Advent az istállóban (Ajándék a világnak)

                                                                                                          Advent az istállóban

(Ajándék a világnak)

Már szunnyad a dunna alatt szép őszi vetésünk,

csitulva-pezsegve borunk, a hosszú pinceágban.

Szemünk befelé merengve szemléli révedésünk,

csendben ropogó abrak, a szürke félhomályban.

Lassan végére futott szekerünk e hosszú évnek,

teli tüdőkkel faljuk a friss levegőt be a szánkon.

Gondolataink, mint jó hajósok már révbe érnek,

úszva gyermek-tavaszon, forró asszonyi nyáron.

A nehéz hám, mindahány felakasztva a kampón,

távoli emlék már csak az izzadtság meg a tajték.

Sok emlék száll a kéményből, az égbe kavargón,

Rejtelmes, angyali bájjal megírt dombtetős tájék.

Felkapja szél a szikrázó porhót süvítve-tekergőn,

nem mozog sem vad, se ember ilyenkor az úton.

Végigszáguldva a völgybe szorult akácsarjerdőn,

átjárót seperve a jövőnek, átlépve mind a múlton.

Vágtatva nyúlik a legelő ménes, zúg fel a lejtőn,

friss szalmán várja az árpa-szagú jó éjjeli szállás.

Az ősök is nézik veled együtt, távolba merengőn,

rebellis-nomád véreiden, nehezen fog más vallás.

De nézd csak! A vezér-ló hátán, ott ül a Gyermek,

a sörényébe kapaszkodva, szőrén megülve vágtat.

Mert eljön az élmény bár fagyottak még a vermek,

lehet, hogy hamarább látod, mint bármikor vártad.

Vágtat a ménes az udvaron át, be szárnyas faajtón,

dübörögve mind a jászlak elé, a helyükre beállván.

A Gyermek állítja lovát, helyben léptetve toporgón,

izzadt nyakát paskolva, hátáról csúszva leszállván.

Még nem jött el a napja, hogy mások is meglássák,

megy a lovak közé, szénába csillag-álmokat aludni.

Nem tudhatom, ez a való, vagy a szemem káprázott:

kezdhetek rebellis őseimmel együtt, új hitet tanulni!

Új hitet tanulván, a nomádnak is eljön a Karácsony!

Hiszen nyitott szeretetre szíve, akármilyen kemény.

Ha nem hiszed, nézd ott alszik bújva a szénarácson,

legnagyobb értékünk e Földön:

A Mindenható Remény...

(Miskolc, 2013. december 15.)