali egy óra volt, csörög a telefon, a felesége sírva, hiszti gyanús állapotban hadar neki valamit, hogy nagy kés, leszúr, vér-vér, jajj, meg hogy jöjjön gyorsan. Próbált ő segítőkész lenni a távolból, de hisztis nővel kb. annyi esély van, mint egy vergődő hiperaktív krokodillal. Mondta, felhívja a szomszédot. Ekkor rájöttem, szar ötlet volt felhívni őt. Gyorsan megnyugodtam, mondtam neki, nehogy! Inkább megoldom egyedül.
Előszedtem hát egyéniségem bozótharcos részét és kifeszegettem a kezemből a bökőt. A vágás bár nem volt nagy és nem vérzett túlzottan, irtózatosan fájt (, mint nekem általában minden), bár lehet, hogy ez csak a vizuális élmény utóhatása volt. Betekertem gyorsan valami sterilbe, használt konyharuha volt kéznél, kaptam a szexi outfit-re egy melegítőt és taxit hívtam vonyítva, hogy vigyen be a kórházban. A taxis szerencsére nő volt, de nem tűnt egy Schuhmacher típusnak és rögtön elakadt a félméteres hóban. Elnéztem 10 percig, ahogy brékel és olvasztja a kuplungot, majd mondtam szálljon ki, majd én, mert ha nem haladunk, biztos elvérzek és megöl az osztriga mérge. Nagy ijedségemben sikerült elsőre kijönni a hóból fél kézzel, majd türelmesen megvártam, míg beérünk gyök kettővel a kórházba. Ott az orvos eléggé elnyűtt benyomást keltett, álmos fejével és mezítlábas papucsában. Megkérdezte szétfolyt sminkemen keresztül a tekintetemet fürkészve, hogy háztartáson belüli erőszak történt-e. Gondoltam, bár az eredeti terv az volt, de nem, csak átszúrtam a kezem késsel. „Hogyan történt?” Miért, nem mindegy?! Mondom, mosogatás közben... Nagy fájdalommal az arcomon, sziszegve letekertem a konyharuhát és megmutattam neki a kb. 1 centis szúrást. Szerintem nem igazán dobogtatta meg a szívét a sérülésem, amit leolvastam az arcáról, az nem együttérzés volt. Ragasztott rá egy mezei sebtapaszt. Megdöbbenve kérdeztem: „Ennyi? Nem kell röntgenezni? Varrni? Műteni? Amputálni?” Mondja, nem, de húzzam le a nadrágot, ad egy tetanuszt. Kurva Valentin-nap! Hogyan húzzam le a gatyámat, amikor alatta ott virít az ultra szexi, fullos viselet, amit neki semmiképpen nem akartam megvillantani. Nézett rám várakozva, láthatta, hogy tipródom magamban irdatlanul. Mondja, adhatja vállba is. Persze, esetleg ujjbegybe, mert a helyzet felül még kritikusabb volt, mint alul. Így gyorsan szabaddá tettem 2 négyzetcenti bőrfelületet a hátsómon és már húztam is haza, szemlesütve, farokbehúzva.
Lorenzo hazaért. Meggyötört arcán látszott, hogy kihordott egy középsúlyos agyvérzést lábon. Meredten bámulta a sebtapaszt és a szenvedő arcomat. Nem szólt semmit. Én is csak annyit mertem mondani, hogy boldog Valentin-napot. A buli elmaradt aznap este. Örültek az osztrigák.
Idén zsíros kenyér lesz, pálinkával.. biztos, ami tuti...