nemojano blogja

Érdekes kesergést találtam a Múzeum-Egyesület György Lajos főtitkár által szerkesztett Múzeum 1936 évi 1-12. számának 85-86. oldalán, íme:

Valaki felelős a romlásért.

„A múltban is hangsúlyoztuk s ma is változatlanul valljuk, hogy a ránk zúdult nyelvromlásért elsősorban a sajtót terheli a felelősség. Amióta az irodalom és az újságírás mesterség lett, melyben sokszor nagyobb becse van a technikának, mint az ihletnek, a mesterségbeli tudásnak, mint a kivételestehetségnek, olyan elemek szabadultak rá az irodalomra s lettek tanítói, pallérozói vagy példái a magyar nyelvnek, amelyeknek hatása a nyelvrontásban egyenesen végzetes. Letöredeztek és lekoptak a magyar nyelvnek sokszor legsajátosabb, legősibb és- legzamatosabb szépségei s helyükbe erőszakosan és durván nyomultak be és hemperedtek le a legszörnyűbb idegenszerűségek. Ma már úgy hat az írók és az újságírók magyar fogalmazása, mint ha idegen nyelven gondolkoznának s csak olyan hevenyészett, kezdetleges fordítást dobnának a magyar olvasóközönség asztalára. Nem elég, hogy a kényes, de szép magyar szórenddel oly kevesen tudnak bánni még az írók közül is s a kissé egyhangú nyelvünkbe annyi zeneiséget hozó ikesigék használatát nyelvérzék hiányában lassanként egészen kiirtják, hanem e pótolhatatlan szépségek gyászos elhullása (mellett már-már barbár merényleteket kell keserűen felpanaszolnunk (vö. N. U. 1935 nov. 17.) Ha az írótársadalomban ily kevés a tisztelet és az érzék a nyelv szépsége és zamata iránt, vájjon mi marad a rajtuk nevelődött, illetve a tőlük megrontott nagyközönségben? Elrettentő példáit „élvezhetjük" a társaságokban és láthatjuk — napról napra szinte a szemünket kiüti! — az írásművekben, könyvekben és folyóiratokban, ahol éktelenül rongyos és megviselt formában szegénykedik elénk elárvult magyar nyelvünk. Itt a legfőbb ideje, hogy tüzet kiáltsunk s erélyesen tiltakozzunk nyelvünk lelkiismeretlen rontása és meghamisítása ellen. És őrtálló fegyverzetünket addig le nem dobhatjuk, amíg minden pennaforgató minden leírt szaváért szent felelősséget nem érez, — nagyobbat és mélyebbet, mint bárhol, ahol magyarul írnak és beszélnek.”

75 év telt el azóta, mióta e kis írás megjelent! Minap egy társaságban, anélkül, hogy társaim ismerték volna a fenti írást, hasonlóképpen keseregtek a magyar nyelv, a magyar irodalom romlásáért. Bármenyire is igazat kellett adnom, bármennyire elkeserítően most is küzdünk e problémával, mégis kicsit derűlátóbb vagyok. Mert gondoljunk bele; eltelt 75 év és ugyanezen kesergünk ennyi idő után is! Azok kik annakidején a magyar nyelv romlásáért aggódtak, békésen pihennek az őskertben. A magyar nyelv pedig még mindig él, még mindig ugyanezekkel a problémákkal küzdve, de él! Mint a magyar nyelv szeretője és féltője, bízom abban, hogy 75 év múlva, mikor mi is már rég elporladtunk, lesznek olyanok, akik a magyar nyelv romlását féltik, érte aggódnak. Ez azt jelentené, hogy még akkor is élni fog a magyar nyelv, annak „legősibb és legzamatosabb szépségeit” lesznek, akik ápolják, és nem feledték el, aggódnak érte!

Most mit tehetsz a magyar nyelvért? Pontosan azt, amit a fenti írásban kérnek tőled: „Itt a legfőbb ideje, hogy tüzet kiáltsunk s erélyesen tiltakozzunk nyelvünk lelkiismeretlen rontása és meghamisítása ellen. És őrtálló fegyverzetünket addig le nem dobhatjuk, amíg minden pennaforgató minden leírt szaváért szent felelősséget nem érez, — nagyobbat és mélyebbet, mint bárhol, ahol magyarul írnak és beszélnek.”

Ámen!