Ha elgondolkodom...

Felkeltem… 

Ő már előrébb járt a reggeli – vagy inkább délelőtti – készülődésben. Húz az ágy, nem tudok, vagy inkább nem akarok kimászni. Tudom, most mi jön, talán ezért… 
Kimegyek hozzá a konyhába… Ő ott ül, rajta a fehér köntös, és kávézik. Haj csapzott, az éjszakától, smink még nincs rajt, de gyönyörű. .. 

Ettől olyan szomorú, ami jön. Tudom… megbeszéltük, de vétettem, és nincs visszaút, kiút, menekülés. Mi lenne, ha elmondanám neki? Mit szólna hozzá? 

Félek… 

Nem ezt akarom, már nem. Csak őt akarom, és csak az övé lenni. Teljes lényemmel, érezni akarom, hogy hozzá tartozom. Nem barát, és főleg nem egy barátként. A másik felemnek akarom őt, és menthetetlen a vágy, hogy ő is ezt érezze. Érezni akarom, hogy így érez. Elveszteném, ha tudná, szeretem… 

Mennyi emlékem van már róla, pedig alig ismerem… A mosolya, a haja illata, ahogy megy, minden mozdulata egy emlék… Amikor rám mosolyog, nekem szól, és hozzám ér… nincs szó, nincs dal, nincs olyan eszköz a birtokomban, amivel kifejezhetném, mit jelentenek nekem ezek a pillanatok. 
Nekem mindent, és még többet. Ő nem tudja… vagy tudja, és úgy tesz, mintha nem tudná. Néha látom a szemén… és néha azt látom a szemén, ahogy én nézek rá. Bizonytalan, törékeny kapcsolat… 

Hosszúnak tűnő ideig, lézengtem a világban. Nem volt hely, ember, akihez kötött volna bármi. Sirattam az elmúltat, és vágytam vissza. Vak voltam, hogy lássam magam körül az embereket, akik épp úgy, mint én keresnek. Nem, nem szerelmet. Valamit, ami hiányzik valamit, ami mégis kell, hogy életünk teljesebb, élhetőbb legyen. 

Ma már csak arra emlékszem, hogy mellette is sokszor mentem el… de nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor valami megváltozott… Hogyan, hol kezdődött el? Mi lökött egymás fele minket? Mi volt az a jel? Nem tudom… Azt tudom, most mit érzek, és hogy jó vele lennem, még ha csak órákra, néha percekre is. 

Van, hogy hetekig nem látom, nem hallok róla... de mikor találkozunk, látom rajta, örül nekem. Azt hiszem ez a maximum, amit tőle kaphatok. Elfogadom, mert szükségem van rá. Akkor, amikor neki rám, arra, amire én neki, ott ahol, de KELL NEKEM! 

Elindultam a kezelésre úgy 10:38 körül. 
Egyenesen oda mentem, nem kellett mennem még cigiért sem, mert jó anyám ma nem dolgozott, így ő gondoskodott erről is meg a kajámról is, meg a kávéról, ami ugye nekem nélkülözhetetlen. Vessenek meg érte, nem tudom mikor értem oda, de még korán volt, és nem igen akarom azt hallgatni, kinek hol, és mi fájt, az elmúlt két napban. Ezért nem mentem be azonnal. 

Rágyújtottam és nézelődtem addig az autóm mellett, de nem meglepő módon, semmi említésre méltó nem történt, ez alatt a tíz perc alatt. Ezután, bár nem szívesen elindultam befele. Az időzítés mondhatni tökéletes volt, mert már mindenkit behívtak. Örültem is, egészen addig, amíg nem közölték, hogy ma nem a mostanában megszokott, áldott magányban, hanem az "össznépi" (12 ágyas) kezelőben leszek. Minden "kedvem" rögtön elment a kezeléstől, pedig remélem, elhiszed, már ALIG vártam. 
Ez történt, amíg nem kezdődött a kezelés. 

Tartok tőle, hogy abból az unalmas, és meglehetősen eseménytelen négy órából, ami utána következett, nem tudok hős regényt írni, bár ma történt, egy szomorú esemény, ami ismét eszembe juttatta, hogy nem én szabom meg a saját időm. 

Akkor kezdem! 

Bementem, ma, is mint mindig, "csókolómmal" köszöntem, és ebben még az sem zavart meg, hogy négy nővérből, egyik férfi volt! - na, most kiábrándultál?- aztán a - megint csak szokásos menetrend- én ahelyett, hogy egyből rávetném magam a mérlegre, közben a lehetetlent is megpróbálva - nevezetesen, hogy minden nem szorosan hozzám tartozó cuccot (párna, lepedő, kaja stb.) súlytalanná téve megpróbálkozzam mégiscsak önmagam súlyát kitalálni- én előbb megkérdeztem hol is leszek, és lepakoltam a cuccom, aztán mentem mérlegre. Még így sem voltam késésben, mert közben a nővérek, már lázasan indították a többieket. Ráálltam a mérlegre 63 kg voltam, képzeletben meg is simogattam a buksim. Azért érdemeltem meg a dicséretet, mert a célsúlyom 62,5 kg tehát, "jó voltam" - kérdés... Mikor, és mire?_ 

Eztán, még mindig az indítás körüli, már-már szertartás részeként, visszaballagtam a helyemre, és elfoglaltam, aztán türelmesen vártam a döfést. Kisvártatva el is érkezett az idő. A lehető legjobbat kaptam, ÉVIKE indított. 

Betáplálta a paramétereket a gépbe, súly (értendő alatta, az eltávolítandó, kvázi felesleges súly), heparin, pumpaforulat, stb., mindet még most sem tudom, aztán jön a legrosszabb rész, két szúrás egymás után, és nem vékony tűvel! Azért kell kettő, mert egyiken „megy” a vér, másikon „visszajön”. Amin „kifele” megy (becenevén: artériás szál) piros színnel van jelölve, amin visszakapom (vénás) az kék. Mármint a szárnyuk piros, ill. kék, mivel ezek „Szárnyas” tűk, nem is olyan snassz egyszerűek! 
Na, ha ez is megvan, és az ezt kísérő ordításnak is csak a visszhangja cseng már a fülünkben, akkor csatlakoztatnak a géphez, vérnyomást mérnek, pulzust számlálnak. 
ELINDULTUNK! 
"HURRÁ!" 

Indulás után már nem sok izgalom van, ami történik, pusztán, a "nagyon alapos " vizit, ami minden kezelésen van, és az óránkénti vérnyomás ellenőrzés. Megjegyzem, ha épp elnyom a „buzgóság” erről az extráról nagyon szívesen lemondanék teljesen önként. 
Ott a sokaságban szinte biztos, hogy kell tévézned, és ezzel együtt szinte teljesen biztos, hogy ha már kell, akkor nem azt, amit akarsz. Ezen a napon éppen TV2-es "brigádba" kerültem. Mert ugye, az otthon megszokott kényelemről a legtöbben itt sem mondanának le semmiért! 

Ezért rögtön bosszút is álltam! 
Mivel valamilyen számomra érthetetlen okból ezek, nem viselik el a friss levegőt, csak az áporodott, "gépészes fiúöltöző" szagot bírják, én azonnal kinyittattam az ablakot. Ma az enyém volt az ablak alatti hely, ezáltal – SZERINTEM - az ablak is. 
Remélem megfagytak! 
Nem lázadt fel senki. Némelyeknek már volt "szerencséje" az én határozottabb énemhez, inkább a fagyhalált választották. 
HIHI! 

Nem vagyok gonosz, csak határozott! 

A vizit, kb. így zajlik: 
 Orvos: Hogy van? 
 Én: Jól köszönöm! 
Vége is a vizitnek! Látogatásból ennyi is elég! 

Nem vagyunk barátok, ők is és mi (ÉN) is tudjuk, ez csak KÉNYSZERKAPCSOLAT! 

Ma a kezelés közepe felé, azért történt, egy olyan dolog, ami ha megtörténik,(én már többször láttam ilyent) mindig eszembe juttatja, hogy még a ma sem biztos, csak a tegnap. A hozzám számítva második széken kezelt néni, feladta a küzdelmet. 

Őt ma már hiába várták haza. 

Ilyenkor mindig elgondolkodom… 

Nem csak ilyenkor gondolkodom, el, de ha máskor is megteszem, az általában nem mindenkinek tetszik. 

Mindezen izgalmak után, hipp-hopp, négy óra, és egy örökké valóság múlva már meg is szólalt az a hang, ami egyébként roppant idegesítő, de ilyenkor nincs ennél szebb. 

A kezelés végét, egy kis dallam jelzi, kb. olyan kvarcóra zene stílusú.

...

Olyan jó volt mikor még nem éltem.
Tudom biztosan,
Akkor még nem féltem.

Lehet, nem szólt hozzám senki,
De tudom biztosan,
Hogy nem féltem, nem lenni.
...

Fáj és sosem gyógyuló sebként sajog,
Érezni azt, NEKED én senki vagyok.

Azt, hogy létezem, tudom túl nem élhetem,
De élőholttá tesz, hogy számodra nem létezem.

...

Még nem tudom, mit kéne tennem.
Az is lehet, hogy nem ITT...,
Vagy egyáltalán nem kéne lennem?

...

Veled osztom meg eztán miden gondomat
Tiéd volt az első, és úgy akarom,
(Ha akarod...),
Legyen TIÉD az utolsó gondolat.
...