nemojano blogja

 

 

 

Abban a szép, daliás időkben, amikor még a legendák és a csodák úgy teremtek a magyar pusztán, mint fenn az égen a csillagok, szóval, abban a szép, daliás időkben élt a mai Domaszék alatt egy szépanyám. E helyt akkor még Alsótanyának hívták, hiszen szétszórt tanyavilágban éltek ott a parasztok. Ezt a szépanyámat pedig Erzsébetnek, azaz Örzsének keresztelték, de az egyszerű tanyasiak Bűbájos Erzsóknak nevezték.

Azt, hogy valóban szépanyám volt-e, mérget nem vennék rá. Ennek egyszerű a magyarázata, mert anyai ági őseimet jól ismerem, hiszen a Pállfyakat aranyos, nagy betűkkel írták be a matrikulába és a kutyabőrbe, ám ő, ha rokonom lenne biztosan az apai ágról származik. Ott pedig csak birkapásztor ősökkel büszkélkedhetek, azokat pedig még a papok is kisbetűvel írták be az anyakönyvbe. Azután pedig senki be nem nézett azokba az irkákba, csak a szú, az is azért, mert a kisbetűkön gyorsabban keresztülrágja magát.

Ennek okán, apai rokonomnak bárkit tisztelhetek, aki annak mondja magát. Ezért sem csodálkoztam minap, mikoron is a szomszéd Töpörtyűs Takó Balázs tréfásan nyakszirten csapott a piacon, s mosolyogva kérdezte tőlem: „Hát, hogy vagy öcsém?”

Ki tudja talán, tényleg a bátyám, mert olyan birkapásztorosan lapátos tenyérrel rendelkezik ez a Töpörtyűs Takó Balázs. Csak a haja ne lenne olyan fényesen lenyalt, mintha mangalica zsírral kenegetné! Lehet, hogy a gólya szégyenlette ősanyám népes kuckójába hozni, s inkább egy zsírosparaszt kéményén dobta be Töpörtyűs Takó Balázs porontyot, az meg ottan egy bödönben landolt? Bizonyára így lehetett, ezért nem tudtam én a rokonságról.

Na, de mindegy az, mert nem erről szól most e rege, hanem szépanyámról, Bűbájos Erzsókról!

Erzsókot pedig volt olyan tanyasi, aki szerette, volt, aki nem. Mindenki tudta róla, hogy Boszorkány, Javasasszony és egyben Látó is.

Ha a paraszt üszőborjúja lesántult, azért Erzsókot szidta. Ám, amikor a villám belecsapott az egyik közutálatnak örvendő zsandárba, a tanyasiak hálaimát rebegtek Erzsók felé.

Mivel azonban, Erzsók több jót cselekedett, mint rosszat, félték ugyan az egyszerű lelkek, de tisztelték is.

Legnemesebb cselekedetét pedig a mai napig legendás pletyka övezi. Az pedig úgy lőn, hogy Szeged városának bírája kiküldte az adószedőket Alsótanyára, mert igen csak szüksége volt a sarcra. Azon évben bizony aszály volt, semmi termést eladni nem tudtak a tanyasiak, így egy rozsdás petákot sem tudtak félretenni, nem hogy adót fizessenek.

Ekkor segített Erzsók bűbája! Mert mivel az ő tanyája esett Szegedhez legközelebb, nála jelentkeztek legelébb az adószedők, egész kis csapattal. Erzsókot pediglen, nem tudták meglepni, mert készen állt a tréfára.

Mosolyogva, nyájasan terelte be kis házikójába a városi társaságot:

- Jöjjenek uraim, jöjjenek csak! Szegény asszony vagyok én ugyan , de az adót, azt félretettem, szép körmöci aranyakban. Mert, ami jár, az jár, ugye, nagyságos uraim?

Hüledeztek az adószedők a szíves fogadtatáson, még jobban, mikor Erzsók kikapta szájukból a tajtékpipát, s hízelegve jegyezte meg:

- Ne ezt a büdös szutykot szívják, kendtek, van nekem jó illatos pipadohányom, szívesen adom ajándékba.

Azzal fogta magát Erzsók, s valami kitudja milyen illatos fűvel megtömte a pipákat. Az urak pedig hümmögve, vidáman szívták az illatos „dohányt”, s oly jó kedvre kerekedtek, mintha kaszinóban lette volna.

Örzse huncutul bevitt az asztalra egy kancsó friss vizet, abba is tett valamit, majd szívesen öntögette a poharakba:

- Igyanak kendtek, jó finom homoki bort! Ne sajnálják, van belőle elég, jut is marad is.

El se telt félóra, s a társaság vidáman kurjongatott, vigadozott, mintha tényleg jóféle dohányt szívtak volna, és igazi homokit ittak volna.

Egyszer azonban felkurjantott a fő-főadószedő:

- No, néném, azért mégis csak térjünk a tárgyra, mert adóért jöttünk, s ha már aranyban tud fizetni, hát, adja elő azt nekünk!

Örzse pedig nem volt rest, azonnal ugrott ki a konyhába. Egy tányérnyi csirkecsonttal tért onnan vissza, melyről délbe szopogatták le a húst. A tányért pedig mosolyogva tette le a főmufti elé. Micsoda pimaszság, gondolhatná a tudatlan olvasó. Elárulom, nem volt az, hiszen nem véletlen volt Erzsókunk bűbájos. Az adószedők rögtön felismerték a csontokban a hamisítatlan körmöci aranyakat. Kéjesen harapdálták, csodálták az „aranytallérokat”, ámulták a gazdag terítéket. Még jobban ámultak, mikor Erzsók rárivallt a kemence sutban lapító fiára:

- Pista fiam, eridj azonnal a tanyákra és mond meg a parasztoknak, hozzák ide az adójukat, ne az uraknak kelljen fáradozni érte!

A Pista gyerek pedig rohant mindenhova a hírrel: „hozzák el kendtek az összes fellelhető csirkecsontot, mert Szege városának idén ezzel kell kifizetni az adót!”

Hitték is nem is a jó tanyasiak, de mert Erzsók üzente ezt a sületlenséget, félve-lopva mégis csak elvitték a csontokat a tanyára. Ámulva látták, hogy ott az adószedők pedig szép nagy városi pecséttel hitelesített irkán igazolták, hogy: „Igazoljuk, hogy Vékony István 100 aranyforintban az adót megfizette!”, vagy: „ Igazoljuk, hogy Terhes József 120 aranytallérban fizette meg az adót!” stb… stb…

Szóval, így vágta át Szeged városát huncutul Bűbájos Erzsók!

A történet végét sajnos nem jegyezte fel a pletyka, így csak találgathatunk, mit szólt a szegedi bíró, mikor a követei az összes alsótanyai csirkecsontot az asztalára öntötték aranyak helyett. Az biztos, hogy követeléssel nem lépett fel, hiszen hiteles passzus igazolta, hogy a csontok Alsótanyán még aranynak néztek ki. De, mert a szegedi bíró saját pipadohányát szívta, a saját borát itta, így valószínű, hogy a csontokat ledaráltatta az adószedők csontjaival együtt. Abból süttetett aztán a szegedieknek kenyeret!

Szóval, bárhogy legyen is, ha rokonom nekem ez az Erzsók, ha nem, ezért a cselekedetéért én most ünnepélyesen szépanyámmá fogadom!

De, eddig a legenda! Ezután, pedig jöjjön maga történelem! Azt pedig Kossuth Lajos 1949 júliusi szegedi megjelenésének köszönhető, hogy a történelem e kis szeletébe az én szépanyám is beleesett.

Tudvalevő, hogy előző évben már megjelent Szegeden Kossuth. El is mondta híres beszédét a Kárász-ház erkélyéről: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, elárvult hazám oszlopa…”

Ki is engedte a szegedi vár börtönéből az olasz foglyokat, akik aztán zászlaja alá vonultak lelkesen, védeni a magyar földet.

Ám a dicsőséges napok véget értek, Kossuth és kormánya kénytelen volt menekülni 49 nyarán. Ezért hát, megint Szegedre jött Kossuth.

Itt pedig olyan zajos fölfordulás keletkezett, hogy egy napsütötte reggelen fogta magát, s hogy az ország bajáról gondolkodhasson, elindult sétára csendesebb helyre. Olyannyira belemerült a nagy gondolkozásba, észre se vette, hogy elhagyta várost és egy számára ismeretlen poros öreg országúton bóklászik.

Nem úgy Örzse, aki, mint tudjuk, nem csak boszorkány volt, hanem Látó is. Épp az istállóban fejte tehenecskéjét, mikor beleütött a látóképesség. Riadtan vette észre, hogy a határban egy kalapos árva alak sétálgat. Tűző napon, rekkenő hőségben. Sehol egy enyhet adó árnyék, sehol egy friss vizű kút. Mint Látó, pedig jól tudta, hogy az a gondterhelt ember bizony eltévedt, bizony szomjúság kínozza. Azon felül azt is tudta, nem akárkit tisztelhet a vándorban. Ő, a haza mindene, egyetlen reménysége, annak nem szabad elvesznie! Ugrott Örzse azonnal a csöbör mellől, s rohant csak úgy kötényesen neki az országútnak, a vándo elé. Mikor meglátta Kossuth, szelíd szavakkal kérte Örzsét:

- Drága néném, ugyan, mondja, merre vagyok, hogy jutok vissza innen Szegedre! Azon felül hol lelek én itt a pusztában egy kis szomjoltó vizet?

E szavakra Örzse leszúrta botját a homokba és csak ennyit mondott:

- Látom, az Úr, már úgy elszomjazott, hogy nem is látja a kutat! Itt van a víz igyék belőle nyugodtan!

Álmélkodott is Kossuth mikor látta, hogy tényleg ott van egy kút, amit Ő még elébb nem látott. Fogta a kalapját, belemert a kútba és jóízűen ivott a hűs alföldi vízből.

- Szegedre, pedig magától is visszatalál – mondta Örzse -, hiszen szüksége van a hazának magára, el nem veszhet, a Jó Isten sem akarná ezt!

És, tényleg. Kossuth álmélkodva vette észre, hogy friss víz – vagy talán Örzse bűbája? – élénkké tette, és a lábai tudják az utat. Mire beért Szegedre Kossuth már azt is tudta, mit kell a haza érdekében cselekednie.

Másnap békét kötött Balcescuval, a románok vezetőjével, s a zsidókkal is. Miközben a békekötés passzusát írta alá, átsuhant az agyán a felismerés: „talán jobb lett volna hamarabb találkozni azzal az asszonnyal. Lehet, hamarabb megkötötte volna akkor ezt a békét, s talán, másképp forogna a történelem kereke!”

Kossuthnak lett igaza, hiszen bizony, elkésett a szerződés. A hazát véresen eltaposta a muszka sereg és az osztrák sas. Kossuth és hívei menekülni voltak kénytelenek. Ám talán ennek az alsótanyai kútvíznek köszönhette, hogy életben maradt, s hosszú éveket élhetett még ezután.

Aki nem hisz e történetben, annak ajánlom, jöjjön el Domaszék határába, hiszen a mai napig ott áll az a régi kút. Miután Kossuth meghalt, 1906-ban az alsótanyaiak emlékező táblájukat ki is helyezték oda. Ha szomjas vándor téved arra, tudja, milyen nevezetes kútból hűsíti magát!

Becsületesen megvallom, nem szeretem a Telet. Testem, lelkem fázik, bebújik csigaházába, mikor az első zord téli szél megjelenik, végigfú a tájon. A kopár ágak, a madárdallam nélküli reggelek, a csupasz rögök hidegsége az elmúlást idézik. Még a hóhullás, a hólepel szikrázó szépsége is csak az ablakból tűnik szépnek, ám, a rideg szépség számomra semmit nem jelent. De, ha jön a Tavasz, megcirógatnak a napsugarak, csivitel a természet, zsong a levegő, akkor a lelkem kinyílik, akkor fázós szívem megújul, felébredek a hosszú téli didergésből. Akkor sétálni kell a Tisza-parton, a városban. Nézegetem a mosolygós embereket, magamba szívom a levegőég illatát. Mivel pedig a Tavasz minden évben Szegeden ér utol, első tavaszi utam a főtérre visz ki. Leülök a Széchényi téri platánok alá és azon filozofálgatok, miért is a furcsa jelenség, hogy a padokon két korosztály osztozik? Mellettem kölyökszerelmesek csókolóznak, szemben velem fiatal fiúbanda verődött össze és a maguk nyelvén társalognak, vitatkoznak, nevetgélnek. Távolabb idős párok, ücsörögnek, halkan beszélgetnek egymással. De sehol sincs a középkorosztályból, aki leülne a padokra. Ők inkább sietősen átviharzanak a téren.

E jelenség okát pedig minden évben azzal a bölcs megállapítással konstatálom, hogy a fiatalok még ráérnek, az idősek már ráérnek, s nem az élet jelen dolgaival törődnek. Ez hát az ok, és ennél nagyobb, okosabb okot nem tudok.

Idén a tavasz gyönyörűen érkezett. Kellemes meleg idővel, napsütéssel. Az utam is szokásos volt. Széchényi tér, platánok. De mielőtt körbenézhettem volna, megakadt a szemem a Városháza tornyán. Máskor is szoktam nézegetni Csipkekirálykisasszonyt, ahogy nevezni szoktam a Városházát, de most hirtelen feltolult bennem egy réges-régi történet, egy réges-régi kép. Kitől hallottam a történetet, annak neve maradjon titokban, hiszen, mikor nekem elmesélte, megkért, hogy ne meséljem tovább, vagy ha mégis, ne mondjam el kitől hallottam.

Az utóbbi kérését tiszteletbe tartom, de az elsőt nem, mert olyan aranyos történet, annyira illik a szegedi egyszerű lélekhez, amennyire Csipkekirálykisasszony Szegedhez.

Történt pedig, hogy egy tavaszi délutánon, kinn üldögéltem a téren, mikor mellém telepedett egy szerény kis öregasszony. Félénken kért helyet, és elmondta nekem, ő itt szeret ücsörögni, mert az emlékei idekötik, ne haragudjak rá, nem tolakodni akar.

- Szívesen arrébb ülök néni, semmi baj! – nyugtattam meg. Azzal szedelőzködtem volna, de csendes szavai hallatán visszaültem.

- Drágám, nem muszáj miattam elmennie innen, hóbortos vénasszony vagyok én, de ha érdekli, elmondom magának miért szeretek itt ülni. Látom, a városháza tornyát nézegeti. Tudja, mikor én még fiatal kis fruska voltam, drága anyám mesélte, hogy nem így nézett az ki. Akkor még alföldi parasztos barokk torony volt az, egy a több tucatból.

- Tudom, néni! A Nagyárvíz után változott meg, akkor álmodta ide egy építész, Lechner Ödön. Akkor kapta ezt a szép neobarokk ruhát.

- Igen. Igen, drágám! De hiába volt szép és karcsú, egyedül volt, mint a kisujjam. Nem volt neki társa, míg nem jött az én drága jó édesapám. Mert az úgy volt, hogy amint megépült a torony, majd ezt a szép teret is kialakíttatták az urak, ott állt az kopár szépségében. Tövében pedig körbe-körbe hétvégeken piac volt. Nagy-nagy piacok. Lehetett ott mindenfélét kapni, szűrt, csizmát, szíjakat, fateknőt, szóval mindent. Édesanyám is itt árult a szüleivel mézeskalácsokat. Édesapám pedig szappanfőző fia volt. Az egyik sátorban édesanyám kínálta a kalácsot. Olyan szép, fiatal volt, hogy nem volt olyan legény, aki ne vett volna tőle. A szemben lévő szappanos sátránál pedig a szegedi lányok az illatos szappant vették nyakra-főre. Az édesapám árulta, aki olyan deli, büszkeszemű szép szál legény volt, hogy a lányok érte mentek oda nem a szappanért. Vele incselkedtek, játszadoztak, s ő értett a nyelvükön, vissza-visszaválaszolt a lányoknak, amiért azok majd elolvadtak. Ám, hiába volt édesanyámnál és édesapámnál annyi kacsingatós udvarló, ők bizony egymásban gyönyörködtek, egymásért epedtek, de azt kimutatni egyikük se merte. Mindkettő büszkébb volt annál, hogy előbb kezdje, mint a másik. De amit a két büszke szív nem volt képes megoldani, azt egy tavaszi zápor összemosta. Egy napon hirtelen olyan zápor kerekedett, hogy mindent feldöntött. Sátrak dőltek, repültek az áruk szanaszéjjel. Csak a szappanos sátor dacolt a hirtelen idővel, s édesapám, látva édesanyám baját, odafutott a mézeskalácsokat menteni. És mert azután édesanyám se ázzon el, gyöngéden átölelte a reszkető, fázó leányt, s a sátra alatt melengette, subája alá bújtatta anyámat. Hát, így történt, hogy a sátor alatt a két szív összeért és onnan kezdve együtt dobogott sok éven át.

Anyámtól tudom, hogy ott a sátor alatt miről beszélgettek.

„Látja Rózsika azt a gyönyörű tornyot, tudja, hogy maga is olyan szép, mint az? Igazi Csipkerózsika!”

„Ugyan már, Imre – évődött anyám-, szebb az, mint én, de nem olyan boldog, mert őt nem ölelgeti senki, nincs erős férfikar, mely vigyázna rá! Egyedül van szegényke.”

„Nem lesz egyedül, drága Rózsikám, mert ha mi egyszer megházasodunk, szerzek neki vőlegényt, akár kettőt is, hadd választhasson közülük.”

Úgy is történt. Eltelt egy év, és a gyönyörűséges Rózsika hozzáment feleségül a nyalka Imréhez. Ott házasodtak meg a torony alatt egy mosolygós tavaszi napon. Amint jöttek kifelé a Városházáról, apám rámutatott két bokorra.

„ Látod, édesem, szereztem Csipkerózsikának két vőlegényt, amint ígértem.”

Az a két vőlegény pedig nem volt más, mint ez a két tulipánfa. Ott azon a napon is ott pompáztak rózsaszín tulipánvirágaikkal, Őrzőm a képet, amint előtte áll anyám fehér menyasszonyruhában, mosolyogva, fiatalon. Édesapám pedig átöleli büszkén, csillogó szemekkel. Mögöttük pedig a tulipánfa virágzik. Érzem azt a régi illatot, amivel az ifjú párt beterítették.

Rég volt – sóhajtott egyet a töpörödött kis anyóka-,a háború apámat elvitte. Valahol az orosz pusztában nyugszik. Nem láthattam, mert én akkor születtem, mikor ő a frontra készült. De anyámmal minden évben kijöttünk ide, mikor a tulipánfa kivirágzik, és tudtuk, éreztük, hogy apám lelke itt van. A tulipánfában van az Ő lelke. Őriz minket, szeret minket és beszélgetett velünk. Anyám már fenn van vele, ott beszélget apámmal, de én még itt vagyok, s amíg itt vagyok, velük vagyok”

Amint e szavakat kimondta, abban a pillanatban egy szirom hullt a reszkető öreg tenyérbe. Mögöttünk a tulipánfa ejtette sziromkönnyét oda. Az anyóka megsimogatta az árva kis szirmot és sírt, sírt, sírt. Lélekben ott volt az övéinél, s talán maga sem bánta, hogy megszeppenve, halkan felálltam, megsimogattam deres haját, és szótlanul odébb mentem.

Lassan harminc éve, hogy elmesélte ezt nekem a nénike. Harminc éve. Már nem látom meg őt itt, már Ő is fenn beszélget az övéivel. De itt állnak a tulipánfák, Csipkekirálykisasszonynak udvarolnak, rózsaszín selymes szirmukat borzolja a tavaszi szél. Illatukat árasztja a levegő, és én egy régi esküvő illatát érzem. Egy régi szerelmes párt látok, és egy öreg nénikét, aki soha többé nem ül le mellém. Hogy a fákat ki ültette az lényegtelen. Valóban az a hetyke, vidám Imre legény-e vagy más nem számít. Csak az számít, hogy a tavaszi esküvőkön a fiatal párok a tulipánfák előtt fényképezik le magukat. Csipkekirálykisasszony vőlegényei előtt. S talán majd, pár évtized múlva egy reszkető vén anyóka, vagy apóka minden tavasszal leül alájuk és emlékezik a régi boldog szép időkre.

S miközben elérzékenyülve gondoltam az anyókára és fiatal szüleire, arra a régi esküvőre, egy tulipánszirom rápörgött a kezemre.

A dorozsmaiak bosszúja

A mai szép, kerek világban, mint tudjuk, nem ritka csoda, ha különböző nemzetiségű emberek összevesznek, és azon vitatkoznak, melyiknek a népe különb a másikénál. Nem új találmány ez, hiszen az emberi természet az idők során nem sokat változott.

Két település között - pláne, ha összenőttek egymással-, ugyancsak ment és menni fog az acsarkodás, míg a világ áll, s talán még azon túl is.

Kiskundorozsma itt lenn az Alföldi szikes pusztán külön intézmény! A dorozsmai embörök pediglen a legkörmönfontabbak, legtudákosabbak, akiket valaha ismertem.

Már az Árpád-korban benépesült és a Dorozsma-nemzetség ősi fészkévé vált, melynek kéttornyú temploma és monostora mezővárosi rangja, ha tetszik, hanem már a múlté. A Dorozsmai embör szerint Szöged feküdt a nyakára, a szögediek szerint meg ők jöttek ide elvenni a szögedi jussot; földet, legelőt, no meg a levegőt.

Kinek van igaza, ki tudja, de az bizonyos, a török hódoltság idején elnéptelenedett a határ, Szegedtől pedig elvitték. A Kiskunság részeként a német lovagrendnek adták a területet, s a jászkunokhoz tartozott. A lovagrend ügyintézője Orczy István az elnéptelenedett területet Jászapáti, Jászfényszaru környékéről, valamint a Mátra és a Bükk vidékéről származó palócokkal és szlovák családokkal telepíttette be. Majd, mikor Mária Terézia 1745-ben redempciót hirdetett, a megváltásért járó 11.800 rajnai forintot 160 dorozsmai család vállalta magára, ennek köszönhetően megszabadultak a jászkun fennhatóság alól. Ekkor települtek be szögedi alsótanyai parasztok is a faluba. No, ez eredményezte, hogy a két néptörzs között villongásig fajuló feszültségek keletkeztek. Egymással keveredni, házasodni nem óhajtottak. Ám az idő végül is összeboronálta az okos palócvért az élelmes alsótanyai szögedi parasztvérrel.

Ennek ellenére a Dorozsmaiak sohasem tudtak igazából beolvadni a szegedi világba. A szögediek nem értik a dorozsmait, és nem is akarják megérteni, a dorozsmaiak sem éppen örülnek a kénytelen házasságnak.

Mikor a tavaszi esőzéseknek köszönhetően, a dorozsmai határ tele volt pocsolyával, azokban nyüzsgött a sok pióca, a szögedi rögtön el is nevezte Dorozsmát Piócatelepnek.

A szögediek szerint, a dorozsmaiak megköszörülik a macska körmét, hogy jobban fogja az egeret. Megpofozzák a kismalacot, hogy fölérje a vályút. Megfésülik a mákostésztát, mert azt hiszik, hogy piszkos. Felhajtják a legyeket a padlásra, utána elveszik a tarogját, hogy ne tudjanak lejönni. Ha a dorozsmai templomtoronyban fű hajt ki, a falu bikáját kötélen felhúzzák, hogy lelegelje. Mert a szögediek szerint a dorozsmainál butább embört nem hord e Föld a hátán.

Tűrték a dorozsmaiak egy darabig, tűrték a szögediek csúfolkodását, de egy idő után elegük lett a városi tarhonyazabálók tréfáiból. Összedugták a fejüket a jó atyafiak, kiötölni, mitévők legyenek. A tanakodásnak pedig az lett az eredménye, hogy deputációt állítottak fel.

Állt pediglen a küldöttség a dorozsmai kisbíróból, a plébánosból, és a faluszéli javasasszonyból. Mint a falu három legokosabb elöljárója rögtön fel is kerekedtek, bocskort húztak, s meg se álltak a szögedi Városháza kapujáig.

Ott aztán hiába próbálta őket tartoztatni a porkoláb, felcsörtettek hívatlanul-kéretlenül a polgármester szobájába. A polgármester pediglen jó szögedi halbicskával éppen ette a mangalicaszalonnát, mikoron betoppantak hozzá.

Gondolhatjátok, milyen méregbe gurult, hiszen szögedit früstök közben megzavarni felér egy hazaárulással! Ám, mire a falatot lenyelhette volna, megszólalt a dorozsmai bíró:

- No, kend, komám, amondó vagyok, hogy befejezhetnétek a csúfolásunkat, mert mi is tudunk ám, kendteknek galibát csinálni! Az már, mégse járja, hogy rajtunk nevet minden gyüttmönt, mert ti rajtunk köszörülitek a nyelveteket!

Szó szót követett, tett tettet, s bizony a békés deputációból olyan kalamajka keletkezett, amit azóta is csak manapság lehet megélni a torony alatt, mikor két tábor egymást hibáztatja azért, kinek a keze alatt adósodott el a város.

Szegény Ferencjóska meg Sziszi királyné rámástul potyogott le a falról, s rögtön hátat fordítottak, mert nem akarták látni mi történik.

A dorozsmai bíró bajuszát a berohanó porkoláb húzogatta, a plébános a halbicskával hadonászó polgármester fejét verte faköröszttel, a javasasszony közben úgy kárált a tömegverekedés közepén, mint egy jól felhízott pulyka.

Az arra járó szegediek pedig a Városháza előtt buzdították a verekedőket, fogadást kötöttek a győztesre. A porkoláb pedig nem bírt a köpcös dorozsmai bíróval, a polgármester a plébánossal, a javasasszony pedig hiába átkozta a szegedi elöljárót, azon bizony nem fogott semmi sem, nem esett hanyatt tőle.

Végül a dorozsmai deputáció unta meg a csete-patét. Nagy garral, büszkén, de dolgavégezetlenül kivonultak a szegedi Városházáról, melynek ablakából a polgármester üvöltött utánuk cifra magyarsággal. A bámész nép azonban lelkes tapsorkánnal jutalmazta a bátor dorozsmaiakat.

Ám, a lényeget majdnem kifelejtettem! A verekedés igazi oka az volt, hogy a deputáció és a polgármester egymás fejéhez vágta a sok sérelmet, amit eddig okoztak egymásnak. Vita kerekedett azon, hogy ki kinek jött a nyakára, ki kinek a sérelmére miket csinált és miket mondott. Ám, a legnagyobb vita azon alakult ki, hogy a Dóm templom harangja máskor kongatja a delet, mint a dorozsmai, és mivel a dorozsmai templom harangjának mély hangja behallik Szegedre, a szegedi Dorozsmára, így a két helyen senki sem tudta, mikor van igazából dél. Azt pedig mindkét fél váltig erőltette, hogy a másik az, aki szándékosan veri félre rosszkor a harangját.

Szóval, semmiben sem egyeztek egymással, senki nem engedett a maga igazából. Miután a dorozsmai követség elvonult, mindkét helyen összeültek a nagyokos elöljárók, s azon tanakodtak, hogyan álljanak egymáson bosszút.

És, mily furcsa az élet, a soha semmiben nem egyező dorozsmaiak és szegediek bosszúja olyan szép egyforma lett, amilyennek csak lenni kell.

Azon naptól kezdve ugyanis mindkét helyen elhallgatott a harang, délben sem Szegeden, sem Dorozsmán nem kongattak. A két helyen pedig innentől senki nem tudta mikor van dél. Mitől lett néma a két harang, arról már nem szól a Fáma.

Szóval, ekként dőlt el az a réges-régi vita.

Manapság újra kongatnak a harangok délben, mert talán kibékült a két tábor, netán, rájöttek a saját butaságukra? Nem tudni!

Szegeden és Dorozsmán most béke honol. Bár, lehet csak addig, míg újra nem jön a tavaszi esőzés, és újra nem kezd el a pocsétákban hemzsegni a pióca.

A dorozsmaiak azért nagyon ügyelnek arra, hogy ne lehessen őket kigúnyolni, hiszen most már ollóval vágják a macska körmét. A malacot nem pofozzák föl. Fésű helyett tésztaszűrőt használnak a mákostészta tisztítására. Ha pedig a templomtoronyban a fű kinő, azt csak akkor legelheti le a falu bikája, ha nincs vásár napja, ahova a szegediek is járnak, s láthatják a „fűnyírást”. A legyeket pedig inkább átterelik a szegedi határba, ott szemtelenkedjenek.

A legendák folytatódnak:

A makói gatyamadzag

No, instálom kendtöknek mög maguknak, kiknek elmeséltem a békési madzag és a vásárhelyi hódfarokszőr boszorkányos legendáját, mely utóbbiba én magam is eléggé belegabalyodtam hősszereplőnek. Hát, higgyék mög néköm, attól, hogy nem löttem Szöged városának gyüttmöntje, hanem olyan törzsgyökérrel röndölközöm, amitől már déd-uk-dédőseimtől is szépen kopott a Szöged városi levegő, még néha ki is látok ám a határszélnél is túlra. Különösen, ha ebben segít néköm a makói sármányrigó hetedízig-leni dédunokájának vérét szívó szúnyoghölgyek suttogása is, kik az alanti történetet zümmögték vihogva a fülembe.

Azok pediglen ettől a fent említett sármányrigó-utódtól hallották, ki praktikus ésszel rendelkezvén belefüttyentette a szúnyoghölgyek fülébe a történetet, hiszen tudta, míg a szúnyoghölgyek vihognak, addig a szívókáik nem tudnak döfölődni.

Szóval, úgy esett az eset, ahogy esett, de az biztos, hogy megesett, igaz dolog. Ennek tanúsága, hogy minap makói bolond barátom frigyre lépett egy cserfes lyánykával, s mikor nászajándékul kapott tőlem egy gatyamadzagot, úgy keblére ölelt, amitől még most is ropog a lapockám.

De ki enélkül is magját keresi a regének, üsse fel a makói születöttek törzskönyvét, s megtalálja Vakos Juliánna nevét, ki később megboldogult Erdős Pistához ragasztotta magát feleségnek, amitől a deli, tenyeres-talpas, szépizmosan faragott Erdős Pista lassan úgy elsorvadt, mint a zombori kukoricacsuhé az őszi dérben.

Mielőtt deszkába takarták volna, az utcára sem mert kilépni a hajdan hetyke legény, mert a legrozzantabb nyikorgó kordé is rajta röhögött, mivel konkurens csontzörgésével túlkiabálta a rozzant járművet.

Hogy mi történt, miért sorvadt el Erdős Pista, senki sem tudta konkrétan, de azt igen, hogy Erdősné asszonyomat, akinek tisztes foglalkozása bába volt, lyánykorában a Maros-parton seprűnyélen és békakikericsen boszorkánnyá avatták, tehát, az asszonyság bűbája sem kizárt.

Erdősnét egyébként sem szívesen hívták szüléshez, mivel híre ment, miszerint a szülések alatt kéjesen szerette sanyargatni a szülő asszonyokat. Inkább más bábát kerestek, amiért is Erdősné olyan dühös lett, hogy gonosz boszorkánytudományát hívta segítségül bosszúálláshoz. Ahol gyerekágyas asszony volt, és nem ő volt a bába, ahhoz besurrant éjszaka és kínozta, gyötörte, fojtogatta a szerencsétlen anyát.

Egyszer aztán, az egyik megszégyenített asszony elpanaszolta testvérbátyjának, mit művel vele a boszorkány. A legény pedig okos juhászlegény volt, mert azonnal tudta, mi az ellenszer. Meg is nyugtatta a húgát, ne féljen, elűzi örökre Erdősné asszonyomat.

Így esett, hogy a juhászlegény következő este odafeküdt a konyhaajtóban, míg húga benn a szobában szendergett.

Próbált a legény ébren maradni, de a nagy várakozásban mégiscsak elaludt, ezalatt pedig a boszorka besurrant a szobába, ám, az éktelen hangos jajongástól rögtön felébredt álmából a juhászlegény. Azonnal odaugrott az ajtóhoz, elrekesztette seprűvel, majd a kilincsre rátekerte a gatyamadzagját, fölült a kemencepadkára, s várta az éjfélt. Tudni kell, hogy a boszorkák ereje éjfélkor száll el, ami Erdősné asszonyomnál sem volt másképp. Mikoron elgyengült, sündisznóvá vált, de az elrekesztett ajtón bizony nem bírt kimenni. Erre kígyóvá tekeredett, de akárhogy nyújtózkodott, siklott össze-vissza, ki nem jutott így se. Ekkor ronda vörösmacskává változott, ott dorombolt először a juhászlegény lábához dörgölőzve, majd mivel az nem törődött vele, gerendáról gerendára ugrálva fújt, prüszkölt, nyervogott dühösen, de mindhiába. Nagy dühében észre se vette a boszorka, hogy szakállas, bajuszos öregasszonnyá változott, amitől a juhászlegény úgy kacagott, majdnem kiverte a kemence falát nevettében.

- Mi történt, öreganyám, kend, de szép bajszos asszonyság lött, és hogy nő kendnek a szakálla! Pödörgesse csak, pödörgesse, ha jólesik!

A boszorka erre vörös-fekete kutyává vált, amire a legény előkapta ostorát, és jól a véknyába cserdített vele a nyüszítő dögnek. Hirtelen a kutya gyönyörű hároméves fekete csikó lett, de mire átváltozott, úgy elhagyta az ereje, amitől már semmit sem tudott tovább tenni.

A legény ekkor megfogta a gatyamadzagot, letekerte a kilincsről, és a csikót elvezette vele a kovácshoz, mind a négy lábát megpatkoltatta.

Reggelre kelvén, Makón a városszéli Erdősné házánál az arra járók éktelen sírást, nyöszörgésre lettek figyelmesek. Ki is hívták az orvost, ki meg is állapította a nyavalya okát: patkólobot láthatott, meg a boszorka két kezén és lábán egy-egy patkót. Jelentette is a Főispánnak, aki azonnal elfogatta Erdősnét, szögedre vitette, ahol boszorkányságért halálra ítélték. Ott égött meg ő is a Boszorkányszigeten, ahol a többi boszorka. Sokat járok a Boszorkányszigetre, még ma napság is érezni a máglyák füstjét. Éjfélkor nem merek arra járni, nehogy Erdősné és társainak szelleme velem csúfot űzzenek.

És amint a jó mesék kezdődnek, én most úgy fejezem be: Egyször volt, hol nem volt, volt egy boszorkány, egy juhász és egy gatyamadzag Makó városában!

Üzenem a mai boszorkáknak, Makón nem csak volt gatyamadzag, hanem van is. Minden tisztes makai legény ott hordja a gatyájában! Tehát, boszorkák, vigyázatok, nehogy előkerüljön az a madzag, mert akkor jaj nektek!

A régi szép erkölcsös világról

A minap, üldögélvén egy pohár bor mellett egy jó kis szögedi füstös kocsmában, mellém telepedett egy erdélyi bütykösujjú idős bátyó. Tapintatosan körbeszaglászva egymást, kiderítettük egymás szórakozását. Mármint, hogy én szeretek a régmúltban kalandozni, regéket, mondákat hallgatni, ő pediglen nagyon nem szereti a mai erkölcsös világot. Szerinte a mai fiatal gyerköcök elkanászodtak, nem képesek semmire, csak a szoknya alá nyúlkáláshoz értenek, meg az italozáshoz. A leányok ugyancsak jófirmák, hiszen van, amelyike még szoknyát se hord, de már jól ismeri a suhancok dorongját. Főzés, mosogatás, takarítás tisztes házasélet az már nem füllik nekik. Megadóan bólogatva követtem szavait, mikor taglalásába kezdett a régi erkölcsöket bizonyító történeteknek, magamban eldöntöttem, megfelelek én ennek! Mert tudjátok meg, lehet a bátyónak igaza, de nekem is van, amit persze ott a pohár mellett nem ragoztam ki. Ide azért ideteszem a szép régi erdélyi erkölcsös anekdotákat, igaz történeteket.

Példának okáért, a pap az pap! Ott erkölcs van, hiszen ki másnak kellene a tiszta viselkedésben példát mutatni, ha nem a papnak? Csehi János udvarhelyszéki pap is tisztes házasember hírében állt. Prédikációi során azonban, még ifjúi vére felforrt, mikoron meglátott egy formás fiatalasszonyt. Nem is rejtette érzéseit véka alá, ezért hát, nekilátott megostromolni az asszonyt, aki nem igazán kérette magát. Ám a feltétele az együtthálásnak egy szép új, piros csizma volt, amit Csehi szívesen meg is szerzett. Az ajándékozás helyét pedig az aszalóban okoskodta ki magának, ahol éjszaka a madár se jár. Úgyis lőn az eset, mert mikor eljött az éj, Csehi uram kisurrant a hitvesi ágyból, magához véve az ajándék csizmát, el is ment az aszalóba. Ott már a sötétben várt rá a dinom-dánom, nyalakodhatott kedvére, a forró asszonyi test gyönyöreibe merülhetett, ahogy kell. Miután tilos vágyait kiélte, átadta az ajándékot, s visszalopózott felesége mellé az ágyba, aki mély horkolással adta tudtára papunknak, bizony semmit sem sejt.

Csehiné jó háziasszonyként már hajnalban felkelt, kisöpörte a portát, rendet rakott, reggelit készített urának, amit be is vitt az ágyhoz.

Az ébredező papnak azonban majd leesett az álla, mikor meglátott felesége lábán egy vadonatúj piros csizmát! Tudván, hogy feleségének nincs új csizmája, botor módon, rákérdezett:

- Hol vetted azt a piros csizmát, feleség?

No, több se kellett az asszonynak, kitálalta urának a valóságot! Mert bizony az úgy esett, hogy a fiatalasszony, akit Csehi kiszemelt huncutul elmondta Csehinének, milyen megcsalásra készül az ura! A két asszony pedig összesutyorgott, és az aszalóba Csehiné ment el. A pap nem láthatta a sötétben, hogy valójában a saját felségével enyelgett. Miután befejezték, az asszony gyorsan hazafutott, s mire az ura visszaért, megjátszotta a mit sem sejtő horkolást.

Hogy mennyire nem példa nélküli a fenti eset, illetve mennyire csintalanok voltak a papok annak idején, álljon itt egy székely adoma:

Volt egyszer egy pap, s annak volt egy sekrestyése, olyan templomszolgaféle. Hát a paphoz gyónni jártak a népek, s ő megkövetelte a sekrestyéstől is, menjen gyónni. El is ment a sekrestyés gyónni. Gyónás közben megkérdé tőle a pap, hogy mennyit vett el a csengettyűpénzből. A sekrestyés hallgatott, nem szólt egy szót se.

- Na –azt mondja a pap-, mi az, nem hallani, mit kérdek?

- Nem hallom, plébános úr!

- Hát, hogy lehet az?

- Jöjjön csak, plébános úr, cseréljünk helyet, s meglátja, hogy nem hallani.

Helyet cseréltek, s azt kérdi a sekrestyés a paptól:

- Plébános úr, mit keresett maga tegnap este nálunk, mikor én a templomban voltam takarítani? Mit keresett a feleségemnél?

A plébános nem válaszolt semmit. Kijönnek a gyóntatószékből, s azt mondja a pap a sekrestyésnek:

- János, menjen csak nyugodtan dolgára, tényleg úgy van, ahogy maga mondja, semmit se hallani.

A régi leányok se voltak különbek a maiaknál, ezt példázza az alábbi eset:

Arra kérte édesanyját egy leány, csináltasson olyan köntöst, amilyen másnak nincsen. Olyat, hogy madarak legyenek ráfestve. Az anyja meg is csináltatta. Következő este egy legény ott volt a leánynál. Mikor ment el, a leány kikísérte. Kérdi az anyja a visszatérő lánytól:

- No, fiam, megnézte a legény, hogy milyen köntösöd van? Fogta-e meg a madárkákat?

Azt mondja a lány:

- Nem, anyám! Csak mind a fészket kereste!

Bizony, bizony, annak idején is volt miért félteni a leánykákat, nem voltak azok olyan ártatlankák!

Egy csíki ember lánya is a nagyvárosba készült szolgálni. Az apja kikísérte a vasúti állomásra. Késve érkeztek. A vonat már indulni akart. A leánynak csak éppen annyi ideje maradt, hogy el tudott lépni a vonatra. Az apja még el se tudott búcsúzni tőle, csak annyit mondhatott a lányának:

- Ügyelj magadra, nehogy úgy járj, mint a csíkszenttamási templom!

- Hát az a templom hogy járt?

- Hát az úgy – felelte a leány apja-, hogy felcsinálták és otthagyták!

No, meg mikor arról mesélnek az öregek, hogy a házasságig régen a lányok szüzek maradtak, az se mindig vót igaz!

Egyik székely községben az volt a divat, hogy a leánynak, ha szűz volt, amikor férjhez ment, fehér köntöst csináltattak. Ha nem volt szűz, akkor sötétet. Egy leány elment a varrónőhöz, s azt mondja, készül férjhez menni, csináljon neki köntöst.

- Milyen legyen – kérdi a varrónő-, fehér vagy sötét?

- Inkább tarka – válaszolta némi habozás után a leány.

Akkor is, mikor nekem azt próbálják magyarázni az öregek, hogy régen ők hogyan tisztelték szüleiket, a mai fiatalok pedig mennyire nem, eszembe jut egy székely történet.

Egy bélafalvi székelynek meghalt a felesége, s hogy ne legyen asszony nélkül a ház, biztatta egyetlen fiát, hogy nősüljön meg. A gyász letelte után a fiú rövidesen asszonyt hozott a házhoz. Nem is akármilyet, hanem jó szájasat. Ettől kezdve pokol volt az öreg élete otthon, mert egyik felöl a menyecske, másik felöl a felbiztatott fia kötött bele minden apróságért. Az öreg megpróbált szembeszállni a fiával, de erre az megragadta a ruhájánál fogva, s kezdte rángatni kifelé a házból. A fiatalasszony szívesen nyitott ajtót, s míg férje húzta az apját a kapu felé, még utána kiáltott:

- Többet be ne tegye ide a lábát!

A kapu előtt az öreg megkapaszkodott egy fában, és erélyesen rászólt a fiára:

- Állj meg fiam!

- Ugyan miért? – kérdi a fiatalember.

- Azért, mert nagyapádat én is csak eddig húztam. Itt megálltam, és megbántam tettem.

Hiába, no, nem tudtam egyetérteni ivócimborámmal, bármennyire is bölcsnek próbálta feltűntetni magát előttem, s a régi szép erkölcsös világról akart nekem papolni, elhitetni velem, mennyire romlottak a mai fiatalok. Azok, bizony semmivel se rosszabbak, mint mi voltunk, vagy a már porladó őseink, csak a mi eszünk, emlékezetünk kopott meg kissé, de a régi népi humor rávilágít a valóságra. Pedig csak a tompább változatait gyűjtöttem itt csokorba.

Még a biblia is tele van erkölcstelenségről való tudósítással. Persze, néha félreértelmezésnek is áldozatául eshet a szent szöveg, mint az egyik misén is megtörtént.

Ugyanis, a misén hangosan olvasta az igét egy fiatal pap. A lap végéhez ért, ahol az utolsó mondat így hangzott:

- Ismeré vala Ábrahám Sárát – megnyálazta ujját, de egy lap helyett több fordult, mert a másik oldalon már Noé bárkájáról volt szó. A pap mit sem sejtve folytatta:

- És bekené annak fenekét szurokkal.

A szeretet pedig néha a régi világban is hagyott maga után kívánni valót, bárki bármit is próbál ellenkezőjéről meggyőzni. Ennek szép példája az alábbi székely vicc:

Még jó egészségnek örvendett az öreg házaspár. Vasárnap ebéd után ősi szokás szerint künn üldögéltek a kapu előtti kispadon. Az asszonynak aznap volt a születésnapja. Ezt tudomására is hozta férjének, akivel több, mint ötven esztendőt töltött el boldog házasságban. Férje tehát így köszöntötte fel kedves élete párját:

- Nahát, Jozefa, ezt a napot is megértük, a te hetvenedik születésnapodat. Ezen a nevezetes születésnapon nem kívánhatok neked egyebet, csak annyit, hogy még legalább száztizenkilenc évig éljél!

- Száztizenkilenc?... így mondta?

- Igen.

- Miért nem százhúsz? Olyan erővel kívánhatott volna kerek százhúszat is. Miért kíván kend nekem eggyel kevesebbet?

- Hogy miért? – nézett feleségére pajkosan az öreg atyafi. – Hát tudod, Jozefa, azt az egyet szeretném nálad nélkül megérni.

A hitvesi szeretetről sem ildomos beszélni, hiszen néha az is gellert kapott annak idején is:

Mihály bácsinak a havasi csordából elveszett egy kétéves tarka ünőborjúja. Az öreg székely valósággal belebetegedett, annyira emésztette magát az elveszett drága állat után. A szomszédja meg is dorgálta miatta:

- Ugyan-ugyan, Mihály szomszéd! Nem röstell kelmed annyit sóhajtozni egy rossz ünőborjú miatt!

- Hej, szomszéd, az nem egy akármilyen állat volt, hanem az egy olyan jó állású, tömött, sűrű húsú, egyenes hátú, kemény aljú, szép ünőborjú volt, hogy még a szívem is majd kiugrott gyönyörűségemben, ha rápillantottam. Egy esztendő múlva tehénke let volna belőle, méghozzá, milyen tehénke!

- Hát aztán – támadt rá a szomszéd -, esztendeje hallt meg a kegyelmed felesége, az is drága, jó asszony volt, mégse sóhajtozik kend feleannyit se Rozália néni után, pedig annál dolgosabb asszony nem sok született. Többet ért annál a rongyos ünőborjúnál!

- Vagy nem igaz az – kapta fel a fejét az atyafi -, mert Rozsáli még be se hunyta jóformán a szemét, máris egymásnak adták a kilincset az ajánlkozó asszonyok, tízen is jelentkeztek helyibe. A szép ünőborjúm pedig már egy hónapja, hogy elveszett, s még egy árva lélek sem ajánlott mást helyibe.