nemojano blogja
HazaTiborc várának mondája
Tiborc várának ma már csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon. Azon a tájon, ahol az Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a hegyoldalakon, s fehér lelkű, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban. Akármelyikük szívesen elmondja a Tiborc várának történetét. Pár száz évvel ezelőtt, még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt ősrengetegek ringatták a koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái. Csak, a völgyekben kucorgott egy-két viskó. Télidőben oda húzódtak a rossz idő elől azok a kecskepásztorok, akik e tájon tengődtek. Abban az időben vetődött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Ősi fészkéből kiüldözték a törökök, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a székely hegyek közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett, kerekített egy kis tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha sohase lett volna kardforgató nemes úr. A gyerek pedig sírva bolyongott a kunyhók közt, ki tudna az ő anyjának az orvosságot? Az utolsó kunyhóban azt mondta neki egy százesztendős pásztor: - Kisfiam, fűben-fában rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az aranylevelű szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember oda el nem juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve Átok szikla. - Én pedig, szakítok abból a csodatevő virágból! – pirult ki a gyerek arca, s meg se állt, míg az átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az ég felé, mint valami mutatóujj, rémítő szakadékok tátongtak az oldalain, mint fekete sebek, s csúcsán, szinte világítottak a szívvirág arany szirmai. A fiú feltekintett az égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még soha nem taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba kapaszkodott; százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig megerősödött a szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs tövébe ért. Óriási sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani a csúcsra. Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok közt. Aranyos kelyhük alázatosan simult a lábához. Egyet leszakított belőlük reszkető kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy lehallott az anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyéből a nagy ingó követ, s az most mennydörögve gurult le a lejtőn. Helyéből forrás fakadt, s csattogva-csörögve zuhogott le a völgybe. A nagy zajra előfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. A szél föl-fölkapta a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát. - Odavan, vége van! Onnan most már le nem jöhet. Mi haszna tépte le a csodatévő virágot, ha le nem viheti? Ő elvész idefönt, anyácska meghal - hogy számoljon ő be apácskának, ha találkozik vele az égi mezőkön? Nem sokáig gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s meglengetve kezében a szívvirág hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:- Jó emberek, én most leugrom innen, akárhová esem, keressetek meg, s vegyétek ki kezemből a virágot! Gyógyítsátok meg vele anyácskát, s engem temessetek apácska mellé! Azzal Istennek ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó mélységbe. S úgy esett le, hogy egy hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért vele volt az Isten. A pásztorok közt akadtak, akik látták, hogy angyalok terjesztették a szárnyukat, mikor leugrott. A csodavirág csodát tett: meggyógyította az anyját. Az Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának hívják, a rajta fakadt patakot pedig Aranyosnak, mert vizében annyi volt az aranypor, hogy az egész táj meggazdagodott belőle. Tiborc is dúsgazdag ember lett, büszke várat építtetett a sziklán, s ott élt sokáig szülőjével együtt az egész vidék szeretetében. Nevét ma is őrzik a romok, emlékét pedig a szikla, a mindenható fiúi szeretet tanúja. Csúcsán ma is virít egy-két szívvirág, aranykelyhével ingva-lengve a régmúlt időkről suttogó esti szélben.