nemojano blogja

Becsületesen megvallom, nem szeretem a Telet. Testem, lelkem fázik, bebújik csigaházába, mikor az első zord téli szél megjelenik, végigfú a tájon. A kopár ágak, a madárdallam nélküli reggelek, a csupasz rögök hidegsége az elmúlást idézik. Még a hóhullás, a hólepel szikrázó szépsége is csak az ablakból tűnik szépnek, ám, a rideg szépség számomra semmit nem jelent. De, ha jön a Tavasz, megcirógatnak a napsugarak, csivitel a természet, zsong a levegő, akkor a lelkem kinyílik, akkor fázós szívem megújul, felébredek a hosszú téli didergésből. Akkor sétálni kell a Tisza-parton, a városban. Nézegetem a mosolygós embereket, magamba szívom a levegőég illatát. Mivel pedig a Tavasz minden évben Szegeden ér utol, első tavaszi utam a főtérre visz ki. Leülök a Széchényi téri platánok alá és azon filozofálgatok, miért is a furcsa jelenség, hogy a padokon két korosztály osztozik? Mellettem kölyökszerelmesek csókolóznak, szemben velem fiatal fiúbanda verődött össze és a maguk nyelvén társalognak, vitatkoznak, nevetgélnek. Távolabb idős párok, ücsörögnek, halkan beszélgetnek egymással. De sehol sincs a középkorosztályból, aki leülne a padokra. Ők inkább sietősen átviharzanak a téren.

E jelenség okát pedig minden évben azzal a bölcs megállapítással konstatálom, hogy a fiatalok még ráérnek, az idősek már ráérnek, s nem az élet jelen dolgaival törődnek. Ez hát az ok, és ennél nagyobb, okosabb okot nem tudok.

Idén a tavasz gyönyörűen érkezett. Kellemes meleg idővel, napsütéssel. Az utam is szokásos volt. Széchényi tér, platánok. De mielőtt körbenézhettem volna, megakadt a szemem a Városháza tornyán. Máskor is szoktam nézegetni Csipkekirálykisasszonyt, ahogy nevezni szoktam a Városházát, de most hirtelen feltolult bennem egy réges-régi történet, egy réges-régi kép. Kitől hallottam a történetet, annak neve maradjon titokban, hiszen, mikor nekem elmesélte, megkért, hogy ne meséljem tovább, vagy ha mégis, ne mondjam el kitől hallottam.

Az utóbbi kérését tiszteletbe tartom, de az elsőt nem, mert olyan aranyos történet, annyira illik a szegedi egyszerű lélekhez, amennyire Csipkekirálykisasszony Szegedhez.

Történt pedig, hogy egy tavaszi délutánon, kinn üldögéltem a téren, mikor mellém telepedett egy szerény kis öregasszony. Félénken kért helyet, és elmondta nekem, ő itt szeret ücsörögni, mert az emlékei idekötik, ne haragudjak rá, nem tolakodni akar.

- Szívesen arrébb ülök néni, semmi baj! – nyugtattam meg. Azzal szedelőzködtem volna, de csendes szavai hallatán visszaültem.

- Drágám, nem muszáj miattam elmennie innen, hóbortos vénasszony vagyok én, de ha érdekli, elmondom magának miért szeretek itt ülni. Látom, a városháza tornyát nézegeti. Tudja, mikor én még fiatal kis fruska voltam, drága anyám mesélte, hogy nem így nézett az ki. Akkor még alföldi parasztos barokk torony volt az, egy a több tucatból.

- Tudom, néni! A Nagyárvíz után változott meg, akkor álmodta ide egy építész, Lechner Ödön. Akkor kapta ezt a szép neobarokk ruhát.

- Igen. Igen, drágám! De hiába volt szép és karcsú, egyedül volt, mint a kisujjam. Nem volt neki társa, míg nem jött az én drága jó édesapám. Mert az úgy volt, hogy amint megépült a torony, majd ezt a szép teret is kialakíttatták az urak, ott állt az kopár szépségében. Tövében pedig körbe-körbe hétvégeken piac volt. Nagy-nagy piacok. Lehetett ott mindenfélét kapni, szűrt, csizmát, szíjakat, fateknőt, szóval mindent. Édesanyám is itt árult a szüleivel mézeskalácsokat. Édesapám pedig szappanfőző fia volt. Az egyik sátorban édesanyám kínálta a kalácsot. Olyan szép, fiatal volt, hogy nem volt olyan legény, aki ne vett volna tőle. A szemben lévő szappanos sátránál pedig a szegedi lányok az illatos szappant vették nyakra-főre. Az édesapám árulta, aki olyan deli, büszkeszemű szép szál legény volt, hogy a lányok érte mentek oda nem a szappanért. Vele incselkedtek, játszadoztak, s ő értett a nyelvükön, vissza-visszaválaszolt a lányoknak, amiért azok majd elolvadtak. Ám, hiába volt édesanyámnál és édesapámnál annyi kacsingatós udvarló, ők bizony egymásban gyönyörködtek, egymásért epedtek, de azt kimutatni egyikük se merte. Mindkettő büszkébb volt annál, hogy előbb kezdje, mint a másik. De amit a két büszke szív nem volt képes megoldani, azt egy tavaszi zápor összemosta. Egy napon hirtelen olyan zápor kerekedett, hogy mindent feldöntött. Sátrak dőltek, repültek az áruk szanaszéjjel. Csak a szappanos sátor dacolt a hirtelen idővel, s édesapám, látva édesanyám baját, odafutott a mézeskalácsokat menteni. És mert azután édesanyám se ázzon el, gyöngéden átölelte a reszkető, fázó leányt, s a sátra alatt melengette, subája alá bújtatta anyámat. Hát, így történt, hogy a sátor alatt a két szív összeért és onnan kezdve együtt dobogott sok éven át.

Anyámtól tudom, hogy ott a sátor alatt miről beszélgettek.

„Látja Rózsika azt a gyönyörű tornyot, tudja, hogy maga is olyan szép, mint az? Igazi Csipkerózsika!”

„Ugyan már, Imre – évődött anyám-, szebb az, mint én, de nem olyan boldog, mert őt nem ölelgeti senki, nincs erős férfikar, mely vigyázna rá! Egyedül van szegényke.”

„Nem lesz egyedül, drága Rózsikám, mert ha mi egyszer megházasodunk, szerzek neki vőlegényt, akár kettőt is, hadd választhasson közülük.”

Úgy is történt. Eltelt egy év, és a gyönyörűséges Rózsika hozzáment feleségül a nyalka Imréhez. Ott házasodtak meg a torony alatt egy mosolygós tavaszi napon. Amint jöttek kifelé a Városházáról, apám rámutatott két bokorra.

„ Látod, édesem, szereztem Csipkerózsikának két vőlegényt, amint ígértem.”

Az a két vőlegény pedig nem volt más, mint ez a két tulipánfa. Ott azon a napon is ott pompáztak rózsaszín tulipánvirágaikkal, Őrzőm a képet, amint előtte áll anyám fehér menyasszonyruhában, mosolyogva, fiatalon. Édesapám pedig átöleli büszkén, csillogó szemekkel. Mögöttük pedig a tulipánfa virágzik. Érzem azt a régi illatot, amivel az ifjú párt beterítették.

Rég volt – sóhajtott egyet a töpörödött kis anyóka-,a háború apámat elvitte. Valahol az orosz pusztában nyugszik. Nem láthattam, mert én akkor születtem, mikor ő a frontra készült. De anyámmal minden évben kijöttünk ide, mikor a tulipánfa kivirágzik, és tudtuk, éreztük, hogy apám lelke itt van. A tulipánfában van az Ő lelke. Őriz minket, szeret minket és beszélgetett velünk. Anyám már fenn van vele, ott beszélget apámmal, de én még itt vagyok, s amíg itt vagyok, velük vagyok”

Amint e szavakat kimondta, abban a pillanatban egy szirom hullt a reszkető öreg tenyérbe. Mögöttünk a tulipánfa ejtette sziromkönnyét oda. Az anyóka megsimogatta az árva kis szirmot és sírt, sírt, sírt. Lélekben ott volt az övéinél, s talán maga sem bánta, hogy megszeppenve, halkan felálltam, megsimogattam deres haját, és szótlanul odébb mentem.

Lassan harminc éve, hogy elmesélte ezt nekem a nénike. Harminc éve. Már nem látom meg őt itt, már Ő is fenn beszélget az övéivel. De itt állnak a tulipánfák, Csipkekirálykisasszonynak udvarolnak, rózsaszín selymes szirmukat borzolja a tavaszi szél. Illatukat árasztja a levegő, és én egy régi esküvő illatát érzem. Egy régi szerelmes párt látok, és egy öreg nénikét, aki soha többé nem ül le mellém. Hogy a fákat ki ültette az lényegtelen. Valóban az a hetyke, vidám Imre legény-e vagy más nem számít. Csak az számít, hogy a tavaszi esküvőkön a fiatal párok a tulipánfák előtt fényképezik le magukat. Csipkekirálykisasszony vőlegényei előtt. S talán majd, pár évtized múlva egy reszkető vén anyóka, vagy apóka minden tavasszal leül alájuk és emlékezik a régi boldog szép időkre.

S miközben elérzékenyülve gondoltam az anyókára és fiatal szüleire, arra a régi esküvőre, egy tulipánszirom rápörgött a kezemre.

Elküldtem a Modern Nyekergőnek legjobb versem, s jött a válasz, íme:

 Tisztelt Barátom! 

Mint a Nyekergő mentora, tulaja és lektora, Priznisz-díjas műítész, költőknek a pásztora, ájultan a gyönyörtől és a kéjtől, mit versétől kaptam, úgy érzem most magam, mint egy modern Vachot, ki gyöngyöt talált benned nem kicsit, de nagyot! Micsoda boldogság olvasni énnekem, trillázó kis éneked! Lelki szemeim előtt láttam a „nádbogárlárva boldog susogása” fantasztikus és modern képedet, ahogy”a kecskeköröm sírása”is szívemet facsarta! Hol van ehhez a Barta Zöldszemű szörnye, vagy a Zalán Tibor  aquincumi nője?  Ahogy „leng a légben a törött cipősarok és a verebekkel társalog” oly szép, hogy ehhez már a Kassák precíz lónyerítése is csak hörgés és pimaszság. Föld s ég a különbség! Ilyen nincs,vágódtam hanyatt, mikor „a páfrány szellentése”orromba ragadt. 23220 sorban, ily csodás sok four van! Kedves BARÁTOM, te csodálatos zsenije a magyar rögnek, ha nálunk megjelenhetnél, a többi szerzőnkön csak röhögne az olvasó! Ezért bocsáss meg, bár haraso,de versed, ki nem adható! 

Üdvözöl és ölel:

Nemes Töhötöm 

 Felbátorodva e sorokon, elküldtem szerzeményem a Sengedi Agyar Makadémiára nagytiszteletű prof. Morger Hantal úrnak. Válasz sokáig nem érkezett, ezért többször felhívtam telefonon, a lakására is elmentem, mire írt nekem:  

 Tisztelt Uram! 

Mint Ön is tudja, én a Sengedi Makadémia nagy hírben álló profektoraként, igen elfoglalt vagyok, így nem érek rá olyan dilettánsokkal, mint maga, foglalkozni! Különben is, hogy képzelte Ön, hogy az Agyar Parnasszust ilyen üleppel meglovagolhatja? A verse csupa zabra és hanta! Ön, aki azt se tudja mi az alany, mi az állítmány, akkor mit akar?  „lengő lónyálon lovagolni”, hogy képzelte ezt? Látott ön már nádbogárlárvát susogni? A zokogó kecskekörmöt honnan kreálta? Ez önnek modernség? Na, ne nevetessék! És mi ez a verszene? Ön dúrban kezdi és a ritmust mollban ejti le. Azt hiszi, nem veszem észre, Én, ki verslábakon nevelkedtem, és ikes igéken? A másik pimaszsága is teljesen felháborít: a hírnévért Ön mindenre képes? Mi jogon írta meg a szellentésem? Az asszonyomat is kileste, zsarolni akar a letört cipősarokkal?  Na, nem! Míg én leszek itt e földtekén, nem engedem Önt kinyomtatni, gondom lesz magára, maga parázna!