XXI. század

A cigaretta füst betöltötte a hely minden zugát.  A kevesebb, mint húsz ember hangja összemosódott a cigaretta és az alkohol nyomasztó szagával. Poharak szüntelen csengése megszokottnak hatottak a Murena sörözőben, mely elsősorban a helyi csőcseléknek nyújtott otthont.
Csalódottak, leendő öngyilkosok, kikosarazottak. Egymás történetébe takarózva próbálták magukat a saját világuk ridegségétől védeni. Sikertelenül.  Ahogy hallgatták egymást észre sem vették, hogy egyre mélyebbre süllyedtek reménytelenségük óceánjába.

A „kis beugró”, ahogy Kisfaludy Márton –egy lerobbant földműves a szomszéd faluból- nevezi egy két pohár után, egy apró épületet takart, melynek legfőbb ékessége egy kopottas, barna pult. A bent melegedő húsz emberből legalább tizenöt itt foglalt helyet. Mindannyiuk egy-egy poharat szorongatott, melyeknek, tartalmának szaga erősen hasonlított a petróleuméhoz.
A legnagyobb szenvedő a kocsmában az ötvenes éveit taposó Újteleki András. Könyvet írhatott volna abból az ezernyi elkeseredett mondatból, mesékből melyeket a vendégek delíriumos állapota mégannyira túldramatizált, mint az valójában súlyos lenne.  Ő mit sem törődve ezzel, mint egy beprogramozott huszonkettedik századi kütyü, melyet minden második reklámplakát hirdetett az utcákon, törölgette a poharakat és mosogatott. Sokszor felmerült bennem, hogy mit is szedhet be azért, hogy ezt a nyomást kibírja. Extasy, morphium vagy maradt a jól bevált marihuánánál?
De ki tudhatja… lehet, hogy a sokszor emlegetett Sors – a nagy betűs „könyv”, mely önálló cinizmussal és szarkazmussal rendelkezik és sokak hite szerint előre megírja az emberek életét- ezt szánta neki.
Íróként sokszor eszembe jutott már, hogy miként hihetnek emberek egy megmagyarázhatatlan dologban, melyben rögzítve van egész életük. Itt ülök az emberi trágya pöcegödrében és még itt is van ember aki szentül hisz ennek a Valaminek a létezésében. Azt hiszem ez az önsajnáltatás vegyülése a tehetetlenség és a lustaság elegyével. Szánalmas.
Mégis ki vagy mi lenne az a barom –rajtam kívül- aki ilyen emberekről írna valamit? Az ismét csak nagy betűs Isten –szakállas, mindent tudó, „megbocsátó”,  bizarr humorral rendelkező öreg úr, aki lássuk be meglepően hasonlít a görög Zeuszhoz- miért tenne valakit ilyenné, vagy miért szánna valakinek ilyen sorsot? Pikkelésből? Humorból –no de ez már azért túlzás-  vagy csak ahogy a mondás tartja „nagy az Isten állatkertje”. Azt hiszem ez lehet az ok…

Véletlenül sem akarok előítéletes lenni ezekkel az „emberekkel” –vagy ahogy Édesanyám nevezi „droidokkal”. Nézhetjük a másik oldalról is. Mindenki a saját könyvét írja. Ezek az emberek csak foltokat hagynak könyvükben, olykor firkálgatnak… lassanként a sok felesleges, eleinte gyermekien szépnek tűnő paca később magába szívja az összes tintát abból a tollból amit első születésnapunkra kaptunk.
Nem lehet mindenki ilyen szemtelenül tökéletes –ivás előtt és után elmosom a poharat, minden este fogat mosok, havonta egyszer rendet teszek, fésülködöm- mint én.
Na de térjünk vissza a kis Muréna sörözőhöz. Már csak tíz ember vendégeskedik. A többiek már valahol az utcán kereshetik azokat az utakat, melyeket az Élet elvett tőlük… illetve jelen esetben az alkohol.
 A pult sarkában Oláh Zsuzsanna ül. Kopottas, kócos haja tökéletesen illik a pulthoz, főleg így ahogy a körülbelül tizenkettedik kivégzett kommersz után kábultan terül el rajta. Általában amikor még a nap lába is csak félig lóg be a söröző ablakán, kedves Zsuzsa hisztisen üvöltözik mindenkivel, egészen a nyolcadik pohárka felesig. Az ő életét ha megírta valaki, akkor az csak az Ördög lehetett ,–ha már az öreg úr nevét nagy betűvel írtam, illik az alsó szomszédét is, nehogy összevesszenek rajtam- mert ilyen rikácsolást csak valami elvetemült mesebeli némber tud rendezni. Férje tíz éve meghalt, –vannak ötleteim miért- tehát ez azt jelenti, hogy tíz éve Oláh asszonyságnak van mire fognia alkoholizmusát. Egyedül él Mátészalkán egy öreg majdhogynem üres házban. Ezt azért tudom, mert nem egyszer haza kellett már fuvaroznom a „szegény párát”.

Közvetlen mellette a hatvanöt éves Torzsa Lajos próbálja keltegetni. Lajos bácsiról köztudott, hogy odáig van Zsuzsáért, így már neki is van magyarázata az ivászatra. Minden nap hatkor tér be a sörözőbe és csillogó szemekkel várja Zsuzsa érkezését. Amíg szerelme nem érkezik meg egy kupicával sem hajlandó meginni –kivétel amikor Oláh asszony előző nap annyit ivott, hogy nem képes felállni-, ezért, András –a csapos- csak neki minden hónapban vesz egy csomag szívószálat, ugyanis mire az asszony érkezik Lajos bácsinak már annyira remeg a keze, hogy ha így kés kerülne a kezébe, tökéletes boncolást végezne bármelyik közelében lévő vendégen.
 Öröm látni, ahogy két egymáshoz tökéletesen nem illő ember mennyire ki tud jönni egymással –Lajos bácsi boldogan masszírozgatja Oláh asszony vállait, míg az öntudatlanul viseli.

András eközben azon van, hogy az ifjúnak nem mondható szerelmespárt kitessékelje a kocsmából.  Rutinosan, két kis felest nyom Lajos kezébe, majd kacsint egyet. Az öregember vállára veszi Oláh asszonyt és indul az esti „vak vezet világtalant” séta.

A nap is felhörpintette utolsó italát és már kiköltözött a lakájos Murénából. Most már csak András és én töltjük ki a „kis beugró” vendégseregét. Miután alaposan körülnézett nem fekszik e valahol még egy vendég, előkap a pult aló egy félig teli –pesszimistáknak, félig üres- olcsó flakonos bort. Biccent, majd kimegy a hátsó ajtón elszívni egy cigarettát.

Egyedül ülök az üres Murénában, előttem egy üveg konyakkal. Töltök magamnak egy pohárral. Fenekére nézek. Rátekintek az órámra. Az alkoholtól boldogan eszembe jut… most lakoltattak ki.