nemojano blogja

Abban a szép, daliás időkben, amikor még a legendák és a csodák úgy teremtek a magyar pusztán, mint fenn az égen a csillagok, szóval, abban a szép, daliás időkben élt a mai Domaszék alatt egy szépanyám. E helyt akkor még Alsótanyának hívták, hiszen szétszórt tanyavilágban éltek ott a parasztok. Ezt a szépanyámat pedig Erzsébetnek, azaz Örzsének keresztelték, de az egyszerű tanyasiak Bűbájos Erzsóknak nevezték.

Azt, hogy valóban szépanyám volt-e, mérget nem vennék rá. Ennek egyszerű a magyarázata, mert anyai ági őseimet jól ismerem, hiszen a Pállfyakat aranyos, nagy betűkkel írták be a matrikulába és a kutyabőrbe, ám ő, ha rokonom lenne biztosan az apai ágról származik. Ott pedig csak birkapásztor ősökkel büszkélkedhetek, azokat pedig még a papok is kisbetűvel írták be az anyakönyvbe. Azután pedig senki be nem nézett azokba az irkákba, csak a szú, az is azért, mert a kisbetűkön gyorsabban keresztülrágja magát.

Ennek okán, apai rokonomnak bárkit tisztelhetek, aki annak mondja magát. Ezért sem csodálkoztam minap, mikoron is a szomszéd Töpörtyűs Takó Balázs tréfásan nyakszirten csapott a piacon, s mosolyogva kérdezte tőlem: „Hát, hogy vagy öcsém?”

Ki tudja talán, tényleg a bátyám, mert olyan birkapásztorosan lapátos tenyérrel rendelkezik ez a Töpörtyűs Takó Balázs. Csak a haja ne lenne olyan fényesen lenyalt, mintha mangalica zsírral kenegetné! Lehet, hogy a gólya szégyenlette ősanyám népes kuckójába hozni, s inkább egy zsírosparaszt kéményén dobta be Töpörtyűs Takó Balázs porontyot, az meg ottan egy bödönben landolt? Bizonyára így lehetett, ezért nem tudtam én a rokonságról.

Na, de mindegy az, mert nem erről szól most e rege, hanem szépanyámról, Bűbájos Erzsókról!

Erzsókot pedig volt olyan tanyasi, aki szerette, volt, aki nem. Mindenki tudta róla, hogy Boszorkány, Javasasszony és egyben Látó is.

Ha a paraszt üszőborjúja lesántult, azért Erzsókot szidta. Ám, amikor a villám belecsapott az egyik közutálatnak örvendő zsandárba, a tanyasiak hálaimát rebegtek Erzsók felé.

Mivel azonban, Erzsók több jót cselekedett, mint rosszat, félték ugyan az egyszerű lelkek, de tisztelték is.

Legnemesebb cselekedetét pedig a mai napig legendás pletyka övezi. Az pedig úgy lőn, hogy Szeged városának bírája kiküldte az adószedőket Alsótanyára, mert igen csak szüksége volt a sarcra. Azon évben bizony aszály volt, semmi termést eladni nem tudtak a tanyasiak, így egy rozsdás petákot sem tudtak félretenni, nem hogy adót fizessenek.

Ekkor segített Erzsók bűbája! Mert mivel az ő tanyája esett Szegedhez legközelebb, nála jelentkeztek legelébb az adószedők, egész kis csapattal. Erzsókot pediglen, nem tudták meglepni, mert készen állt a tréfára.

Mosolyogva, nyájasan terelte be kis házikójába a városi társaságot:

- Jöjjenek uraim, jöjjenek csak! Szegény asszony vagyok én ugyan , de az adót, azt félretettem, szép körmöci aranyakban. Mert, ami jár, az jár, ugye, nagyságos uraim?

Hüledeztek az adószedők a szíves fogadtatáson, még jobban, mikor Erzsók kikapta szájukból a tajtékpipát, s hízelegve jegyezte meg:

- Ne ezt a büdös szutykot szívják, kendtek, van nekem jó illatos pipadohányom, szívesen adom ajándékba.

Azzal fogta magát Erzsók, s valami kitudja milyen illatos fűvel megtömte a pipákat. Az urak pedig hümmögve, vidáman szívták az illatos „dohányt”, s oly jó kedvre kerekedtek, mintha kaszinóban lette volna.

Örzse huncutul bevitt az asztalra egy kancsó friss vizet, abba is tett valamit, majd szívesen öntögette a poharakba:

- Igyanak kendtek, jó finom homoki bort! Ne sajnálják, van belőle elég, jut is marad is.

El se telt félóra, s a társaság vidáman kurjongatott, vigadozott, mintha tényleg jóféle dohányt szívtak volna, és igazi homokit ittak volna.

Egyszer azonban felkurjantott a fő-főadószedő:

- No, néném, azért mégis csak térjünk a tárgyra, mert adóért jöttünk, s ha már aranyban tud fizetni, hát, adja elő azt nekünk!

Örzse pedig nem volt rest, azonnal ugrott ki a konyhába. Egy tányérnyi csirkecsonttal tért onnan vissza, melyről délbe szopogatták le a húst. A tányért pedig mosolyogva tette le a főmufti elé. Micsoda pimaszság, gondolhatná a tudatlan olvasó. Elárulom, nem volt az, hiszen nem véletlen volt Erzsókunk bűbájos. Az adószedők rögtön felismerték a csontokban a hamisítatlan körmöci aranyakat. Kéjesen harapdálták, csodálták az „aranytallérokat”, ámulták a gazdag terítéket. Még jobban ámultak, mikor Erzsók rárivallt a kemence sutban lapító fiára:

- Pista fiam, eridj azonnal a tanyákra és mond meg a parasztoknak, hozzák ide az adójukat, ne az uraknak kelljen fáradozni érte!

A Pista gyerek pedig rohant mindenhova a hírrel: „hozzák el kendtek az összes fellelhető csirkecsontot, mert Szege városának idén ezzel kell kifizetni az adót!”

Hitték is nem is a jó tanyasiak, de mert Erzsók üzente ezt a sületlenséget, félve-lopva mégis csak elvitték a csontokat a tanyára. Ámulva látták, hogy ott az adószedők pedig szép nagy városi pecséttel hitelesített irkán igazolták, hogy: „Igazoljuk, hogy Vékony István 100 aranyforintban az adót megfizette!”, vagy: „ Igazoljuk, hogy Terhes József 120 aranytallérban fizette meg az adót!” stb… stb…

Szóval, így vágta át Szeged városát huncutul Bűbájos Erzsók!

A történet végét sajnos nem jegyezte fel a pletyka, így csak találgathatunk, mit szólt a szegedi bíró, mikor a követei az összes alsótanyai csirkecsontot az asztalára öntötték aranyak helyett. Az biztos, hogy követeléssel nem lépett fel, hiszen hiteles passzus igazolta, hogy a csontok Alsótanyán még aranynak néztek ki. De, mert a szegedi bíró saját pipadohányát szívta, a saját borát itta, így valószínű, hogy a csontokat ledaráltatta az adószedők csontjaival együtt. Abból süttetett aztán a szegedieknek kenyeret!

Szóval, bárhogy legyen is, ha rokonom nekem ez az Erzsók, ha nem, ezért a cselekedetéért én most ünnepélyesen szépanyámmá fogadom!

De, eddig a legenda! Ezután, pedig jöjjön maga történelem! Azt pedig Kossuth Lajos 1949 júliusi szegedi megjelenésének köszönhető, hogy a történelem e kis szeletébe az én szépanyám is beleesett.

Tudvalevő, hogy előző évben már megjelent Szegeden Kossuth. El is mondta híres beszédét a Kárász-ház erkélyéről: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, elárvult hazám oszlopa…”

Ki is engedte a szegedi vár börtönéből az olasz foglyokat, akik aztán zászlaja alá vonultak lelkesen, védeni a magyar földet.

Ám a dicsőséges napok véget értek, Kossuth és kormánya kénytelen volt menekülni 49 nyarán. Ezért hát, megint Szegedre jött Kossuth.

Itt pedig olyan zajos fölfordulás keletkezett, hogy egy napsütötte reggelen fogta magát, s hogy az ország bajáról gondolkodhasson, elindult sétára csendesebb helyre. Olyannyira belemerült a nagy gondolkozásba, észre se vette, hogy elhagyta várost és egy számára ismeretlen poros öreg országúton bóklászik.

Nem úgy Örzse, aki, mint tudjuk, nem csak boszorkány volt, hanem Látó is. Épp az istállóban fejte tehenecskéjét, mikor beleütött a látóképesség. Riadtan vette észre, hogy a határban egy kalapos árva alak sétálgat. Tűző napon, rekkenő hőségben. Sehol egy enyhet adó árnyék, sehol egy friss vizű kút. Mint Látó, pedig jól tudta, hogy az a gondterhelt ember bizony eltévedt, bizony szomjúság kínozza. Azon felül azt is tudta, nem akárkit tisztelhet a vándorban. Ő, a haza mindene, egyetlen reménysége, annak nem szabad elvesznie! Ugrott Örzse azonnal a csöbör mellől, s rohant csak úgy kötényesen neki az országútnak, a vándo elé. Mikor meglátta Kossuth, szelíd szavakkal kérte Örzsét:

- Drága néném, ugyan, mondja, merre vagyok, hogy jutok vissza innen Szegedre! Azon felül hol lelek én itt a pusztában egy kis szomjoltó vizet?

E szavakra Örzse leszúrta botját a homokba és csak ennyit mondott:

- Látom, az Úr, már úgy elszomjazott, hogy nem is látja a kutat! Itt van a víz igyék belőle nyugodtan!

Álmélkodott is Kossuth mikor látta, hogy tényleg ott van egy kút, amit Ő még elébb nem látott. Fogta a kalapját, belemert a kútba és jóízűen ivott a hűs alföldi vízből.

- Szegedre, pedig magától is visszatalál – mondta Örzse -, hiszen szüksége van a hazának magára, el nem veszhet, a Jó Isten sem akarná ezt!

És, tényleg. Kossuth álmélkodva vette észre, hogy friss víz – vagy talán Örzse bűbája? – élénkké tette, és a lábai tudják az utat. Mire beért Szegedre Kossuth már azt is tudta, mit kell a haza érdekében cselekednie.

Másnap békét kötött Balcescuval, a románok vezetőjével, s a zsidókkal is. Miközben a békekötés passzusát írta alá, átsuhant az agyán a felismerés: „talán jobb lett volna hamarabb találkozni azzal az asszonnyal. Lehet, hamarabb megkötötte volna akkor ezt a békét, s talán, másképp forogna a történelem kereke!”

Kossuthnak lett igaza, hiszen bizony, elkésett a szerződés. A hazát véresen eltaposta a muszka sereg és az osztrák sas. Kossuth és hívei menekülni voltak kénytelenek. Ám talán ennek az alsótanyai kútvíznek köszönhette, hogy életben maradt, s hosszú éveket élhetett még ezután.

Aki nem hisz e történetben, annak ajánlom, jöjjön el Domaszék határába, hiszen a mai napig ott áll az a régi kút. Miután Kossuth meghalt, 1906-ban az alsótanyaiak emlékező táblájukat ki is helyezték oda. Ha szomjas vándor téved arra, tudja, milyen nevezetes kútból hűsíti magát!

Patkányok menekülnek

avagy

Caeusescu, Szaddám, Kadhafi és

Haynau

A világsajtó hírt adott Kadhafi „dicsőséges” haláláról! Nem szokásom világpolitikai eseményeket kommentálni, párhuzamokat vonni. Mégis, mikor nagyhatalmú, véreskezű diktátorok megérdemelt sorsáról hallok, örülök, ha ritkán is, méltóan bűnhődnek azok, akik hatalmukkal visszaélnek.

Ceausescut -aki Románia nagyhatalmú diktátoraként évtizedekig, máig kihatóan nyomorban tartotta népét, miközben ő luxuskörülmények között élt-, menekülése közben egy tankból húzták ki. Bejárta a világsajtót a kép; mintha egy patkányt húztak volna ki a tank szűk nyílásán. Kivégzését ne sajnáljuk, megérdemelte!

Szaddám -aki véres háborúkba sodorta népét-, egy lyukban végezte, miután felakasztották középkori módszerrel, testét elnyelte egy patkánylyukhoz hasonló csapóajtó. Józan gondolkodású ember nem sír utána.

Kadhafinak, Líbia „királyának” halála tetszett nekem legjobban: mint egy patkány, úgy menekült egy út melletti csatornalyukba, onnan ráncigálták ki, miközben életéért könyörgött. Igazi csatornapatkánnyá vált!

Ez a három degenerált fajzat saját népétől kapta meg jutalmát a sok szenvedésért, amit okoztak. A magyar történelemnek is van egy hírhedt hóhéra, Haynau! Ő jutott eszembe mikor Kadhafi pusztulásának körülményeit meghallottam. Haynau is menekült annak idején a nép dühe elől, igaz, sajnos nem halt bele, de legalább nevetségessé vált! Olyannyira, hogy bár nem illik mások szenvedésén nevetni, mikor eszembe jut az eset, nevetőgörcsöt kapok, mert, mikor a patkányok menekülnek, azon csak mulatni lehet!

Haynau esetét a korabeli angol sajtóból idézem, mégpedig az angol Illustrated London News 1850. szeptember 7-14. számából:

„Haynau osztrák táborszernagy, akinek dühös kegyetlensége a legyőzött magyarok ellen az egész civilizált Európában méltó undort keltett, és >>hentes << melléknevet szerzett számára, az elmúlt hét folyamán Londonba érkezett. A táborszernagy, úgy látszik, nem is sejtette, minő iszonyattal és utálattal kísérte Anglia minden osztálya az ő magyarországi vértetteit, s mindjárt megérkezése után, semmi rosszra sem gondolva, sorra kezdte látogatni a brit főváros nevezetességeit. Szerdán délben Southwarkba kocsizott, hogy Barclay és Perkinson óriási sörfőzdéjét is megtekintse. Kíséretében két ember volt: unokaöccse és egy tolmács. Mikor nevüket beírták a vendégkönyvbe, egy pillanat alatt híre ment, hogy az idegenek egyike: >>Haynau, az osztrák hentes<<.

Mikor a látogatás után az udvaron át már a kapu felé ment, egyszerre a roppant gyár minden helyiségéből kitódultak a munkások, fenyegetően kiabálva: >>Le a hentessel! Üssétek le a vérebet!<< A tömeg mind összébb szorult, majd egészen körülvették, s ekkor néhányan nekiestek, nem kímélték, ütötték, szalmatekerccsel arcul csapdosták, cilinderét fejébe nyomták. Kísérőinek sikerült utat nyitni számára, és Haynau meglehetősen dezolált állapotban kimenekült a kapun, ruhája össze volt tépve, maga sárral és szeméttel megdobálva. A kapun kívül még nagyobb veszély várta. Ott is összecsődült már vagy ötszáz ember és az előbbi bántalmazásokat megismételték. A tábornok óriási bajusza sem kerülte el a figyelmet, azt is jól megráncigálták.”

Ám, a megérdemelt tortúra itt sem ért véget, Haynau a Temze mentén futva menekült, futott, ahogy a lába bírta, a lincselők elől. Végül sikerült neki egy vendéglőbe bemenekülnie, ott elbújt egy fáskamrába! Az üldöző tömeg azonban ott is rátalált, kivonszolták a Temzéhez és be akarták dobni a vízbe. A tábornok kísérői ott könyörögtek, segítséget kértek a járókelőktől, sajnos, páran megtették, így ezalatt elmenekült Haynau. Az angol lap szerint: „a halálra rémült, alig lihegő tábornok az épület hátsó lépcsőjén felvánszorogva s egy fiatalembertől kalauzolva, a homályos folyosón s az ódon labirintusszerű szobákon át egy hálókabinetben elrejthette magát az ágy mögé.” Bizonyára a tömeg megtalálta volna ott is, ha a dühöngő, törő-zúzó munkásokra a vendéglős vagyonát féltve – és természetesen nem Haynaut -ki nem hívja a rendőröket.

„A hálószobában az ágy szélén ülve, halotthalványan, elalélva találták. Szánalomra méltó alak volt. Megtépve, megverve, kifárasztva, félelemtől vacogva, egy gyermek sem félt volna tőle, aki minap még egy ország réme volt”

A kiérkező rendőrök, tehát ebben az állapotban találták a hóhért, brescia hiénáját, ezt a degeneráltagyú perverz állatot, akit nem érdemes embernek nevezni. Aki miatt Magyarországon annyian szenvedtek, aki egy már legyőzött nép fiait teljhatalmával élve és visszaélve halomra gyilkoltatott, kénye-kedve szerint büntetlenül alázhatta. Ezt fogta fel akkor az angol egyszerű munkástömeg, szolidaritását nem takarva ezt torolta meg -ha sajnos életben is maradt- Haynaun.

Mert ne feledjük, az osztrák udvar kivételével, egész Európa felfogta mi történt Magyarországon, ezért nem sajnálom én most se Caeusescut, sem Szaddámot, sem Kadhafit.

Csattanónak azért leírom az angliai események utóhatását és a hivatalos Anglia hozzáállását is. Miután Haynau elkotródott Londonból, Schönhals írja: „E gyalázatos, a civilizációt megcsúfoló -megjegyzés: Pofátlanul mer a civilizáltságra hivatkozni?! – merénylet Ausztriában fájdalmas benyomást keltett”

Hangot adva ennek, Ausztria jegyzékben tiltakozott az angliai kormánynál, követelve az ügy kivizsgálását, és a tettesek megbüntetését. Palmerson miniszterelnök erre jelképesen maga is keményen pofonvágta Ausztriát, ezt üzente vissza: „Nem teljesíthető, mert az angol törvények nem adnak rá módot”!!!

De nemcsak Haynaut verték el, hanem Maderspach János is a maga módján bosszút állt anyja megalázásáért, melyet Haynau pribékje Gröber kapitány követett el Haynau parancsára. Ez igaz történetet azonban következő írásomban mesélem el.

Ebben a huncut világban, mint a mai, ritka öröm a disznóvágás. Ha meg mangalicát sikerül böllérkésre tűzni, az meg lassan már olyan ritka, mint a…! No, hogy ne másszak az epédre kedves olvasóm, rád bízom, mit gondolsz a pontok helyére! Mert amit én gondoltam, nem írhatom le, mert még nem hiszed el! Mert az vajon igaz-e, ami eszembe jutott, miszerint: ritka, mint az okos politikus kies hazánkban? Bizonyára nem, ilyen szemtelenséget nem írhatok le!

Szóval, miután parasztgyerekből vigéc városi legény lettem, hurkát, kolbászt már csak gyári csomagolásban láttam, húst azokban pedig mutatóban, jó Eu-s szabvány szerint! Ezért aztán nagyot ugrottam boldogságomban, mikoris falusi barátom meghívott egy kiadós kétmázsás mangalica étekké alakítására. Azt pedig minden magyar tudja; a jó disznóvágásnak lelke van! Kell jó böllér hozzá, igazi kisüsti a hajnali vágás előtt, a hagymásvér elé, a pörzsöléshez, a belezéshez, és minden munkafázis elé. Aztán, mikor az ágyaspálinka kihozza a jókedvet, mehet a bolondozás, amihez pedig a jó böllér szokta adni a taktust. Falusi barátomnál is ilyen bőhumorú, eleven böllér serénykedett, én meg beálltam mellé segédnek, s ha a rekeszizmom bírta, még képes voltam ügyes is lenni.

No, ha most azon töröd a fejed, mi köze a fentieknek az első szerelmespárhoz, akkor ne ijedj meg olvasóm, rögtön kijön a dolgok nyitja!

Ugyanis, böllér barátomnak először akkor jött meg a kedve, mikor a disznó tökét kanyarította körül, s ekként kacsintott rám:

- No, Jankó, tudod-e, ki volt az első hamiskártyás a világon?

- ??? – néztem rá és a disznó tökére furán.

- Hát, Ádám! – döcögött rám, komolyan.

No, erre még jobban kikerekedett a szemem! Kérdő tekintetemre hamiskásan rám kacsintott:

- Azért, mert tökre zöldet rakott!

Azt a fügefalevélen aszalt huncutját, gondoltam magamban, ez az ember nagyon kedvemre való! Elkezdtem hát faggatni, hova valósi, ki fia borja, meséljen, mert én is értem ám a bolondságokat, hiszen csimuta koromban, kéményben füstölte, ágyban borogatta az okosságomat kedves, jó anyám. Azóta vagyok szivacsagyú, minden tudást szívesen magamba szívok, aztán gyorsan leírom, mert kiesik.

Megtudtam hát újdonsült barátomtól miszerint Mátyusföldről származik. Királyrévi öregek tanították birkanyúzás közben. Sok mindent megtudott ezalatt a világ dolgairól, sőt annál is többet. Például, hogy azon a tájon található az égigérő fa, melyről a világ kezdetén, s talán még egy nappal előbb, éjszakánként lejártak az égről a csillagok csillogó ezüst fényszálakon. A fa körül táncoltak, énekeltek hajnalig. Mert tudatlanok az emberek, a sok okos tudós hasukba beszéli a Világ teremtését oly hamisan, amiért áristomba kellene zárni őket. A Biblia se különb, hiszen még az Isten munkáját is másképp beszéli el, egy-két pontján kiferdíti. Az meg már végképp hamis, miszerint az első szerelmespár Ádám és Éva ősapánk, ősanyánk volt! Nem logikus az, akár miként csűrjük-csavarjuk!

A való pedig az alábbi:

Mikor az Úristen unatkozott a nagy semmiben, úgy döntött, megteremti a világot! A Föld is ekkor lett, csakhogy akkor még egyben volt az Éggel. Azonban az Ég elvágyódott, szárnyalni akart, s ennek okaként elvált a Földtől, aki bölcs lévén, megértette a dolgot. Egy idő után az Égnek hiányozni kezdett a Föld, s mivel az előrelátó Föld egy égigérő fát nővesztett, ezen a fán jártak le Éganyó csibéi, a csillagok, miként, azt fentebb már megírtam. Tehát, a csillagok e fán ereszkedtek le fényszálakon éjszakánként a Földre, körötte táncoltak, énekeltek. Mikor elfáradtak, lefeküdtek puha, mohás tövébe. Mély álomba merülve arról álmodoztak, hogy patakok tükrén táncolnak, barlangok mélyén bújócskáznak, hegygerincet lovagolnak. Mire jött a hajnal, felkeltek puha mohaágyukról és visszatáncoltak az Égbe.

Ám, egy ilyen éjszaka után az egyik kis csillag továbbaludt a kelleténél, és lenn rekedt a Földön. Feljött a Nap, szegény csillag vakon bolyongott, a Föld pedig megsajnálta, keblére ölelte az eltévedt vándort. Olyannyira egymásba szerettek, hogy a kis csillag nem akart többé a Föld méhéből visszamenni. Együtt éltek boldogan, s együtt fognak élni, míg a Világ Világ! Kilenc hónapra megszületett szerelmük gyümölcse: Ádám és Éva.

Elgondolkodtam komám meséjén, s mivel tényleg okos vagyok, tudtam, igazat mond! Hiszen mit is szoktunk mondani a Földről; édes anyaföld! Ezek a mátyusföldiek, nem csak humorosak, okosak is! Tehát, nem Ádám és Éva volt az első szerelmespár! Mivel mi se maradjunk buták, leírtam a valót.

Ha pedig majd elpárolog a kisüsti okozta fátyol a fejemből, talán böllér barátom egyéb okosságait is leírom, ha addig ki nem alszom a tudást, vagy a mangalica sonkája fejbe nem vág.

Csallóközi monda alapján

Hej, szép régi idők, mikor még a Föld ifjú volt, az öreg Idő is friss ropogós derékkal, loboncos hajjal rótta az országutakat! Amikor az emberek békében éltek, nem volt irigység, gyűlölködés, háború, mindenki beérte azzal, amit a föld termett, amit a sorsa neki juttatott. A tündérek megfértek az emberekkel, sőt, együtt szórakoztak, vigadtak velük néhanapján. Ebből az időből Tündér Ilonának, a királynőnek a nevét ma is emlegetik azok, akik még emlékezni akarnak a múltra. De azt, hogy a királynő hol lakott, kevesen tudják! Tudatlan pedig ne maradj olvasóm, ezért elmondom neked: a Csallóközben volt a palotája.

A Csallóközben, ahol akkor még víg élet folyt, termékenység, bőség uralkodott. Gabonát, gyümölcsöt termett, buja rétek virultak, aranyat lehetett mosni a Duna fövenyéből. Fenséges nyaralók, vadaskertek álltak, ahova szívesen járt mulatni Zsigmond király és Mátyás király is. Aranykertnek hívták akkoriban a szigetet. A sziget déli csúcsán Komárom gazdag városa terült el, ezenfelül, 12 mezővárost, 46 falut, 75 pusztát lehetett megszámolni. Vajka mezőváros is itt volt, mely nevét a rege szerint István király pogány nevéről kapta. Az aranyszigeten örök tavasz honolt, a fákon arany gyümölcsöt ringatott a szellő, döngtek a méhek, szivárványszárnyú lepkék bóklásztak a mezei virágok szirmain. A Duna hemzsegett a haltól, az emberek élvezték a boldogság és béke szigetének minden gyönyörét. Tündér Ilona a Kis-Duna közepén, Ilka vagyis Jóka szigetén vízi palotájában éldegélt szépséges lányaival. Mikor az első hajnali Napsugár megcsillant a víz tükrén, palotája kiemelkedett a habokból, ők feljöttek onnan és aranyhajukat fésülgették a parton, a kifésült aranyportól csillogott a Duna partja. Vígan kacarásztak, fogócskáztak a fák között, s ha elpilledtek, a macskarévi révész átvitte őket Jóka szigetére, amiért jutalmul a tündérek aranypatkót hagytak a kompon fizetségül. Letelepedtek a sziget közepén lévő öreg fűzfa alá, megterítettek maguknak, dús lakomájukat megosztották az emberekkel, ha valaki odament, üres gyomorral sosem távozott. Mikor eljött az este, visszamentek palotájukba, hogy másnap újra vígan, frissen köszöntsék a hajnalt. Még távoztukban is szórták ki gyönyörű hajukból az aranyport, ki mennyit bírt, annyit szedhetett belőle.

Az emberek hálásak is voltak a tündéreknek. Mikor együtt jóllaktak, ők is leültek énekelni, vagy együtt táncoltak velük. Nem volt a környéken egy szegény ember sem, mindenkinek jutott bőven, ami kell. Ám egy napon megjelent egy gazember, aki visszaélve a tündérek vendégszeretetével, odarondított, ahova nem szabadott volna. Éktelen haragra gerjedt ezért Tündér Ilona, s ettől a naptó kezdve örökre elsüllyedt palotájával, lányaival együtt, s embert nem akart többé látni.

Vége lett a jólétnek, a dús réteket ellepte a mocsár, a Duna és a Vág minden évben belepte a termőföldeket. A posványban felütötte a fejét a golyva és a legkülönfélébb nyavalyák. Szegény, ágrólszakadt lett a nép, évről-évre küzdött a posvánnyal, az árral, míglen aztán töltésekkel, zsilipekkel sikerült kordában tartani, azonban az a gazdag jóllét soha többet nem tért vissza. A régi nyaralóknak, vadaskerteknek már nyomát sem találni. Pedig hajdan hazánk legrégibb nemeseinek ringott itt a bölcsője: Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Dóczyak, Illyéházyak, Eszterházyak (eredetileg Szerházy), Amadék származtak innen.

Rég volt, szép volt, talán igaz se volt. Ha meg igaz, akkor szomorú tanulsága annak, hogy mi emberek néha milyen gyorsan tönkre tudjuk tenni azt, amit nem szabadna.

Huncut a Magyar!  E tényt nem csak én konstatálhatom, nálam okosabbak és bennfentesebbek is megállapították már.  Ha a magyar megtalálja a kanálban a mélyedést, akkor bizony nincs az a magasságos, aki el tudná tántorítani, annak kihasználásától. Tudom, nagyon finom hasonlat ez, de nem akarok világosabb lenni, mert még lázítónak fognak találni. Fenti igazam alátámasztására álljon itt egy réges-régi huncutság, melyet jó Divald Kornél tekintetes és nagytekintélyű történész, a felvidék históriáinak jeles kutatója is megemlít:
E história pedig történt a kassai polgárokkal, akiknél rafináltabb, okosabb magyarnak lenni nem lehetséges, vagy legalább eléggé nehéz vállalkozás.  Amiért pedig megtörténhetett az eset, egy jó magyar szokáshoz igazodik, mármint a bor kultúrájához. Valamint azon régi szokásjoghoz, hogy ha valaki király akar magyar földön lenni, annak, ha nem is a pokolba, de az alattvalókhoz kell menni… támogatásért. Támogatást pediglen huncut, vagy nagyon is okos magyar csak kiváltságok fejébe ad! Ekként járt Nagy Lajos királyunk is, mikor a kassaiak támogatását kérte. Kaptak is cserébe minden szokásosat, amiket kérni és adni szoktak, ám volt egy furcsa kontraktus, amit ha egy járatlan olvasó elolvasna, nemigen értene. A kassaiak azt kérték Lajos királytól, Szent Jakab napjától Vízkeresztig csak és kizárólag Hernád-menti szőlőkben termelt bort lehessen kimérni Kassán. Mikoron ezt meghallottam, kibújt belőlem a mai kisördög. Vajon, a mostani „királyaink”, ha ilyen privilégiumot hoznának törvénybe, mi történne?  Vegyük példának a makói hagymát; ha a jó makaiaknak megszavaznák, miként a kínai hagymát nem lehetne árulni, csak az övékét, tudom, fél Ázsia és fél Európa felhördülne, gazdasági embargóval fenyegetőzne. Ilyen szép új világban élünk! De a szép régi világban, Nagy Lajos király fittyet hányhatott mások gazdasági érdekére, törvényét ekként minden tiltakozás nélkül meghozhatta. Akinek az oldalát pediglen kiüti a kíváncsiság, ennek okát is elárulom.  Kassa környékének éghajlata szőlőtermelés szempontjából olyan gonosz helyzetben volt, hogy ami bor ott termett bőséges volt ugyan, de az karcosabb volt a százéves részeges apát gigájának belső rajzolatánál is. Embernek kellett annak lennie, aki annak zamatát élvezni bírta, bennszülött kassai azt meg nem itta. Mivel pedig mégis valahogy el kellett fogynia az itteni bornak, hát ezért kérték e privilégiumot királyuktól a kassaiak. A logika ott rejlett a dologban, hogy ezen időszakra esett a legtöbb vásár, mely három országból hozta ide a jónépet. Vásár áldomás nélkül meg nem létezett, így jobb híján a hernádi savanyú lőrével kellett koccintani. A kassaiak ez idő alatt pedig itták a maguk főzte sört, a bortermés jó pénzért mégis elfogyott. Divald történész úr, pedig ekként tudósított Kassa eme korszakáról:
„ A három szent királyok napján fölszínre kerültek a penészes hegyaljai hordók, s ez időtől fogva reggeli kilenc órán túl nem hozhatott érvényes határozatot a szenátus, jogerős ítéletet a város feje, a hóhérnak sem volt szabad remekelnie, mert megesett, hogy néha az egész város rózsaszínben látta a világot.”
No, aki mai napság ismeri jelen városvezetőink viselkedését, szokásait, bizonyára újra törvénybe hozná ez időszakokra a törvénykezés tilalmát. A kérdés csak az lenne; ezen urak a nap mely órájában lennének jó döntésekre érettek, arra képesek? A választ ne tőlem várják!