nemojano blogja

Koszorú helyett

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt - tavaszi anda hold -
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

2012. április (szelek hava) 4. „édesbús, szeszélyes tavaszi hónap, felleges derűs” Valóban, igazi felleges derűs délutánon merengek Juhász Gyula Tisza-parti szobránál. Születésnapja van Szeged költőjének. 129. születésnapja. Nem kerek évszám, így meg sem lepődöm, hogy semmi csinnadratta, semmilyen koszorúzás a város részéről. Nem is kell! Minek? Életében sem sűrűn vették észre a költőt a hivatalos nacsalnikok! Fogalmuk se volt, vagy talán nagyon is volt fogalmuk arról, hogy az a kopott kabátos, kalapos fura alak, aki a Tisza partján bódorog és hallgatja, hogy mit sírnak a habok, a magyar irodalom egyik nagy alakja. Irodalomtörténészek fognak vitatkozni életművén, költők fogják megidézni, pódiumművészek fogják hallhatatlan verseit mondani. Azon töröm a fejemet, mikor Fodor utcai magányában falnak fordult a világ elől, száműzte önnönmagát a zajló életből, kik is voltak Szeged halljakendjei? Az igazat megvallva, egy nevet sem tudok. Most ismerem kik a város vezetői, képviselői, de vajon tíz év múlva emlékezni fogok-e rájuk? Azokra, akik nem jöttek el koszorúzni sem, megemlékezni sem. Hogy miért? Talán jobb, ha nem firtatjuk! Annyi bizonyos, Juhász Gyulát akkor is ismerni fogom, nemcsak én, hanem remélem Szeged egyszerű emberei is.

Tehát merengek a szobornál, és a költő egyfelvonásosának címével élve „szép csöndesen” szállingóznak a szoborhoz az emberek. Idősebbek, középkorúak, majd fiatal diáksereg. Nem koszorút hoznak, nem virágot. A Szeged vers kerül a kezükbe, valaki verseskötetet hoz. Megáll egy kocsi, hangfalak, mikrofon kerül elő, és felállításra. Az iskolásgyerekekkel együtt jön az igazgatónő, tanárok. Nem hiszem el az egyik tanárnőnek, mikor mondja, hogy a gyerekek önként jöttek, nem lettek „kivezényelve”! Később elhiszem, mikor látom, mily lelkesen vesznek részt a programban. Elhangzik a Testamentom: „ Szeretnék néha visszajönni még, ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget ...„ Igen, feledni sok mindent nem lehet. Ezt a délutánt sem. Majd száz torokból szól egyszerre: „A Tiszaparton halkan ballagok, s hallgatom, hogy mit sírnak a habok...”

Hátunk mögött a játszótéren megáll az élet. Anyukák, nagymamák figyelnek. A rakparti járdán megállnak az emberek. Két fiatal tinédzserfiú a rakpart falának dőlve figyel. Mikor 5-6 iskolás gyerek elkéri a kötetet és ők is lelkesen egyszerre olvasnak fel egy Juhász Gyula verset, tisztán látom a partfalnál a kamaszok arcát. Elérzékenyülnek, mosolyognak, élvezik a verseket. Figyelik Szabó Lacinak, a Szögedi Védegylet elnökének okos megemlékezését. Mosolygok. Mindenki mosolyog. Viharzik a taps. Picur, aki a maga kétszáztíz centijével fölénk magasodik elmondja a „Szonett Szegedhez” című verset. A három Szabó gyerek újra a Szegedet fejből. Az idősebbek közül is többen felolvasnak verset. Mindenki áhítattal hallgatja Juhász Gyulát. A Tisza habjai most nem sírnak, nem is „forr, mint néma katlan”. A szobor árnya megremeg, Juhász Gyula levett kalapjával elmereng. Szelleme lebeg köztünk. Győzött az irodalom, győzött Juhász Gyula. Egyszerű szögediek szívében. Fiatalok szívében, a mi szívünkben. Juhász Gyula utolsó kötetének címe: Fiatalok még itt vagyok! Igen, itt volt ma délután, mindenki szívében lelkében. Koszorú nélkül, virág nélkül, de talán több történt, mintha egy szokványos csinnadratta lett volna. Élt Juhász Gyula szelleme, élt a szögedi lélek szeretete majd száz ember lelkében, szívében. Ámen.

születésének 129., halálának 75. évfordulója
alkalmából Sereges versfölolvasást hirdet
a
Szögedi Védegylet

A Szeged, Hal (Roosevelt) téri
Juhász Gyula szobornál

a költő születésnapján

 2012. április 4.-én 15h-kor

  A Szögedi Védegylet célja, hogy Szeged kultúrájának, irodalmának
mindmáig legmeghatározóbb egyéniségéről, Juhász Gyuláról
méltóképpen megemlékezzünk – legalább évente egyszer.

Szögedi rekord-kísérletként
Juhász Gyula Szeged című versét egyszerre szavaljuk
(aki tudja, persze fejből is mondhatja, de aki nem, az velünk olvashatja föl).

 Kérünk minden irodalmat szerető polgárt, hogy jöjjön el, és e délutánon Szegeden minél többen mondhassuk el
egyszerre és együtt ezt a gyönyörű verset, a Szegedet.

A vers szövegét minden hozzánkcsatlakozó versmondó megkaphatja a szervezőktől a helyszínen.

Tisztelgő beszédet mond
a rendezvény fővédnöke

Dr. Szabó László

 A “Szeged” vers elhangzását követően bárki fölolvashatja kedvenc verseit Juhász Gyulától.

Ezért kérjük:

Hozza el, és olvassa föl legkedvesebb Juhász Gyula-versét.

E szülinapi délután szóljon a költészetről, szóljon Juhász Gyuláról!

Jőjjön el, és hozza el magával ismerősét is, aki szereti Szegedet, aki szereti a költészetet, aki szereti Juhász Gyulát!

Így írtátok Ti! 

 

Poeti-kák! 

 

Ratkó József 

A Magyar irodalom legegyénibb, legérdekesebb figurája volt. Nála csak hírhedt nagynénje tudott maradandóbbat alkotni, igaz, nem az irodalom terén. Az MTA tudós társasága a mai napig azon vitatkozik, hogy Ratkó Anna miniszter asszony, vagy Semmelweis Ignác volt-e az anyák megmentője? Az unokaöcs mindenesetre napi huszonnégy órában azon fáradozott, hogy megtermékenyítse a költészetet. Kár, hogy meddő talajra talált.

 

Szerda, Csütörtök, Péntek

 

 

Szerda, Csütörtök, Péntek,

A Ratkó korszakban élek.

 

 

Rosszra, jóra tanít az ágyam,

Napi huszonnégy órában!

 

 

Ha felajzott engem az óra,

Kipattan sejtelmes rugója.

 

 

Bal.jobb, bal-jobb, bal-jobb,

Két mell közt rajtol

 

 

Katonás kipp-kopp

Szűzhártya pattog!

 

Szerda, Csütörtök, Péntek,

a hétvégém ünnep lészen.

 

Nem őrjít Canossa, Julcsa,

Fülembe titkokat súgva.

 

Ballagok én, a pőre

Ki a mezőre,

 

S elfektet Julcsa vágya,

Egy viszketős fűszálra.

 

 

Magamban monoton, sírva kérdem,

Hol vagy, Szerda, Csütörtök, Péntek?

 

Juhász Ferenc 

 

 

Látjátok szümtükkel szemeim, feleim? Váteszi lángot loptam, ezért kerekre kerekítve vágyam és az ágyam, egy Tékozló Ország koboldja voltam. Most nektek ragyogok, én, a csillagszemű Juhász! Versáradataimban, ha néha meg-megbotolva szakadtgatyájú-ingű-vonagló-gyöngy-áspis-parasztjaim lesztek, tovább is írok nektek, ami csak belefér Kérész-életembe!

 

Önéletem ódacafatja

 

Vagina-pénisznyálzó-éjszakáimba töpörödtem bele,

 ondó-szabadfolyású lepedő-redő-gyűröttarcú vén-ráncos

öregeimből fejlődött csillagszerénységű homlokomra

telepedtem telepes-magánnyal, telepes-talpas magánnyal,

őstelep-robbanással, őstelep-robajlással,

sziklaodúba-szorult őstelep-magányossággal.

Csillagos voltam, vaginacsillagos, péniszcsillagos,

penészlő-éj-csillaghorda-erejű, csillag-pimaszos

katatón-egyszerűségű ondófolyású-csillagfohász fohásza.

Mindenség-erejű szabad petefészeknek, fecskefészeknek,

gólyafészeknek, repülő magmatikus ősfészeknek,

dinoszaurusz-tojásba robbanó ősselejt-anyagok anyaga lettem,

szövet-vérző-anyaghalmaza lettem.

Kör-gúla-kocka-négyszög, Háromszög-derékszög-vasszög,

jancsiszög, fájdalmas-pöszögő öreg ferdeszög, lepedő-hasadékban

felejtett szárnyas intimbetét-szög szöge lettem.

Világ sarkaiban lovagló ősgyémánt-bugyboréknak, ősmocsár-váladékot

okádó sárkány-rondó rondót járó zápfog-maradéka.

Maradéka táguló idő-törpeségnek, maradéka egysejtű

rovar-kövület-köpedéknek, maradéka szopós őssárkány-üvöltésnek.

Maradéka magam maradékának, kutyafejet-zabáló, salátafejet-zabáló,

őssalátafejet-zabáló őseimnek. Csillag-szárnyakat láttam!

Csillag-rozsda-szárnyakat, Csillag-rozsda-vas-szárnyakat,

Csillag-rozsda-vas-fátylas-szárnyakat láttam.

Láttam sejtjeimben az egyszerűség ondó-vezetékét,

petefészek-vezetékét, here-vezetékét, csillagbirodalmat-átölelő

köldök-vezeetékét, lüktető-inakat szakíthatatlan-anyaggá-gyúrt

ősvezetékét, zápultan-bűzló csővezetékét.........

 

És, most csendben, lángjaimból lehiggadva, azon gondolkozom:

mit is akartam ezzel mondani?

 

 

 

 

 

 

    Líri-kák 

Darvasi /Szív/ László /Ernő/ 

 Szeged irodalmának üdvöskéje, a könyvtáros kisasszonyok réme. Esterházy rostélyoson keresztül látta meg a napvilágot, de ezt nem is tagadja. Az élet neki csupa Irodalom! Lapos pénztárcáját saját novelláival tömi ki, s van mersze tárcanovelláknak becézni.Nem véletlen, hogy kispályás a fociban is, de azért sokra vitte! Hja, kérem, ahol a kapuban Mikszáth áll, és Esterházy a söprögető!  

 

   Szív Ernő utolsó tárcanovellája 

 

A járda nyálkásan, csuszamlósan tekeredett bele a végtelennek tűnő őszi éjszakába. Imbolygó fényekben csillant néha meg egy-egy apró víztócsa. A babakocsi gumikereke csicsogó zajjal, fájdalmasan szelte az utat.Szív László kabátjába burkolózva lépdelt az üres flaszteren. Ő volt Szeged Tisza-parti sétányának egyetlen látványa ebben a nyirkos őszi estben. Sehol egy teremtett lélek, sehol egy idillikus korcs vonyítása. Sehol egy tipegő lábnyom.Szív László eltűnődve tolta maga előtt a babakocsit. A kocsi mélyén édesdeden szunyókált Szív Ernő, Szív László egyetlen, és pótolhatatlan apukája.Láthatóan nem érdekelte, hogy fiacskája a nagyváros falusiasan kísértő csendjén meditál. A klinika álmos tömbje belenyújtózott a fák susogásába. A portás alakja szinte megnyúlt a homályos fülkefényben. Szív László szíve nagyot dobbant, mikor észrevette Szív Lászlóné toporgó alakját a kapualjban.Szív Ernő egykedvűen bámult ki a babakocsiból. Nem zavarta a gumikerék felgyorsuló surrogása. Ráncos arcán nyoma se volt a csodálkozásnak, mikor a fia zihálva, babusgatva rámosolygott:

- Várj, papa, mindjárt ott leszünk a doktor bácsinál!

Szív Ernő várt. Szív Ernőt szorította a fejkötő pántja, de nem szólt. Várt. Nem szólt akkor sem, mikor a kis babakocsi zötyögve karikázott felfelé a lépcsőn, pedig majd meg őrült, úgy fájt a veséje, melyet valamikor a Radnóti Gimnázium focipályáján találtak telibe. Azóta sem győzte viszkivel zsibbasztani. Várt.Még akkor is várt, mikor meglátta Szív Lászlóné torzan vigyorgó arcát maga felett. Várt, pedig, de utálta ezt az arcot! Hányszor eszébe jutott Szív Lászlóné ábrázata, ahogy gúnyosan olvassa a fiáról írt novelláit, s csak ennyit mond:

- Hát, papa, ilyet én is tudnék írni Lacikáról!

Szív Ernő még mindig várt. Szivacsos agyában – melyben minden egyes lyuk egy-egy novella nyoma, melyet kiszakított magából – fájdalmasan villant bele a felismerés: ő már sohasem írhatja le, mit érez most!Hirtelen éles fény cikkant szeme előtt. Egy folyosó zöld-fehér színe suhant el mellette, ajtócsapódást hallott, fémes zörgés, sutyorgás ütötte meg a fülét.Szív Ernő nem várt tovább! Szépen, lassan melegség öntötte el. Hófehér pólyáján pedig egyre terebélyesedett az a vizes folt, melyet teste bizonyos része engedelmesen kibocsátott magából.Ebben a pillanatban hatalmas robbanást észlelt a homloka felöl. Érezte, széthullott a szivacs, már csak egy nagy üres lyuk tátong a koponyájában. Pedig még meg se írta ezt a novellát.

- Mi ez? – kiabált – Mi a csoda ez?

- A Világ vége – suttogta sápadtan Szív László -, ez a Világ vége, apuka!

Szív Ernő meghökkenve nézett Szív Lászlóra:

- Te ki vagy?

- A kisfiad vagyok, apuka, a te kisfiad! – kiabálta Szív László

- Vissza akarok menni! – üvöltött Szív Ernő.

- Hová? Oda? – mutatott Szív László a pokol ablakára.

- Nem, nem, a redakcióba!

Szív László szépen megigazgatta Szív Ernő fejkötőjét, ami alatt csapzott tüsihaja bujkált. Megcirógatta a nyűtt arcot, borostás állát, félrecsapta a fejfedő nyálas madzagját.

- Visszamegyünk, apuci, ígérem, ha a doktor bácsi felgyógyít. Visszamegyünk és együtt fogunk tárcákat írni. Az ÉS-be is, a Délmagyarba is.

- Végre, valami biztató! – sóhajtott Szív Ernő.

- Egész nap írni fogunk, a kedves menyed fogja hozni nekünk az ebédet…

- Pfuj – szakította félbe Szív Ernő -, nem akarom látni!

- Jó, jó, akkor majd elcsábítunk egy könyvtáros kisasszonyt!

Szív Ernő bugyután bámult maga elé. Elfoszlott fejében véglegesen az utolsó szivacsdarab is. Már nem emlékezett semmire. Halotta körülötte a szavakat, de nem értett semmit. Nem értette, felette az, az alak miért motyogja sírva: - Apuci, apuci, tarts ki!Újra meleget érzett. Szemei előtt egy nagy focipálya jelent meg. Olyan ismerősek voltak a rohangáló alakok. A pálya szélén Bakó ült egy hold alakú asztalra könyökölve. Világított az asztal, alatta forgott a Föld.Bakó arca sápadt volt. Az asztalon tokajis díszhordó állt, folyt ki belőle a rubinvörös lé, a holdasztal foltos lett tőle. Bakó meredten nézte, Szív Ernő meredten nézte. Szív Ernőnek úgy rémlett, valamikor látta ezt a hordót, de akkor üres volt. De hol vannak az üvegek? Sehol egy üvegcserép.

- Az Istenit neki! – csapott dühösen maga elé.Bakó ujja tiltakozva emelkedett a magasba:

- Isten nincs! – suttogta rekedten.

- Tényleg nincs? – motyogott Szív Ernő.

Bakó sercintett egyet, Szív Ernő sercintett egyet, a holdasztal sercintett egyet.

- Hülyeség – dadogta Szív Ernő.

Ekkor Szív Ernő szíve nagyot robbant. A pokol ablakára fröccsent a vér. Szív Ernő rádöbbent, a pokol ablakának belső felén ácsorog. Rádöbbent, hogy alattuk a föld forog, tehát a pokol nem lenn van. A pokol ablakán sugárzó fény áramlott be. Kabátja ujjával letörölte a vért és kibámult az ablakon.Egy ismerős szerkesztőségi szobát látott fényárban úszni. Az ajtaján bejött valaki, s leült a számítógéphez.

- Nini, Szív Lacika!

Szív Lacika ujjai fürgén zongoráztak a klaviatúrán. A monitoron megjelent az első sor: „ A járda nyálkásan, csuszamlósan tekeredett bele a végtelennek tűnő őszi éjszakába.”  

 

Temesi Ferenc 

A porlódi utcák és grundok rémeként, magas termete miatt már korán nem vették észre, ezért az első hathúszas gyorssal Pestre távozott. Kiadóját megfenyegette, hogy kidobóként működik tovább az irodalom kocsmájában, ha nem kap egy szelet tortát. Kedvence a Finlandia Vodka és a laposüveges viszki.Művei piacra dobását követően több olvasója jelentkezett a legközelebbi balesti ügyeleten. Fő tünetek: agylágyulás, súlyos egyensúlyérzék-zavar, illetve babonás félelem a víztől. Fő műve a Gabonáskönyv, melyben, címszavakban gyűjtötte össze a világ népeinek hagyományait, szokásait e témakörben. 

Gabonáskönyv

-Részlet- 

B, mint Bé 

Bazsalikom: Bár, nem gabonanövény, de érdekessége miatt lejegyeztük: Szeged környékén az a hiedelem járja, ha Holdtöltekor egy eladósorba cseperedett lányka a Bazsa likon átnéz, megtalálja a gomblik párját és fel tudja varrni a pruszlikjára.

 Bizsszem: Bővebben lásd a Rizsszem címszó alatt. Ide azért jegyeztük le ebben a formájában, mert a náthás ember mindenképpen így ejti ki. Etiópiában még véletlenül sem ejtik ki, mert ott úgy tartják, egész évben rontást és hiányérzetet okoz a családban. 

Búzacsíra: Mexikóban chilivel és Azték pap ezeréves ürülékével keverve, gutaütés ellen használják.Angliában lásd Búzaszem címszó alatt. Még alatta locsolni kell.Szeged környékén a búza jelző elhagyásával a saját neméhez vonzódó férfiakat becézik így.

 Búzaszem:  Indiában úgy tartják, ha ópiumszívás közben búzaszemet rágcsálsz, könnyű alvilági utazásban lesz részed. Mi, Magyarok, ne próbáljuk ki, mivel gyakorlatlanságunk miatt könnyen délibábbá válhatunk.Angliában, húsvétkor tálacskákban kicsiráztatják, ablakba teszik, hátha egy klónozott bárányka arra jár és lelegeli. Állítólag szerencsét hoz.Az amerikai indiánoknál elterjedt szokás, hogy péppé rágva lyukas fogba gyömöszölik, elkerülendő az ártó szellemek testbe hatolását.Szeged környékén egyszerűen megőrlik és különböző adalékokkal dúsítva kisütik.        

 

      

 

 

         

 

 

 

 

 

 

Miközben Vasmariska szivárványos meséit hallgattam előbukkanni korsójából, és azok ott csobogtak a fülemben, el is kenődtem, mint parasztszekér kerekére száradt avas kence.

Hej, ha én annak idején okos diák lettem volna! Hiába, no, Darvasi Zoltán urammal is kitárgyaltuk; aki hátrányos helyzetű volt purdé korában, attól senki se várjon csodát! Én meg bizony többszörösen hátrányos helyzetű voltam, az agyam olyan volt, mint a rozsdás vas, nehezen fogott, azonkívül tanyasi iskolába jártam, ahol az egyszeregynél, a hiszekegynél, és a bíbictojás költési idejénél több nem ragadt rám, hiába volt jó tanítom nógatása.

Mikor pedig városi iskolába kerültem, ott voltam csak igazán hátrányban az eminens diákokkal szemben, hiszen náluk jobban dadogtam leckefeleletnél! Ezért van hát, hogy Mariska meséit nem tudom olyan hímesen előadni, mint azt tőle hallottam. Bocsájtsák meg nekem, hogy abból is csak ennyit tudtam nagy nehezen az eszem hátsó raktárából elővakarni.

Ám, ha már az elején megígértem, miszerint megpróbálok okos elbeszélőnek látszani, ezért lesz ennek az írásomnak eleje, húsa és hátsófertálya is, íme, leírom ide végzárszónak az alábbi kis elmélkedésemet:

 „Hullatja levelét az idő vén fája” 

Amely réges-régen, valamikor az idők kezdetében a Mindenható Atya megteremtette a Világot, tudjuk, hat napig serénykedett, s a hetediken megpihent gyönyörködni teremtményeiben. Ha hiszitek, ha nem, az a hetedik nap nem olyan volt, mint a mostani, a vasárnap. Az a hetedik nap tartott egy hétig, hónapig, évig, tíz évig? Ki tudná azt megmondani, de az bizonyos, hogy ezen a napon Ádám ősapánk és Éva ősanyánk vígan csókolózott a Paradicsomban, s ahogy megvagyon írva, bűnbe is estek. Ekkor jött rá a Mindenható, hogy nagyon is gyarló és törékeny embereket teremtett, s bizony az ilyen nem élhet az örökkévalóságig. De ahhoz bizony, meg kellett neki alkotnia, az Időt! Mivel, akkoriban még nem ismerte Ő se a Naptárat, ezért ültetett egy fát, az meg kihajtott, rügyeket eresztett, leveleket ringatott, s mikor is az Év elbúcsúzott, a levél is elhervadt, lehullt. Ám e fa mellé Isten megteremtette az Élet fáját is. Ahogy Éva ősanya és Ádám ősapa szaporodni kezdett, úgy hajtott ki egy-egy rügy, úgy pattant ki egy-egy levél, s mikor eljött a sors órája, és az ember ideje lejárt, az a levél is elhervadt, lehullt. A két fa sorsa pedig az idők végezetéig összefonódott, ágaik, leveleik úgy borulnak össze, mint két boldog szerelmes, akik sírig tartó hűséget esküdött egymásnak. Az Idő fája és az Élet fája azóta terebélyes vén fává nőtte ki magát, azokon  több millió év és több milliárd élet rügye sarjadt ki, több millió év és több milliárd élet levele hullott le, és ki tudja még mennyit fog teremni és hullani. Az Élet fáján volt olyan levél, ami törékeny, fénytelen lett, volt amelyik szép üdén, erősen termett, és volt, amelyik szebben ragyogott, mint a Kaszáscsillag fenn az égen. Miért is mesélem ezt el, egyszerű az; mert, a legragyogóbb leveleket ritkán hajtja ki az Életfa, Nagyszalontán pedig olyan ragyogó levél rügyezett ki majdnem 200 évvel ezelőtt, mely éltében is fényt árasztott, holtában is kisugárzik a földből, és táplálja a Nagyszalontai egyszerű lelkeket, táplálja a magyar szíveket, míg egy is dobog e földön! Ezt a levelet úgy hívják, Arany János, a Szalontaiak örök nótárius jegyzője, és a magyarok legszebben éneklő fülemüléje. Boldog lehet az a magyar, aki életében legalább egyszer betévedhet Szalontára, és beszippanthatja azt a levegőt, amit nótárius uram is, ihat abból a vízből, amiből Ő is ivott. Ha másolatában is, de láthatja azt a házat, amiben született, és az Arany-porta földjére léphet, a Csonka-torony 99 grádicsán felsétálhat, ahol Arany János szellemét susogja minden sarok. Könnyes szeme megsimogathatja azt a fotelt melyben végleg megpihent a lelke, az a lélek, amelynél szebbet alig-alig termett a magyar föld. És, mert Arany János szelleme még most is él Szalontán, az köszönhető azoknak az egyszerű, de lelkes embereknek, asszonyoknak, akik őrzik, táplálják fényét. Velük találkoztunk, hallgattuk őket és elraktároztuk szívünkben emléküket. Ha sohase találkozunk velük, akkor csak annyit üzenek nekik: szeretettel gondolunk rájuk, mert ők azok, akiknek lehet, nevük nem él örökké, de akik nélkül az a legszebben fénylő levél is lehullana a feledés örök homályába.