nemojano blogja

A dorozsmaiak bosszúja

A mai szép, kerek világban, mint tudjuk, nem ritka csoda, ha különböző nemzetiségű emberek összevesznek, és azon vitatkoznak, melyiknek a népe különb a másikénál. Nem új találmány ez, hiszen az emberi természet az idők során nem sokat változott.

Két település között - pláne, ha összenőttek egymással-, ugyancsak ment és menni fog az acsarkodás, míg a világ áll, s talán még azon túl is.

Kiskundorozsma itt lenn az Alföldi szikes pusztán külön intézmény! A dorozsmai embörök pediglen a legkörmönfontabbak, legtudákosabbak, akiket valaha ismertem.

Már az Árpád-korban benépesült és a Dorozsma-nemzetség ősi fészkévé vált, melynek kéttornyú temploma és monostora mezővárosi rangja, ha tetszik, hanem már a múlté. A Dorozsmai embör szerint Szöged feküdt a nyakára, a szögediek szerint meg ők jöttek ide elvenni a szögedi jussot; földet, legelőt, no meg a levegőt.

Kinek van igaza, ki tudja, de az bizonyos, a török hódoltság idején elnéptelenedett a határ, Szegedtől pedig elvitték. A Kiskunság részeként a német lovagrendnek adták a területet, s a jászkunokhoz tartozott. A lovagrend ügyintézője Orczy István az elnéptelenedett területet Jászapáti, Jászfényszaru környékéről, valamint a Mátra és a Bükk vidékéről származó palócokkal és szlovák családokkal telepíttette be. Majd, mikor Mária Terézia 1745-ben redempciót hirdetett, a megváltásért járó 11.800 rajnai forintot 160 dorozsmai család vállalta magára, ennek köszönhetően megszabadultak a jászkun fennhatóság alól. Ekkor települtek be szögedi alsótanyai parasztok is a faluba. No, ez eredményezte, hogy a két néptörzs között villongásig fajuló feszültségek keletkeztek. Egymással keveredni, házasodni nem óhajtottak. Ám az idő végül is összeboronálta az okos palócvért az élelmes alsótanyai szögedi parasztvérrel.

Ennek ellenére a Dorozsmaiak sohasem tudtak igazából beolvadni a szegedi világba. A szögediek nem értik a dorozsmait, és nem is akarják megérteni, a dorozsmaiak sem éppen örülnek a kénytelen házasságnak.

Mikor a tavaszi esőzéseknek köszönhetően, a dorozsmai határ tele volt pocsolyával, azokban nyüzsgött a sok pióca, a szögedi rögtön el is nevezte Dorozsmát Piócatelepnek.

A szögediek szerint, a dorozsmaiak megköszörülik a macska körmét, hogy jobban fogja az egeret. Megpofozzák a kismalacot, hogy fölérje a vályút. Megfésülik a mákostésztát, mert azt hiszik, hogy piszkos. Felhajtják a legyeket a padlásra, utána elveszik a tarogját, hogy ne tudjanak lejönni. Ha a dorozsmai templomtoronyban fű hajt ki, a falu bikáját kötélen felhúzzák, hogy lelegelje. Mert a szögediek szerint a dorozsmainál butább embört nem hord e Föld a hátán.

Tűrték a dorozsmaiak egy darabig, tűrték a szögediek csúfolkodását, de egy idő után elegük lett a városi tarhonyazabálók tréfáiból. Összedugták a fejüket a jó atyafiak, kiötölni, mitévők legyenek. A tanakodásnak pedig az lett az eredménye, hogy deputációt állítottak fel.

Állt pediglen a küldöttség a dorozsmai kisbíróból, a plébánosból, és a faluszéli javasasszonyból. Mint a falu három legokosabb elöljárója rögtön fel is kerekedtek, bocskort húztak, s meg se álltak a szögedi Városháza kapujáig.

Ott aztán hiába próbálta őket tartoztatni a porkoláb, felcsörtettek hívatlanul-kéretlenül a polgármester szobájába. A polgármester pediglen jó szögedi halbicskával éppen ette a mangalicaszalonnát, mikoron betoppantak hozzá.

Gondolhatjátok, milyen méregbe gurult, hiszen szögedit früstök közben megzavarni felér egy hazaárulással! Ám, mire a falatot lenyelhette volna, megszólalt a dorozsmai bíró:

- No, kend, komám, amondó vagyok, hogy befejezhetnétek a csúfolásunkat, mert mi is tudunk ám, kendteknek galibát csinálni! Az már, mégse járja, hogy rajtunk nevet minden gyüttmönt, mert ti rajtunk köszörülitek a nyelveteket!

Szó szót követett, tett tettet, s bizony a békés deputációból olyan kalamajka keletkezett, amit azóta is csak manapság lehet megélni a torony alatt, mikor két tábor egymást hibáztatja azért, kinek a keze alatt adósodott el a város.

Szegény Ferencjóska meg Sziszi királyné rámástul potyogott le a falról, s rögtön hátat fordítottak, mert nem akarták látni mi történik.

A dorozsmai bíró bajuszát a berohanó porkoláb húzogatta, a plébános a halbicskával hadonászó polgármester fejét verte faköröszttel, a javasasszony közben úgy kárált a tömegverekedés közepén, mint egy jól felhízott pulyka.

Az arra járó szegediek pedig a Városháza előtt buzdították a verekedőket, fogadást kötöttek a győztesre. A porkoláb pedig nem bírt a köpcös dorozsmai bíróval, a polgármester a plébánossal, a javasasszony pedig hiába átkozta a szegedi elöljárót, azon bizony nem fogott semmi sem, nem esett hanyatt tőle.

Végül a dorozsmai deputáció unta meg a csete-patét. Nagy garral, büszkén, de dolgavégezetlenül kivonultak a szegedi Városházáról, melynek ablakából a polgármester üvöltött utánuk cifra magyarsággal. A bámész nép azonban lelkes tapsorkánnal jutalmazta a bátor dorozsmaiakat.

Ám, a lényeget majdnem kifelejtettem! A verekedés igazi oka az volt, hogy a deputáció és a polgármester egymás fejéhez vágta a sok sérelmet, amit eddig okoztak egymásnak. Vita kerekedett azon, hogy ki kinek jött a nyakára, ki kinek a sérelmére miket csinált és miket mondott. Ám, a legnagyobb vita azon alakult ki, hogy a Dóm templom harangja máskor kongatja a delet, mint a dorozsmai, és mivel a dorozsmai templom harangjának mély hangja behallik Szegedre, a szegedi Dorozsmára, így a két helyen senki sem tudta, mikor van igazából dél. Azt pedig mindkét fél váltig erőltette, hogy a másik az, aki szándékosan veri félre rosszkor a harangját.

Szóval, semmiben sem egyeztek egymással, senki nem engedett a maga igazából. Miután a dorozsmai követség elvonult, mindkét helyen összeültek a nagyokos elöljárók, s azon tanakodtak, hogyan álljanak egymáson bosszút.

És, mily furcsa az élet, a soha semmiben nem egyező dorozsmaiak és szegediek bosszúja olyan szép egyforma lett, amilyennek csak lenni kell.

Azon naptól kezdve ugyanis mindkét helyen elhallgatott a harang, délben sem Szegeden, sem Dorozsmán nem kongattak. A két helyen pedig innentől senki nem tudta mikor van dél. Mitől lett néma a két harang, arról már nem szól a Fáma.

Szóval, ekként dőlt el az a réges-régi vita.

Manapság újra kongatnak a harangok délben, mert talán kibékült a két tábor, netán, rájöttek a saját butaságukra? Nem tudni!

Szegeden és Dorozsmán most béke honol. Bár, lehet csak addig, míg újra nem jön a tavaszi esőzés, és újra nem kezd el a pocsétákban hemzsegni a pióca.

A dorozsmaiak azért nagyon ügyelnek arra, hogy ne lehessen őket kigúnyolni, hiszen most már ollóval vágják a macska körmét. A malacot nem pofozzák föl. Fésű helyett tésztaszűrőt használnak a mákostészta tisztítására. Ha pedig a templomtoronyban a fű kinő, azt csak akkor legelheti le a falu bikája, ha nincs vásár napja, ahova a szegediek is járnak, s láthatják a „fűnyírást”. A legyeket pedig inkább átterelik a szegedi határba, ott szemtelenkedjenek.

A legendák folytatódnak:

A makói gatyamadzag

No, instálom kendtöknek mög maguknak, kiknek elmeséltem a békési madzag és a vásárhelyi hódfarokszőr boszorkányos legendáját, mely utóbbiba én magam is eléggé belegabalyodtam hősszereplőnek. Hát, higgyék mög néköm, attól, hogy nem löttem Szöged városának gyüttmöntje, hanem olyan törzsgyökérrel röndölközöm, amitől már déd-uk-dédőseimtől is szépen kopott a Szöged városi levegő, még néha ki is látok ám a határszélnél is túlra. Különösen, ha ebben segít néköm a makói sármányrigó hetedízig-leni dédunokájának vérét szívó szúnyoghölgyek suttogása is, kik az alanti történetet zümmögték vihogva a fülembe.

Azok pediglen ettől a fent említett sármányrigó-utódtól hallották, ki praktikus ésszel rendelkezvén belefüttyentette a szúnyoghölgyek fülébe a történetet, hiszen tudta, míg a szúnyoghölgyek vihognak, addig a szívókáik nem tudnak döfölődni.

Szóval, úgy esett az eset, ahogy esett, de az biztos, hogy megesett, igaz dolog. Ennek tanúsága, hogy minap makói bolond barátom frigyre lépett egy cserfes lyánykával, s mikor nászajándékul kapott tőlem egy gatyamadzagot, úgy keblére ölelt, amitől még most is ropog a lapockám.

De ki enélkül is magját keresi a regének, üsse fel a makói születöttek törzskönyvét, s megtalálja Vakos Juliánna nevét, ki később megboldogult Erdős Pistához ragasztotta magát feleségnek, amitől a deli, tenyeres-talpas, szépizmosan faragott Erdős Pista lassan úgy elsorvadt, mint a zombori kukoricacsuhé az őszi dérben.

Mielőtt deszkába takarták volna, az utcára sem mert kilépni a hajdan hetyke legény, mert a legrozzantabb nyikorgó kordé is rajta röhögött, mivel konkurens csontzörgésével túlkiabálta a rozzant járművet.

Hogy mi történt, miért sorvadt el Erdős Pista, senki sem tudta konkrétan, de azt igen, hogy Erdősné asszonyomat, akinek tisztes foglalkozása bába volt, lyánykorában a Maros-parton seprűnyélen és békakikericsen boszorkánnyá avatták, tehát, az asszonyság bűbája sem kizárt.

Erdősnét egyébként sem szívesen hívták szüléshez, mivel híre ment, miszerint a szülések alatt kéjesen szerette sanyargatni a szülő asszonyokat. Inkább más bábát kerestek, amiért is Erdősné olyan dühös lett, hogy gonosz boszorkánytudományát hívta segítségül bosszúálláshoz. Ahol gyerekágyas asszony volt, és nem ő volt a bába, ahhoz besurrant éjszaka és kínozta, gyötörte, fojtogatta a szerencsétlen anyát.

Egyszer aztán, az egyik megszégyenített asszony elpanaszolta testvérbátyjának, mit művel vele a boszorkány. A legény pedig okos juhászlegény volt, mert azonnal tudta, mi az ellenszer. Meg is nyugtatta a húgát, ne féljen, elűzi örökre Erdősné asszonyomat.

Így esett, hogy a juhászlegény következő este odafeküdt a konyhaajtóban, míg húga benn a szobában szendergett.

Próbált a legény ébren maradni, de a nagy várakozásban mégiscsak elaludt, ezalatt pedig a boszorka besurrant a szobába, ám, az éktelen hangos jajongástól rögtön felébredt álmából a juhászlegény. Azonnal odaugrott az ajtóhoz, elrekesztette seprűvel, majd a kilincsre rátekerte a gatyamadzagját, fölült a kemencepadkára, s várta az éjfélt. Tudni kell, hogy a boszorkák ereje éjfélkor száll el, ami Erdősné asszonyomnál sem volt másképp. Mikoron elgyengült, sündisznóvá vált, de az elrekesztett ajtón bizony nem bírt kimenni. Erre kígyóvá tekeredett, de akárhogy nyújtózkodott, siklott össze-vissza, ki nem jutott így se. Ekkor ronda vörösmacskává változott, ott dorombolt először a juhászlegény lábához dörgölőzve, majd mivel az nem törődött vele, gerendáról gerendára ugrálva fújt, prüszkölt, nyervogott dühösen, de mindhiába. Nagy dühében észre se vette a boszorka, hogy szakállas, bajuszos öregasszonnyá változott, amitől a juhászlegény úgy kacagott, majdnem kiverte a kemence falát nevettében.

- Mi történt, öreganyám, kend, de szép bajszos asszonyság lött, és hogy nő kendnek a szakálla! Pödörgesse csak, pödörgesse, ha jólesik!

A boszorka erre vörös-fekete kutyává vált, amire a legény előkapta ostorát, és jól a véknyába cserdített vele a nyüszítő dögnek. Hirtelen a kutya gyönyörű hároméves fekete csikó lett, de mire átváltozott, úgy elhagyta az ereje, amitől már semmit sem tudott tovább tenni.

A legény ekkor megfogta a gatyamadzagot, letekerte a kilincsről, és a csikót elvezette vele a kovácshoz, mind a négy lábát megpatkoltatta.

Reggelre kelvén, Makón a városszéli Erdősné házánál az arra járók éktelen sírást, nyöszörgésre lettek figyelmesek. Ki is hívták az orvost, ki meg is állapította a nyavalya okát: patkólobot láthatott, meg a boszorka két kezén és lábán egy-egy patkót. Jelentette is a Főispánnak, aki azonnal elfogatta Erdősnét, szögedre vitette, ahol boszorkányságért halálra ítélték. Ott égött meg ő is a Boszorkányszigeten, ahol a többi boszorka. Sokat járok a Boszorkányszigetre, még ma napság is érezni a máglyák füstjét. Éjfélkor nem merek arra járni, nehogy Erdősné és társainak szelleme velem csúfot űzzenek.

És amint a jó mesék kezdődnek, én most úgy fejezem be: Egyször volt, hol nem volt, volt egy boszorkány, egy juhász és egy gatyamadzag Makó városában!

Üzenem a mai boszorkáknak, Makón nem csak volt gatyamadzag, hanem van is. Minden tisztes makai legény ott hordja a gatyájában! Tehát, boszorkák, vigyázatok, nehogy előkerüljön az a madzag, mert akkor jaj nektek!

Tudományosan bizonyított tény, hogy a szegény ember zsebét ritkán tömik ki az urak ropogós bankókkal. Robotolhat reggeltől napestig, mégis pár huncut forintocska üti a markát, s az is csak addig ficánkol a lajbi zsebben, míg nem lesz belőle pár deka kenyér, némi liszt és só. Ezen felül, ha egy csöpp cukorka kiszorul belőle, arra jó az, hogy az otthoni csimutákat a pityergés elől jól lehessen lakatni. A békési ember zsebe is csak azért dudorodik, mert, amint már megírtam, boszorkányüldöző madzagot tart benne. A világ más táján nem ismerik ezt a praktikát, így, marad a lapos zseb, no, meg marad a házi boszorka, aki tesz arról, nehogy fölösen hízzon kerekre az a ruhaüreg. Mert kell neki az ifjító krém, a báli ruha, kaláris, amik nélkül nem lehet mutatkoznia a konkurens boszorkák előtt, attól megütné rögtön a guta. Mielőtt tovább görgetném a történetet, be kell vallanom, ezen írásra egy vásárhelyi boszorka vett rá, miután a facebookon rám hördült, mert elolvasta a békési madzag legendáját! Megkérdezte, hordok-e a zsebemben madzagot, mert ha igen, Vásárhely számomra kívül tágasabb. Ők ott, vásárhelyi boszorkák, nem tűrik az olyan férfiembert, aki el akarja veszejteni őket! Persze, hogy nem tűrik, gondoltam magamban, hiszen sok vásárhelyi boszorkáról hallottam én, s tudom, azok bizony tevékenyen kábították és kábítják ma is a hiszékeny vásárhelyi férfiakat. Ezért most megírom a leghíresebb vásárhelyi boszorka történetét, akit arrafelé agyonhallgat az emlékezet!

Márinak hívták, Loncsos Márinak! Mi volt a valódi neve, senki sem tudja, hiszen ragadványnév volt ez a javából. Afelett pedig, igencsak ráillő, mert valóban loncsos volt. Fekete rakott szoknyában, fekete főkötővel ha valahol megjelent, szúrós fekete szemével valakire ránézett, az bizony örült, ha minél gyorsabban el tudott tűnni előle. Ez abban az időben volt, mikor még Vásárhely falu volt, nagy terebélyes tanyákkal, apró kis nádastavakkal körülvéve. Az emberek csak félve suttogtak viselt dolgairól. A Kása erdőbe éjfél után senki sem merte betenni a lábát, mert tudták, Mári ott kotyvasztja főztjét, ott vezérli a boszorkatársait. Hódfogaton jár oda, mely hódokat a környező tavakból kurjant össze, társai pedig holló képében repülnek az éjféli szeánszra. Olyankor tűzoszlop csap ki a fák közül, varangyok brekegnek, macskák nyávognak, patkányok visítoznak. Hogy pontosan mi történik, senki se tudja, ám, azt igen, hogy Mári kire haragudott meg, és kire varázsolt bűbájt. Annak a gazdának a tehene reggel nem adott tejet, a szénája berohadt, a lova megkehesedett. Ezért aztán kerülték is nagy ívben, mikor meghallották a szoknyája suhogását a főutcán. Zárultak az ablakok, futottak előle az emberek. Aki meg ki nem kerülhette, minden szót megrágott, mielőtt Mári kérdésére bármit is válaszolt. Márit természetesen ez az állapot kevésbé izgatta, jól érezte magát. Azonban, hogy történhetett, senki sem értette, de született Márinak egy lánya. Kitől, mitől, kit sikerült elcsábítania, azt senki nem tudta, de a tény megtörtént. Ez a lány pedig felnővén gyönyörűséges hollófekete hajú, bájos leánykává lett. Csak egy hibája akadt: a szeme! Az olyan volt, mint az anyjáé. Nem volt legény, aki belemert volna nézni abba a mélységesen gonosz, tüzesen izzó szempárba. Ilka, mert így hívták, pedig nem bánta. Nem érdekelte őt a béreslegény, sem a juhászbojtár, ő többre vágyott, királylány akart lenni. Mikor ezt megtudta az anyja, helyeselvén lánya akaratát, olyan bűbájt eresztett Buda felé, hogy a király, akarva akaratlan lelovagolt Vásárhelyre. Ha már lenn volt, mi történt, mi nem, hát ott töltötte az éjszakát Mári házában. És, ha már ott töltötte az éjszakát, össze is mézesedett Ilkával, reggel pedig felkapta lova nyergébe a leányt, s felvitte a budai várba. Nagy lakomát csaptak ott, megtörtént a menyegző. Hiába tiltakoztak a nagyurak, nem tehettek semmit. Aki nagyon tiltakozott, az valami fortély útján hamar sírba szállt. Mondanom se kell, hogy Ilkával Loncsos Mári is bekerült a királyi udvarba, tehát bizonyára érthető, miért siettek sírba azok, akik merészkedtek Ilka ellen lázadni.

E naptól kezdve aztán furcsa dolgok történtek a király körül, mert szavam ne felejtsem, bizony, Ilka megkérte a házasság árát. Baldachinos ágyban volt csak hajlandó aludni, aranytálból enni, ezüst kancsóból inni, francia szakács étkét enni. Mulatság nélkül pedig nem volt hajlandó lefeküdni, ezért aztán kellett neki selyemruha, gyöngyös topánka, gyémánt nyakék, hajnalig tartó bál, ahol megmutathatta gazdagságát. Az ország kincstára pedig apadt, egyre apadt. A király súlyos adókkal sanyargatta a népet, hogy Ilka vágyai kielégületlenül ne maradjanak. Zúgolódtak az urak, zúgolódott a jónép, de a király se látott, se hallott, szinte csak azért élt, hogy a két boszorka kívánságait teljesítse. A budai vár udvarán pedig felállításra került a vérpad, azon gurultak le mindennap a tiltakozó fejek véresen, test nélkül. Ilka és az anyja kéjes gyönyörrel nézték, amint az ország ifjainak, vénjeinek színe java halálnak halálával hal el. Jó mulatságnak tartották a véres színházat. Ki tudja meddig tarthatott volna ez a mulatság, ha egy napon a király ágynak nem dől. Hiába volt Mári minden praktikája, bűbája, bizony a Halál kifogott rajta, az mégis nagyobb úr volt a boszorkánál is. Szegény, megtévedt király, bizony kilehelte a lelkét, így megszűnt a boszorkánypraktika, s a jónép azonnal tudta mit tegyen. Mielőtt az éjfél eljött volna, megfogták gyorsan Márit és Ilkát, hirtelen máglyát emeltek, hogy elégessék a boszorkányokat, mielőtt feltámadna az erejük. Ám, már éppen felcsapott volna a boszorkányégető láng, mikor jött jó Könyves Kálmán királyunk, s bizony kimondta: boszorkányok márpedig nincsenek! Kénytelen volt a jónép szabadon engedni a két boszorkát, azok pedig félelmükben azonnal hollóvá változtak és visszarepültek Vásárhelyre. Ott haltak meg, lelkük ma is ott kísért a Kása erdőben.

Mi volt az a praktika, amivel sikerült Márinak a jóságos királyt megfogni? Elmondom én, mert Ilka is elmondta a vásárhelyi lányoknak. Az pedig úgy sikerült, hogy a vásárhelyi hódtóban az idők kezdete óta, de még ma is él a hódkirály. Sosem hal, meg, mert halhatatlan. Ennek a hódkirálynak a farkában van egy szőrszál, melyet ki kell húzni. Amint kihúzod belőle, azonnal nő neki még egy ugyanolyan, tehát, nem kel félni, nem fogy az el. Ezt a szőrszálat kell aztán belevarrni a férfi ingjébe, onnantól kezdve azé lesz, aki azt oda beöltötte, az a férfi onnantól kezdve kezes báránnyá válik. No, mikor a király megszállt Mári házában, Ilka bevarrta az ingjébe ezt a hódszőrt, így a fejedelem haláláig rabjává vált a lánynak.

Tudd meg, ó, tudatlan olvasó, Vásárhelyen a boszorkák a mai napig használják e tudást! Ezért van, hogy a vásárhelyi ember zsebe még akkor is lapos, ha volna mivel kitömni. Boszorkányos feleségének ellenállni nem tud, mert az ingjében van az a szál, így minden petákot rákölt az asszonyra. Holtáig kénytelen tűrni a házi boszorka szeszélyét, mert nem ismeri a békési madzagot, amivel megfojthatná párja boszorkalelkét, s amely felszabadíthatná az asszonyi rabiga alól.

Ártatlan fruskáknak, ha van még ilyen a mi tekergős világunkban, és szemérmes, szégyenlős ifjaknak, ha még terem ilyet a magyar föld, nem nagyon ajánlom az alábbi kis szösszenetet! Fogják be fülüket, csukják be szemüket, nehogy pír szökjön orcájukra, zsenge lelküket megmételyezze, amit most leírok. No, meg azt se szeretném, hogy kommandó szakítsa be ajtóm félfáját, rontásért megcsapolják pénztárcám. Úgyhogy, képzeljék ezen írásom fölé azt a 18-as karikát. Ám, annyira tetszett aszódi borbarátom meséje, hogy ki nem hagyhatom annak lejegyzését.

E barátomnál ugyanis, kíváncsiságomban rákérdeztem, miért is hívják Aszódot annak, ami. Ki, milyen híresség aszódott ott össze, ami így került rögzítésre? Elnevette magát a koma, hogy ilyenképpen játszok a szóval, de aztán huncutul rám kacsintott, s elárulta, nem járok messze az igazságtól, de másképp van játéka a névnek:

„Mint tudni illik, Aszódot a XIV. században tótok telepítették be, akkoriban Ostmuch-nak hívták, később lett Aszód. Az átkeresztelkedés oka pedig abból történt, hogy a Szent Kereszt dombon megépült egy premontrei kolostor két-háromszáz évvel előtte, de az biztos, hogy 1320-ban oklevél is említi, tehát, nem mese, hanem való. E kolostorban vígan éltek a premontreiek, hiszen a Galga bőven teremte a halat, a Boki erdő a vadat, mind a Manyikon, mind a Sinai-hegyen – ne arra a másikra gondolj, ez a hegy Aszód mellett van - roskadásig érődött a bornak való szőlő. A barátok istállójában tehenek bőgtek, lovak ágaskodtak. Szóval, volt mit enni, inni!

A kolostorban Istenfélő és Istennek tetszően éltek a barátok. Korán keltek, imával kezdték a napot, majd serényen dolgoztak napestig. Vacsora után elmerültek Isten világában. A kolostor életét csak néha-néha bolygatta fel valami váratlan esemény, ami inkább valamely lakó elhalálozása volt. Egy napon a kolostor főnöke is égi útra indult, így helyébe fiatal apát került. És, hát tudjuk, a fiatal seprő jól seper. Az áporodott, unalmas kolostori élet nem igazán tetszett az új, fiatal főnöknek. Ha már asszony nincs, testi örömöknek ez a része híján van, akkor más örömök kellenek. Étel, ital bőven van, a kolostor pincéjében hordószám áll az óbor, ezért hétvégeken elrendelte a mulatást. Örültek ennek a barátok, alig várták a szombatot, mikor az egész heti kemény munka után szórakozhattak. Meg is volt az új házirendnek az eredménye, hiszen a barátok vidámabban, serényebben dolgoztak hét közben.”

Hallgattam a mesét, hallgattam, s egyre jobban nem értettem, hogy mi lesz ebből, hogyan kerül bele Aszód nevének magyarázata? Hamiskás mosoly volt a válasz:

„Látom, nincs fantáziád! Pedig sejthetnéd, ahol van mulatás, szórakozás, van jó óbor, ott bizony előbb-utóbb pajzán dolgok is történnek!”

„Pajzán dolgok? – döbbentem le! – Hiszen ahol fehérnép nincs, milyen pajzán dolog történhet? Csak nem egymásra fanyalodtak a barátok?”

„Dehogy! – nevetett barátom. – „ Annál furább dolog történt! Mert ott ahol fiatal a főnök, annak, bizony még forr a vére! Bizony, az egyik mulatás során már nem bírta a megtartoztatást, és mivel illatos női parfüm nem volt a közelben, bizony, mi jutott eszébe, az istálló! Az istállóban pedig a tehenek! Szégyen, nem szégyen, bizony, bement az egyik tehenet meghágni! No, erre szokták mondani: nem baj az, ha annak nincs más tudója, a tehén nem bőg emberi nyelven! Ám itt most bizony ráfázott a csintalan kolostorfőnök, mert egyet nem sejthetett. Az istállótakarító barát már régen felfedezte e földi élvezetet, s mikor épp nagyban toszogatta a tehenet a főnöke, ő is e célból befordult az istállóba. Mikoron aztán belépett és meglátta mi történik, először csak ledermedt, megmozdulni sem tudott. A főnök pedig észre se vette, úgy belendült a fartáncba. Ám, az első ijedtség után a barát feltalálta magát! Ő is odaugrott egy másik tehénhez, így hát, most már ketten élvezkedtek nagy rössel.

Ami azonban legfontosabb, a hallgatás is biztosítva volt! Illetve lett volna, ha a barát a másnapi imádságnál, ott térdelve a fakereszt előtt, szórakozottan el nem kezd dúdolni, amint meglátott a fában egy szújáratot:

„kis faszú, nagy faszú,

A főnökünk nagy.aszú!”

Az Istenfélő, szemérmes, káromkodást, csúnya beszédet nem használó barát azt az f betűt nem merte hozzámondani, így az „aszú” szó maradt meg a köztudatban. Ebből lett aztán Aszód, ami most már tudható, nem a kolostorfőnök aszúsodott aszúját jelenti. Nem volt az bizony aszott, sőt, igen csak élénk jószágnak látszott fénykorában!”

Ha valaki a fent leírtakat nem hiszi, annak elmondom, hogy a Pochuk-család adománylevelében még Aszú néven van bejegyezve a város. Később szégyenlősségében ferdítették el az Aszúiak Aszódra, nehogy kiderüljön a név eredete. Gyorsan el is felejtették azt, de most már hiába rejtegetik, napvilágot látott! Azt pedig nem tudom, hogy az aszódi templomban perceg-e a kis faszú vagy a nagyfaszú, de a hajdani kolostorfőnök az már bizonyos, hogy nagy.aszú volt, és jó névadó! Az Aszódiak pedig ne szégyelljék a dolgot, máshol is percegett már kis faszú is, nagy faszú is! A világ már csak ilyen!

Aki ösmer engöm, az tudja, nagy szerelömbe estem Szöged városával és annak kies tájával. Akkor is így van ez, ha a ma élő szögedi polgártársaimtól nem is dobok hátast, hiszön némelyike úgy szeret civódni, mind a torony alatt, mind a tornyon kívül, hogy ahhoz nagy közöm nem löhet. No, mög, ne is lögyön! Móra Ferenc is így volt véle, mert, inkább az ősök csontjait porolgatta ki a sírokból, és régmúlt szögediek cselekedeteit regélte el.

Ezért, kicsit szégyöllöm is magamat, mert eddigelé, nem sok szót írtam le a szögedi szép régi világról, azok regéiről. Legalábbis azokról, melyöket sem Tömörkény, se Cserzy borbély uram, se Móra igazgató úr nem mesélt még el, de a mi vaskalapos Kálmány Lajos urunk se gyűjtött össze.

Most is csak azért jutott eszömbe egy soha mög nem történt szögedi eset, mert néha leszokott hozzám jönni egy-két léhűtő művészbarátom, és mikoron beütik orrukat pár napra Szögedébe, ájuldozva bámulják mög a Dóm karcsú tornyait, Városháza csipkekisasszonyt, a Tiszát, a Dugonics téri zenélő szökőkutat, és a Kárász utca csillogó forgatagát. Mikor aztán bámészan elfogyasztják szöged látnivalóit, a végén még özni is megtanulnak! Az pedig így hangzik:

- Ö…Ö, szép ez a Szöged, csak egy híja van: nincs högye!

No, ilyenkor én is beözök, bár nem szokásom!

- Ö..ö, dehogy nincs! Nézzétök mög a szögedi lányok, érett szögedi nők pólói milyen szép högyeket csillogtatnak az embör szömébe ott a sétálóutcán.

Legutóbb is így vágtam magam ki a pácból, amire csak még két-három ö volt a felelet, aztán csak legyintettek rám, mint egy bolond macskajancsira.

Az iwiw-en pedig okos barátaim mögindították a „Högyet Szögednek” mozgalmat. Ez bőszített föl engöm most annyira, hogy eszömből kiírjam: igenis, volt itt Högy! Ha nem is szögedi, de mellette termött az, és élt addig, míg nem jött a szép Dobákné és annak szemérmetös lánya! No, mög, míg az a bugyogókoptató megveszeködött török be nem fészkelte magát a szögedi várba. A töröknek mög vót egy bugyuta, de mohó basája, hogy az Allah forgassa meg a mönnyek kapujában, aztán dobja le a pokolba.

Ki volt ez a szép Dobákné? Ne kerösd a szögedi születöttlevelekben, nem találod, de még a lányát se. Azon nőszemélyek a mának éltek nem a múltnak vagy a jövőnek, nem vésették föl magukat marhalevélre, bolondok löttek volna ilyenökkel veszkődni.

Ez a jámbor fehérnép ott élt Asszonyfalván, ami a mai Fölsőváros névre hallgat. Pont a Szent György templomhoz futó utcában, és pont akkor, mikor bejöttek a bülbül törökök a szögedi csizmakoptatók bánatára.

No, hát, tudjátok mög, Dobákné akkoriban nagyon hírös nőszemély volt, ezért hallgat róla a krónika! A kanos papok és a herélt janicsárok hozzá jártak minden késő délután megszámolni, hány bolha ugrándozik, ficánkol a szépasszony ágyában. Ha beföküdt abba az ágyba a kíváncsiskodó, rögtön kiabált is: juj, de mögcsípett egy bolha, gyere szépasszony, csókold le édös ajkaddal a púpját, mert csak az a gyógyír! Gondolhatjátok, szögény Dobáknénak mennyit köllött dolgoznia, mennyi bolhacsípést orvosolnia.

De azért nem köll sajnálni a szépasszonyt, mert a gyógyászat ára csengő aranytallérokban lött kifizetve, így hát jól élt ő is, a lánya is. Ura mög nem vót, így sönki nem csapkodta érte a szemöldökfát.

Szép Dobákné bolhái aztán egy szép napon a szögedi basa fülébe is belemásztak. Nem is köllött több néki, bemönt gyógyászkodni ő is abba hírös ágyba.

És ekkor ütött be a nagy veszedelöm, mivel a gangos látogatónak a gyógyulás után kijárt egy kis hűs sörbet is. Azt pedig Dobákné szépségösen hamvassá vált leánya, a kis Annácska tálalta föl. Hej, de beléragadt a szöme a mohó basának a kis kacér leánykeblökbe!

Ezön a veszedelmöt pedig el köllött hárítani, ami nem is volt nehéz, hiszön az asszonyi ravaszság Asszonyfalván hírös tudománynak örvendött.

- Látom, basa uram, tötszik néköd a lányom! Ám, nem adom én oda akárkinek, csak annak, aki nála is gazdagabb!

- Hogy, hogy? – böffentett a basa! – Szögedön nálam gazdagabb nincs!

- Dehogy, nincs, basa uram! Hát, mi, nálad is gazdagabbak vagyunk! Ha nem árulod el sönkinek, akkor elmondom néköd, hogy nékünk tengörnyi kincsünk van, csak azt sönki nem tudja, mert jól elrejtötték még a dédnagyapáink. Annak lelőhelyét csak én tudom!

Több se köllött a basának. Szép, szép az ártatlan leánybimbó, de még szöbb az arany csillogása! Az asszony pedig szeret fecsögni, így hát nem köllött sok nógatás a mögtudáshoz, hol rejtőzködik a kincs.

- Az pediglen, ott van ám Szögedtől délre, az egyetlen alföldi högy alatt! Bizony, basa uram, bolondok az embörök, mert nem gondolnak bele, hogy természetös úton nem mászhat égy högy az Alföldre, azt oda köllött tolnia valakinek. Azt pediglen a dédapáim tolták oda, hogy a földbe ásott aranyakat, ezüstöket, gyémántokat sönki ne gondolja oda. Higgyék, hogy az természetös högy, pedig, bizony nem az. Az a mi családunk gazdagságát őrzi! No, azé a lányom, akinek ennél is több van, az pedig csak a török szultán löhet!

No, innentől a basát sömmi nem érdekölte, rohant a várba, mint egy félőrült, elővette a pincéből a taligát, ásót, lapátot és rohant ki a högyhöz. Senkinek el nem árulta miért mönt oda, egyedül akart a kincs gazdája lönni. Nékiesött a högynek, pedig ütötte az a hétszázhetvönhét métör magosságot. Ásta föl a földet, lapátolta talicskába, hordta le a högyről, nem érdekölte sönki és sömmi.

Teltek múltak a napok, és ő dolgozott lankadatlan. Eleinte csak csóválták a fejüket a törökök is, a magyarok is. El nem tudták képzelni, mi ütött a basába. De mikor látták, hogy csak nem hagyja abba a basa, és nem értötték értelmét a dolognak, mikor meglátták a földet taligázni, elkezdött mindönkinek a keze ingát játszani az arca elött: - Züm-züm lött a mi basánk! - sutyorogták itt is ott is. A basa mög nevetött a bolondokon, azok mög a basán. El is jutott a fényes portához, hogy eszemönt a szögedi basa, köll helyötte másik. A basa ezön is nevetött, nem érdekölte, csak ásott, lapátolt, talicskázott rendületlenül. Itt jegyzöm mög halkan: az új basa sem lött különb, mert ő vót az a hírös Hóbajárt basa, akit később az asszonyfalvi fehérnépök papuccsal vertek agyon. De az ő regéjét nálam célszörűbb írómestörök már megdalolták.

Hogy mi lött a vége a dolognak? Megtudhatod drága kiváncsiskodó barátom! Mönj ki a högy helyére, az most az ország legmélyebb pontja, könnyű möglelni, jól mögásta bolond barátunk. Mi történt később véle, senki nem tudja. Az bizonyos, a szép Dobákné hamvas lánya szűz maradt, a szögediek pedig högy nélkül tapodják az alföldi homokot. De nem is köll Szögednek többé högy, hiszön még egy bolondot nem bírna el, van anélkül is pár száz bolond szép Szöged városában.

Drága, egyetlen, okos művészbarátaim, ez hát az én válaszom a „Högyet Szögednek” mozgalmatokra!