* North Art *

A cigaretta füst betöltötte a hely minden zugát.  A kevesebb, mint húsz ember hangja összemosódott a cigaretta és az alkohol nyomasztó szagával. Poharak szüntelen csengése megszokottnak hatottak a Murena sörözőben, mely elsősorban a helyi csőcseléknek nyújtott otthont.
Csalódottak, leendő öngyilkosok, kikosarazottak. Egymás történetébe takarózva próbálták magukat a saját világuk ridegségétől védeni. Sikertelenül.  Ahogy hallgatták egymást észre sem vették, hogy egyre mélyebbre süllyedtek reménytelenségük óceánjába.

A „kis beugró”, ahogy Kisfaludy Márton –egy lerobbant földműves a szomszéd faluból- nevezi egy két pohár után, egy apró épületet takart, melynek legfőbb ékessége egy kopottas, barna pult. A bent melegedő húsz emberből legalább tizenöt itt foglalt helyet. Mindannyiuk egy-egy poharat szorongatott, melyeknek, tartalmának szaga erősen hasonlított a petróleuméhoz.
A legnagyobb szenvedő a kocsmában az ötvenes éveit taposó Újteleki András. Könyvet írhatott volna abból az ezernyi elkeseredett mondatból, mesékből melyeket a vendégek delíriumos állapota mégannyira túldramatizált, mint az valójában súlyos lenne.  Ő mit sem törődve ezzel, mint egy beprogramozott huszonkettedik századi kütyü, melyet minden második reklámplakát hirdetett az utcákon, törölgette a poharakat és mosogatott. Sokszor felmerült bennem, hogy mit is szedhet be azért, hogy ezt a nyomást kibírja. Extasy, morphium vagy maradt a jól bevált marihuánánál?
De ki tudhatja… lehet, hogy a sokszor emlegetett Sors – a nagy betűs „könyv”, mely önálló cinizmussal és szarkazmussal rendelkezik és sokak hite szerint előre megírja az emberek életét- ezt szánta neki.
Íróként sokszor eszembe jutott már, hogy miként hihetnek emberek egy megmagyarázhatatlan dologban, melyben rögzítve van egész életük. Itt ülök az emberi trágya pöcegödrében és még itt is van ember aki szentül hisz ennek a Valaminek a létezésében. Azt hiszem ez az önsajnáltatás vegyülése a tehetetlenség és a lustaság elegyével. Szánalmas.
Mégis ki vagy mi lenne az a barom –rajtam kívül- aki ilyen emberekről írna valamit? Az ismét csak nagy betűs Isten –szakállas, mindent tudó, „megbocsátó”,  bizarr humorral rendelkező öreg úr, aki lássuk be meglepően hasonlít a görög Zeuszhoz- miért tenne valakit ilyenné, vagy miért szánna valakinek ilyen sorsot? Pikkelésből? Humorból –no de ez már azért túlzás-  vagy csak ahogy a mondás tartja „nagy az Isten állatkertje”. Azt hiszem ez lehet az ok…

Véletlenül sem akarok előítéletes lenni ezekkel az „emberekkel” –vagy ahogy Édesanyám nevezi „droidokkal”. Nézhetjük a másik oldalról is. Mindenki a saját könyvét írja. Ezek az emberek csak foltokat hagynak könyvükben, olykor firkálgatnak… lassanként a sok felesleges, eleinte gyermekien szépnek tűnő paca később magába szívja az összes tintát abból a tollból amit első születésnapunkra kaptunk.
Nem lehet mindenki ilyen szemtelenül tökéletes –ivás előtt és után elmosom a poharat, minden este fogat mosok, havonta egyszer rendet teszek, fésülködöm- mint én.
Na de térjünk vissza a kis Muréna sörözőhöz. Már csak tíz ember vendégeskedik. A többiek már valahol az utcán kereshetik azokat az utakat, melyeket az Élet elvett tőlük… illetve jelen esetben az alkohol.
 A pult sarkában Oláh Zsuzsanna ül. Kopottas, kócos haja tökéletesen illik a pulthoz, főleg így ahogy a körülbelül tizenkettedik kivégzett kommersz után kábultan terül el rajta. Általában amikor még a nap lába is csak félig lóg be a söröző ablakán, kedves Zsuzsa hisztisen üvöltözik mindenkivel, egészen a nyolcadik pohárka felesig. Az ő életét ha megírta valaki, akkor az csak az Ördög lehetett ,–ha már az öreg úr nevét nagy betűvel írtam, illik az alsó szomszédét is, nehogy összevesszenek rajtam- mert ilyen rikácsolást csak valami elvetemült mesebeli némber tud rendezni. Férje tíz éve meghalt, –vannak ötleteim miért- tehát ez azt jelenti, hogy tíz éve Oláh asszonyságnak van mire fognia alkoholizmusát. Egyedül él Mátészalkán egy öreg majdhogynem üres házban. Ezt azért tudom, mert nem egyszer haza kellett már fuvaroznom a „szegény párát”.

Közvetlen mellette a hatvanöt éves Torzsa Lajos próbálja keltegetni. Lajos bácsiról köztudott, hogy odáig van Zsuzsáért, így már neki is van magyarázata az ivászatra. Minden nap hatkor tér be a sörözőbe és csillogó szemekkel várja Zsuzsa érkezését. Amíg szerelme nem érkezik meg egy kupicával sem hajlandó meginni –kivétel amikor Oláh asszony előző nap annyit ivott, hogy nem képes felállni-, ezért, András –a csapos- csak neki minden hónapban vesz egy csomag szívószálat, ugyanis mire az asszony érkezik Lajos bácsinak már annyira remeg a keze, hogy ha így kés kerülne a kezébe, tökéletes boncolást végezne bármelyik közelében lévő vendégen.
 Öröm látni, ahogy két egymáshoz tökéletesen nem illő ember mennyire ki tud jönni egymással –Lajos bácsi boldogan masszírozgatja Oláh asszony vállait, míg az öntudatlanul viseli.

András eközben azon van, hogy az ifjúnak nem mondható szerelmespárt kitessékelje a kocsmából.  Rutinosan, két kis felest nyom Lajos kezébe, majd kacsint egyet. Az öregember vállára veszi Oláh asszonyt és indul az esti „vak vezet világtalant” séta.

A nap is felhörpintette utolsó italát és már kiköltözött a lakájos Murénából. Most már csak András és én töltjük ki a „kis beugró” vendégseregét. Miután alaposan körülnézett nem fekszik e valahol még egy vendég, előkap a pult aló egy félig teli –pesszimistáknak, félig üres- olcsó flakonos bort. Biccent, majd kimegy a hátsó ajtón elszívni egy cigarettát.

Egyedül ülök az üres Murénában, előttem egy üveg konyakkal. Töltök magamnak egy pohárral. Fenekére nézek. Rátekintek az órámra. Az alkoholtól boldogan eszembe jut… most lakoltattak ki.

...hogy mi lett az öreg pákásszal, ki a tündér tekintetétől ismét a fiatalság negédes ízét ízleli? Alig tudják néhányan, de én ismerem a történetét. Ezért most figyelj jól, mert mástól nem hallhatod!

Erre nincs vers, hisz nem ismeri költő ki szavakba önthetné, erre nincs rím hisz nincs múzsa ki sorba szedné azt ami a halász legénnyel és a gyönyörű tündérrel történt. Ezért engedd meg nekem fiam, hogy úgy meséljem el, miként az Alkotó, az a nagyságos erő, mely a szerelmet is megalkotta, elmesélte nekem.

Csont marcangoló hideg hajnali órák jártak amikor a legény megkérte a Tündér kezét. Mit sem számított a tél, mit sem ért a fagy azon a szigeten ahol a gyönyörű leány és a délceg legény találkoztak. Hisz ők nem érezték a halandók baját, nem éhezték nimfák szavát, boldogság és meleg járta át mind testüket, mind lelküket, csendesen hallgatták a rovarok szelíd zaját.
A tündér ki a Kalüpszó névre hallgatott -akárcsak a szépséges nimfát- igent mondott a frigyre, melyet a legény kínált. Az ifjú felkelt, kiegyenesítette régen elkopott hátát és esküt fogadott, hogy elűzi a Tündér minden baját. Megesküdött, hogy nem lesz gond mi közéjük férkőzik, nem lesz fájdalom mi lelküket mérgezi, s nem lesz sírás mi fájdalomból fakad.

Így is lett édes fiam. A legény kezében lelkével szállt szembe mindennel ellenséggel. Nem egy bajos alak próbálta elrabolni Kedvese kegyét, de az ifjú -bár gyengének tűnt, mégis lelke erős volt mint a legedzettebb acél- utolsó erejéig harcolt mindenki ellen. Volt, hogy ketten támadtak, akkor a fiú lábával az egyiket tartotta vissza míg pusztán szájával a másikat, kezében pedig Szerelmét tartva állta a sarat.

Sötét idők jártak. A fiú már ezernyi sebből vérzett, amit már Kalüpszója sem tudott gyógyítani. Egy nap, egy sötét nap új férfi lépett a szigetre... egy feketébe öltözött alak. Véres kardját tartotta kezében, mintha a fiú vére csordogált volna rajta, pedig támadásra még nem lendült karja. Némán, rettegést ígérvén lépkedett a legény felé, ki még mindig bátran, reménnyel telve tartotta kezében lelkét.

Reménytelen csatába kezdtek. A vér és lélek harca volt ez. A fiú minden erejét latba vetve emelte lelkét és sújtott, sújtott a sötét alakra. Azonban ezek a támadások egyre gyengébbek voltak, bár a fiú is a halhatatlanok életét élvezte, mégis haldoklott a lelke, vele Szerelme.Elbotlott, vérzett, ezernyi sebből patakzott vére. Szerelme, Kalüpszó odalépett hozzá, hogy próbálja enyhíteni testének fájdalmát, de akkor a sötét lovag magához ragadta a szép leányt és eltűntek a sziget sarkán.

Több évig szenvedett a fiatal harcos. Sebei nem heggedtek, de lelke még mindig kezében lüktetett. Hirtelen egy hang szólt hozzá, egy ismerős hang melyet Szerelme meglelése előtt hallott. Visszatért a madárka, melyről tudta régi jó barátja. Ő volt maga a Szerelem.

"Ifjú Észak eljöttem, hogy segítsek!" -szólt a madár és ekkor hallotta először a legény hogy is hívják- "Te vagy az kiből a legnagyobb erő származik. A nyers erő, hogy megvédd azt akit szeretsz. Te vagy a hűvös, mindent eltaroló Észak, végy hát erőt belőlem és szerezd meg Édes Szerelmed!"

A fiú nem várt, lelke rögtön férfivá vált. Felkelt és erőre kapott, majd régi ladikjához loholt. A szél is neki kedvezett, mégis ötször öt év kellett mire Szerelmére és a sötét lovagra lelt. Köd borította szigeten vetette meg lábát keresve életének leányát. Fekete volt a föld min taposott, fekete volt a levegő is mit lélegzett, de nem félt. Haladt előre és ellenfelét meglelte. Háromszor három évig kűzdöttek egymással, azonban a sötét lovagnak esélye sem volt. A legény háromszor sújtott le edzett kardjával, mire ellenfele remegve iszkolt el a szigetről.

Meglelte hát a legény a párját, ismét és talán örökké védve báját. Nem érte őket többet se baj, se bú, életek a boldogságban, halhatatlanul.

Remélem édes fiam, tudod, hogy kell szeretni és lelkeddel kedvesed életét védeni.
Aludj jól hát kedves fiam, Dél!
Jó éjszakát!