* North Art *

Marcona katona baktat, zakatol
hűvösen lépked mellette a Hold.
Lassú léptekkel a semmibe lohol
Magányosan halad, társa sehol.

Múltat feled, jövőt remél
Méregeti a zafír szemét.
Hideg takarja testét,
Szögre akasztotta lelkét.

Marcona katona baktat, zokog
Ruhája ütött, kopott
Tudata összerogyott
Szeméből fájdalom potyog.

Múltat feled, jövőt nem vár
Zordan tolja taligán,
Rég feledett önmagát.

2009.09.12

Budapest

Tévhit, hogy a csillagok Istenek
Mégis hozzájuk fordulok, rettegek.
Rettegek, hogy szárnyaszegett madár leszek,

Kinek egyetlen reménye csak Te lehetsz.
Rettegek, hogy tudom, mit mondhatnék,
Mégsem mondhatom. Sosem lehetsz enyém.
Rettegek. Csak a csillagok hallják sirámom
Nem múlik sosem ez a fanyar rémálom.

Mit tegyek? Lelkem viseli rohadt életem nehezét
Mit tegyek? ha mindenki mondja könnyítsek,
De nem lehet… Mint tehetetlen ólom nehezék,
Csak visz előre, töri utam levetni rettegek.
Egyre csak kapaszkodnék gyenge szirtekbe
De nem lehet… mert megyek, s süllyedek.
Mégis mit tegyek, ha nincs biztos…
Pedig ezernyi kar fog…

Tévhit, hogy a csillagok hallanak,
Mégis nekik sírom el bánatomat
Várom, hogy meghallgassanak,
Majd rájövök igaz kívánságom az,
Egyszer megkapjalak.
Hát kérlek Titeket apró Istenek
Adjátok nekem azt kit szeretni lehet
Végre sólyomként szárnyalhassak köztetek,
Szárnyaszegett múltamat feledhessem.

Talán mégis, hogy a csillagok Istenek
Talán mégis meghallgatnak ezernyi imát
Talán ők vetik le lelkünkről a rabigát
Talán van remény és vágy, mit ők rejtenek
Hát nézzünk rájuk és kérjük őket… Feleljetek!

Tündérmese

Csendben suttogom költőknek nevét,
méltón írjam le Kedvesem történetét.
Ady Endre, József Attila
mesterek ezernyi szép szerelmi szava.

Óceánon halásztam szerelmet keresvén
szavak nélkül szidtam, nem volt szerencsém

Magányos halász ballagott kunyhójába
nem fogott semmit, éhen maradt mára.
Elhagyatottan lakott öreg barakkjában
éhesen aludt olcsó dunnájában.

Két év telt bele, s madár szállt vállára
öreg horgász figyelt, nem telt szó szájára.
Botját letevén nézett a gyönyörű madárra
Nézte, nézte, rágyújtott pipájára.

Nagyot szítt az öreg pipájából
füst gomolyként szállt fel szájából.
Elnyelte hideg köd a gyilkos füstöt
cserébe arcára zúzmarát küldött.

Így lebegtek ketten a hajnali vizen
csendesen figyelte a madár mit izen.
Órákig hallgatták kettecskén egymást
mikor a madár szót intézett hozzá.

„Öreg halász csendben járod utad
gyere velem, megmutatom gazdasszonyomat
legszebb a világon, halakkal mulat,
elhagyod-e ladikodat?”

Vénember szólni nem tudott
keze szívére ugrott.
Ámult a szép madár szaván
nem hitte fülének hangját.

A madár lassan felreppent
villámként repdesett a hideg ködben.
Nem várt a halász követni kezdte
reménnyel telt meg öreg lelke.

Evezett, evezett, ködben szigetre talált
körbevette ezernyi szentjánosbogár.
Szigeten egy gyönyörű leány ült
szőke haját tündér fésült.

Véznán, félve, remegve, fázva
szegezte tekintetét a gyönyörű leányra.
Kiszállt végül az öreg halász
maga mögött hagyta féltett ladikját.

Lassan csoszogott az öreg pákász
feledte minden búját, baját.
Letérdelt reszketve a királynő elé
várt, hogy viszonozza öreg tekintetét.

Kinyitotta végül leány a szemét
Így lett az öregből ismét legény.
Megkérte hát a szépséges kezét
mai napig várja elfogadja-e frigyét.

Így történt ez velem édes Kalüpszóm

Mikor béna állat területedre lép
lába mocskolja földed.
Magvaidat kitapossa, nehezen
nevelt virágaid.

XIX. Század költoi hol vagytok
már? próféta prófétát
tapos, nincs már tuzoszlop,
s haladás, mikor csocselék
uz gúnyt tudásodból
termésed moslékként használják.
Mestereidnek nincsen tanítványa
sánta lovat patkolnak,
gyümölcseid rovására, majd
cefrébol készítenek kosarat.
Szépirodalom nem állja
immáron nevét, nomen et omen?
feledésbe merült már.

Lázasan veted magvaid
tékozló ifjú jön, s
eltapossa azt.
„Olvass!”-mondják, de már
nincs miért-„Írj!” érkezik a válasz
de kinek?
„Egyszer kiás egy nagy tudós,
mint avar lófejet” de minek?
Emlék? Múlt? Ma már
csak internet.