Kisiklott vonat

A nyár már felégetett mindent, olyan nagy volt a hőség ezen a délelőttön is. Forró szél fújta le a madarakat a fákról, amelyek már elpusztultak. Kiszáradt minden, elsivatagosodott a fél ország. Senki nem tudott bejárni a munkahelyére, nem hozta ki a postás az újságot, a csomagokat, megszűntek a tévéadások. Megszűnt minden. Csak az élet nem teljesen. De már bomlóban, darabokban kóválygott csak közöttünk, s tartotta egyes lelkeket. Az utcákon sehol senki, egy felhő közel, s távol sincs az égen. Elpusztult kutyák hevernek az út szélén. Azon az úton, ami kezd szétrepedni a hőségtől. Nincsen fa. Mind kiszáradt. Így hát nincsen árnyék sem. Nincs egy zsebkendőnyi terület, ahol élőlény megpihenhetne itt. Az éjjelek sem hoztak megnyugvást, megkönnyebbülést. Megállt olyankor a levegő, és nem volt ennek ellenszere.
Tehát azon a délelőttön, amikor legjobban pusztított a hőség, azon a reggelen álltak újra munkába a masiniszták, a buszvezetők, a kamionsofőrök és a többiek, akik próbálták beindítani az életet, a forgalmat, pótolni a termékeket. Hiszen minden elfogyott. A levegő is egyre inkább. Majd egy mozdony futott be a pályaudvarra 11:32-kor, ami óriási füstöt bocsátott a magasba elpusztítva még azt a kis élőt is, ami volt. Így még nehezebb lett a lélegzetvétel, még nehezebb lett minden fájó sóhajtás. A mozdony sebesen jött nagyon, olyannyira, hogy meg sem állt már, ahol meg kellett volna állnia. A megolvadt, eldeformálódott sínek vezették a halálba azt a 132 utast, akik fent voltak a mozdonyon. A mozdony felborult, olyan 100 kilométer per órás sebességnél. Az emberek sikítva ugrottak és estek ki az ablakokon, a gyerekek játék mackói repültek ki, üvegszilánk sebezte arcok hevertek testestől, de már lélek nélkül a sínek mellett. Pont a sorompónál. A sorompó le sem zárta az utat valami oknál fogva, majd egy villámgyors kamion belehajtott a félig eldőlt és dőlni készülő vonatba, ami az addig túlélőket is a halálba sodorta. Kettétört a szétmállott síneken és testeken a maradék is, ami még akkor volt a vonatból. A vér másodpercek alatt felszáradt, s elkezdett párologni. Lehetett érezni a vér szagát a levegőben. Lehetett hallani kilométerekre is a gyerekek sikolyát. Pont ezen a napon fújt a legerősebb szél, ami még mindig rettentően meleg volt és ez vitte tovább a hangot, de még a vérszagot is. A mozdonyvezető kirepült az ablakon előre a síneken, majd őt is telibe találta az érkező kamion orra. A kamionsofőr sem élhette túl ezt az egészet. Amíg elsuhant a kamionsofőr szemszögéből előtte keresztben a mozdonyvezető, akkor a kamionsofőr is kitörte a szélvédőt a testével és előre repült a levegőben. Holttestek voltak 100-150 méteres körzetben mindenütt. Hamar lángba borult minden. Nem volt idő felfogni ezt. Másfél perc alatt történt az egész. Aki ott volt, annak nem volt menekvés. A rendőrök és a mentősök már nem tudtak kimenni a helyszínre, mindannyian kiszáradtak. S a bakter végigaludta az egészet. Álmában ő is meghalt. Legyengült minden szervezet, minden jármű, amely aznap útra kelt, az karambolozott, és nem volt egyetlen túlélő sem. A vasúti sínekkel szemközt egy 50 év körüli fehér szakállas vékonyka ember nézte végig az egészet, majd meghalt. Talán a látványba halt bele, talán abba, hogy már hetek óta nem jutott elegendő táplálékhoz, talán a kettő együtt hozta el a véget számára is. Megállt az élet. Egyben vége is lett.