nemojano blogja

A vénséges vén Idő szakállának egyik rejtett zugában, halaványan ott dereng egy régesrégi történet. Az pedig Belzebub, más nevén Lucifer és Isten valós kapcsolatát rejti el a kíváncsi szemek elől. Mi is történhetett köztük, azt ki tudja valójában? Dédnagyanyám hetvenhetedik rakottszoknyájának hetvenhetedik ráncában találtam egy írást! Ebben az áll, miszerint Isten és Lucifer, a Világ és az ember teremtésekor, mikor Éva ősanyánk beleharapott abba a bizonyos almába, valójában békésen megegyeztek. Rájöttek, ahol a jóság terem, ott a gonoszság is meglapul, és lesben várja, mikor kerekedhet felül. Isten, mivel ismerte Lucifer gonosz hajlamait, és tudta, ő szeretne a Világ felett uralkodni, bölcsen egyességet kötött vele. Ekként szólt Luciferhez:

 
Azt turbékolják a tápéi gerlicék, Hódmezővásárhely igazi királyság! Van erdő, mező, tó, templomtorony, sok szerelmes pár, valamint okos ember is lakik ott. Valóban, amíg benne laktam okos ember is élt ott, de mióta elköltöztem, nem tudom van-e, nem jártam utána. Annyi igaz, királyságnak királyság, hiszen a Hód-tóban ott székel a Hódkirály, nem is akármilyen palotában! Aki járt már nála, tudja, trónterme valóságos ámulatos csoda, különbejáratú békalencséből készült trónnal, élő hódprémes tapétával. Azért élő, mert alattvalói, mikor bevonul a király a terembe, élő tapétát alkotnak a falon. Ha mosolyog a király, ők is vidáman pislognak rá, ha szomorú, vagy dühös, ijedten, lecsukott szemmel húzódnak össze a trónterem falán. Ezen felül van neki hoppmestere, sőt, udvari bolondja is. Na, meg szavam ne feledjem, hollószemű szépséges szép leánya, akinek az édesanyja maga a Tündér Ilona.
Boldog, vidám élet zajlott a palotában mindaddig, míg egy szép napon meg nem jelent az Ördögkirály, azaz Belzebub, s nyakon nem ragadta a Hódkirályt, el nem hurcolta a Pokolba. Ott aztán becsapta a Pokol kapuját, s onnan kiabálta ki: addig nem jöhet elő a Hódkirály, amíg a Hódkirálykisasszony hozzá nem megy feleségül! Azután pedig azért nem mehet el a király, mert egy családnál egy a kuckó! A Hódkirály palotája nem kell néki, mert nagyon vizes, azon felül sok vízibolha pattog ott, amit az Ördögkirály nagyon nem csíp.
Lett is erre éktelenül keserves sírás-rívás! A hoppmesternek kigúvadt a szeme, a bolondnak leesett a csörgő prémsapkája, a királykisasszony pedig úgy zokogott, amitől majdnem kiáradt a Hód-tó. De, mert mivel az történt, ami ilyenkor lenni szokott, a legokosabb embernek, azaz a bolondnak jött meg legkorábban az esze. Fogta magát, s lélekszakadva rohant Jankóhoz, akiről tudta, közel-távol a legtalpraesettebb, legokosabb ember, csak ő segíthet. Az a Jankó pedig én vagyok vala, ni! Tehát, kedves olvasóim, innentől első kézből hallhatjátok e regényes történetet!
Amint a bolond unszolására beértem a palotába, és megláttam a Hódkirálykisasszonyt, olyan szerelmes lettem belé, amiért rögtön megfogadtam:
- Egy életem, egy halálom, de a Hódkirályt megtalálom! Ha megtalálom, el is hozom, te pedig Hódkirályleány a feleségem leszel, mert innentől élni se tudok nélküled!
E szavaknál megvakartam daliás horpaszomat, amitől láttam, a királykisasszony is szerelemre gerjedt irántam. Trillázva, pacsirtaszívvel támolyogtam ki a Hód-tó partjára. Csak amikor a langyos szellő lehűtötte orcám, akkor döbbentem rá, milyen ígéretet tettem én bolond fejjel! Mert mitévő legyek, hiszen azt se tudom, merre van a Pokol! Jó elhót rokonaim voltak, azok mind a mennyországba kerültek, eddigelé csak őket látogattam. A Pokolban legfeljebb nekem lesz szállásom, oda pedig még nem kellett mennem vizitációba.
Addig-addig tébláboltam, míg egyszer csak kikötöttem a Tisza partján. De mert nem volt rajta híd, s mikor beledugtam a kislábujjam, az azonnal el kezdett reszketni, kénytelen voltam megtorpanni.
- No, Jankó, innen nincs tovább út! – keseregtem magamban, mikor is hopp, valami rápottyant a kezemre!
- Nini, te milyen fura kis szitakötő vagy! – kiáltottam fel.
- Nem vagyok én szitakötő, én Tiszavirág vagyok! – szólalt meg váratlan látogatóm – Azért huppantam rád, mert nagy kérésem van hozzád! Látod a társaimat a folyó felett? Ők vígan járják násztáncukat, és boldogan hullnak a víz tükrére. Nekünk, Tiszavirágoknak ez a fátumunk, de én nem birok násztáncot járni, mert nincs párom. Kérlek, segíts rajtam!
Oly kétségbeesetten nézett rám ez a gyönyörűséges efemerida, úgy ellágyult a szívem tőle, hogy finom kis csókot leheltem bánatos orcájára. Abban a pillanatban felröppent a kezemről, fel a víz fölé. Ott pörgött, csillogott, a szivárvány minden színében szikrázott a ruhája. Boldogan lejtette táncát, majd mikor már majdnem a Naphoz ért, bágyadtan, örömittasan kezdett lehullni a habok tetejére. Utolsó sóhaját még felém küldte:
- Mivel boldoggá tettél, jótett helyébe jót várj! Most már átmehetsz a Tiszán, ne félj, nem süllyedsz el.
És tényleg! A folyó tetején a Tiszavirágok összesodródtak, gyönyörűséges szőnyeget alkottak, amin száraz lábbal átsétálhattam a túlpartra. Még, jó, hogy nem láttak meg a tiszai halászok, azt hihették volna, én vagyok maga a Szent János, vagy a Szent Péter! Vagy, amilyen bugyuták, még azt is hihetnők, lejöttem a Keresztfáról! Előttem meg csak magának Belzebubnak kell térdre borulnia, azt szívesen látom, mert az bizonyos, mikor a Pokolban leszek, letaszítom a trónjáról, bárki megláthatja!
No, de megint ott volt a nagy kérdés: hol a Pokol? Körülöttem csak hatalmas homokbuckák, fáradt, tikkadt szamárkórók bólogattak. A gyalogakác pedig szúrt, vágott dühében, mert nem hoztam neki vizet. Jómagam is szomjas voltam, s hiába róttam a kilométereket ebben a sivatagban, víznek se híre se hamva nem volt. Ám, jó az Isten azzal, aki hősnek termett! Éppen feléltem az utolsó tartalék könnycseppemet is, mikor megpillantottam egy gémeskutat. Nosza, bármenyire fáradt voltam, futottam hozzá, mint aki megkergült. Amint közelébe értem nagyon megijedtem, azt se tudtam, mit tegyek. A kút melletti vályúnál egy termetes magyarfajta szürkemarha toporzékolt, hányta dühében orrlikából a tűzet. Akkora szarvai voltak neki, amitől még a nálam bátrabb vitéznek is bizonyára reszketni kezdett volna az ina. De, nem úgy nekem! Miért is vagyok én okos? Hát azért, amiért rögtön rájöjjek, nem rám dühös ez az állat, hanem a vályúra, arra is azért, mert ki van száradva, nem ad vizet!
Rögtön odaugrottam a kúthoz, megragadtam a vedret, s telemertem vízzel a vályút, majd magam is leittam a homokföldig magamat a hűsítő nedűvel.
Akkor tértem csak észhez, mikor valami nedveset éreztem az orcámon. Az pedig nem volt más, mint a marha nyelve, azzal nyalogatott fel, miközben ezt bőgte a fülembe:
- Mivel jót tettél velem, ezért most én segítek rajtad! Tudom hova akarsz menni, ott is leszel rögtön.
Azzal fogta a marha, felkapott a szarvára, s mire észhez térhettem volna, nagyot lódított rajtam, s már röpültem is a légben. Szálltam, pörögtem, alattam eltűnt az Alföld, Kalocsánál a paprikaszedő asszonyok ijedten kémleltek fel rám. Fogadjunk, ufónak néztek!
Ami után a Dunán is átröppentem, valami nagyon kemény földre huppantam. Ahogy jobban tekergettem a nyakamat, rájöttem, ez a Badacsony, ami alám került. Mivel pedig értelmes emberke vagyok, arra is rögtön rájöttem, azért ilyen fordított teknő alakú, mert ott benne van maga a Pokol! Még a fülemet se kellett rászorítani, rögtön hallottam lent a dörömbölést, patadobogást. Csak a bejárat nem volt sehol.
Kerülgettem hát körbe-körbe a hegyet, no, meg a szőlőtőkéket, de hiába, bejárat az sehol. Amint így keringőztem, az egyik szőlőtőke töve hukkolt csuklott oly fertelmes hangon, majdnem berezeltem tőle. Miután jobban lenéztem oda, hát látom, nem a tőke csuklik ott, hanem egy törpe emberke. Olyan részeg volt a szentem a jó badacsonyi musttól, amitől a lábai is az égnek kalimpáltak. Ha fel akart állni azonnal összecsuklott, mint a colostok.
- Hát, téged meg honnan a fityfirittyből szalasztottak? – álmélkodtam rá.
- Honnan, honnan – dörmögött két csuklás között -, hát én vagyok a balatoni vízimanó!
Rá akart büszkén csapni a lajbijára, de úgy mellévágott, azonnal vissza elterült, s onnan óbégatott rám:
- Segíts rajtam, így nem mehetek haza, meg fog engem büntetni Balaton tündér, ha meglát részegen!
- No, osztán ezt, mint képzeled? – nevettem a kisöregre – Igyam el előled a mustot, vagy úsztassalak meg a Balatonban, hátha a víz kijózanít?
- Nem, nem – hukkolt egyet- nem úgy kell! Nézd, ott fenn a szőlőtőkén van egy fürt aranyszemű szőlő, egy szemétől is kijózanodom rögtön. Én nem érem el, csak te segíthetsz!
Jól van, meg is tettem neki a kérést, mivel nem vagyok én rossz gyerek. Lássatok csodát, bekapott egy aranyszemet, s tényleg rögvest kijózanodott! Zsebre is vágtam a maradék szőlőszemeket, ki tudja mire lesz jó.
- Jótett helyébe jót várj! – rebegett hálát a manó- Tudom, a Pokol kapuját keresed! Hajolj közelebb és megsúgom neked, hogyan mehetsz be rajta! De jól jegyezd meg, ha bemész, kifele már neked kell megtalálni az utat, annak titkát még én se ismerem, csak az Ördögkirály!
Miután megkaptam az útmutatást, azonnal neki is kerekedtem. Léptem hetvenhetet, köptem hatszázhatvanhatot, és amikor ez megvolt, a levegő elkezdett vibrálni körülöttem. Egy varázsszentpillantás alatt kibontakozott egy égigérő diófa a semmiből, a fán pedig megláttam tizenkettő diót. Előkaptam a farzsebemből a csúzlimat, mert gondolom, mondanom se kell; vitézgyerek csúzli nélkül olyan, mint az újházas fütykös nélkül. Kikaptam a bal szemgolyómat, s megcéloztam egy diót. Amint rálőttem, azonnal leugrott az a fáról, varjú lett belőle és károgva elrepült. Ugyanezt tettem mindegyik dióval, azok is nagy károgás közepette elrepültek. Hiába no, vitéz vagyok, az én lövéseimnek szeme volt! Épphogy alig visszatettem a szemgolyómat, rögtön meg is kellett dörzsölnöm, mert a fáról nagy fényességgel maga Szent Péter sétált le elém.
Mélységesen mély hódolattal meghajolt előttem, s így szólt:
- Te vagy az első vitéz, aki megszabadított minket a gonosz boszorkáktól. Ezek a bestiák Belzebub szolgái, és azért telepedtek le a fára, hogy a jó lelkek ne tudjanak a mennyországba jutni. Ez a fa ugyanis a mennyországba visz, de lásd, beleőszültem a sok csatába, amivel a hozzám jövő lelkeket kellett kimentem a karmuk közül. Ezért a jótettért jót várj tőlem! Tudom, hova akarsz menni, gyere velem, s bejutsz a Pokol kapuján, de ki onnan már magadnak kell jönni!
- Sose félts engem, jó öreg barátom! – hetvenkedtem – Én még a budai várból is kijutottam, pedig a fejem akarta venni Mátyás király, mivel szegfűborssal dörgöltem az orrát, hátha kissebre zsugorodik, az meg inkább még jobban megdagadt! A szegény királynő meg kénytelen volt felfedezni a törülközőt, úgy teleprüszkölte Mátyás!
Azzal kézen fogtuk egymást, s elindultunk az égigérő fán, egészen a hatszázhatvanhatodik ágig. Gondolhatjátok, milyen hősiesen kellett tűrnöm, majd kificamodott a derekam a sok sétától! Mikor az utolsó ághoz értünk, fogta Szent Péter a pásztorbotját és úgy kupán vágott, de amire elkáromkodhattam volna magam, már be is szakítottam a Pokol kapuját. Alig kapaszkodtam meg a tornácba, éktelen patadobogás közepette, maga Belzebub csörtetett ki. Nem volt mit tenni, gyorsan össze kellett kaparnom az eszem, mielőtt nyakon nem csíp, és meg nem úsztat valamelyik fortyogó üstben.
- Szerbusz, édes egy komám! – hazudtam neki – Hozzád jöttem én hatszázhatvanhat határon keresztül, mert jó hírt hoztam neked a Hódkirálykisasszonytól! Azt üzeni, halálának napjáig a te patáidat akarja fényesíteni! Mert mikor meglátta múltkor a szarvadat, úgy beléd bolondult, azóta is csupa könny a Hód-tó, érted eped, érted sajog a szíve! Azt mondta, békává varázsol, ha nem jövök el érted!
No, a bestia ugrott akkorát örömében, majdnem a patája alá kerültem. Húzott, tessékelt befelé a pokolba, üvöltött a bográcsok alá tüzelő ördögökre:
- Fűtsetek, fűtsetek, mert égni akarok a szerelemtől, hadd lássák a lelkek, mint lobogok tőle!
Szegény Hódkirály is dolgozhatott serényen a tizenharmadik kotlánál, a bestia őt is befogta tüzelődeáknak. Látszott Belzebubon, rögtön útra kelne, de én visszatartottam:
- Nem úgy az, koma, előbb igyunk áldomást, aztán irány a kikerics!
Okosnak tartotta szavamat, mert elkezdte hordani üstszámra a jófajta magyar kisüstit! Égett a gigám, tüzelt a belem, de hősiesen nyeltem a pálinkát. Mielőtt pedig bogrács alá ihattam volna magam, gyorsan bekaptam abból a csodaszőlőszemből, amiért is berúgni nem tudtam. Ám Belzebub is nehezen akart elázni, így egyre csak folyt-folyt a pálinka, egyre jobban dübörgött a patája, ropta a táncot. Szegény föld feletti atyámfiai bizonyára azt hitték földrengés van odalenn.
Ám, egy idő után mégis elpilledt az Ördögkirály. Először csak a patája ragadt le, majd a farka kornyadozott, végül úgy rádőlt a Pokol földjére, mitől a szarva teljesen beleragadt. Erre vártam én, elárulom. A sarokban megláttam egy nyamvadt kis ördögöt s rászóltam:
- Akarsz-e, te lenni az Ördögkirály?
- Hogyne akarnék – böffentett a kis bestia -, elegem van abból, hogy itt mindenki belém rúg! Ha én leszek a király, ezerszer adom nekik vissza! Fogtuk hát Belzebubot, és zsupsz, beleengedtük a legforróbb üstbe. Addig el se jöttünk, bármennyire is büdös volt a lé, míg csontjáig szét nem főtt!
Örült a szurtos ördög, örült a Hódkirály, én is büszkén vigyorogtam magamra, míg belém nem ütött a felismerés: a kiutat nem tudom. Az öreg vízimanó azt mondta, csak Belzebub ismeri nyitját.
Miközben daliás horpaszom vakargattam, amibe úgy beleszeretett a Hódkirálykisasszony, vállamra csapott az újdonsült Ördögkirály:
- Sose búsulj, mert én tudom a kiutat, hiszen annak titkát mindig csak az aktuális Ördögkirály ismerheti. Mivel jótett helyébe jót várj, kiengedlek benneteket!
Azzal fogta magát, s úgy hátsón rúgott engem is és a Hódkirályt is, hogy a nyomát ma is őrzöm. Aki nem hiszi, nézze meg, persze ha megmutatom! Amint telibe találta pokolbéli víg cimboránk a hátsónkat, úgy kirepültünk a Pokolból, mintha ott se lettünk volna! Mire felocsúdtunk a bámulattól, már a Hód-tó békái kuruttyoltak a fülünkbe.
Szóval drága olvasóm, ha még nem aludtál el, fentebb megtudhattad miként volt igaza a bolondnak. Egyedül én voltam az egyetlen hős, és valóban az, aki képes volt a Hódkirályt megszabadítani Belzebub markából. És, mint a mesékben szokás, nekem is meglett a jutalmam! No, persze nem a Hódkirálykisasszony keze, mert mire a nagy kalandból visszaérkeztünk a Hódkirállyal, addigra a királykisasszony hozzáment a hoppmesterhez! A jutalmam az volt, hogy rájöttem, csalfa hollószemekbe nézni veszélyes férfiembernek, ki tudja, mibe keveredik miatta! De mert vitéz voltam, tudásom se borsszemnyi, azóta is boldogan élek, míg meg nem halok! Ha nem hiszed, gyere el hozzám, s te is megláthatod. Addig pedig állj fél lábon.

Az ördöngös kovács  

Mifelénk, valamerre a Tiszapartján azt tartja a helyi fáma, hogy két nagytudású embör él a faluban. Az egyik a bíró, aki mielőtt be nem ült a székébe, olyan kenetes, mézes-mázas szívhez szóló prédikációt mondott a nagypiacon, amitől még a nagyszülém is könnyes szemekkel tette rá az ikszet a szavazati cédulára. Na, onnantól aztán bíróuram ülepe úgy rátapadt arra a bírói bársonypamlagra, hogy lekaparni se lehet róla. Ehhez bizony nagy tudás kell! A másik okossága a falunak, a kovács. Ő legalább nem haszontalan embör, hiszen olyan szépen nagy ésszel rávasalja a lovak lábára a patkót, ahogy köll! Azt pedig úgy köll, hogy nehogy éhen haljon – mármint kovács uram, nem a ló -, különben sem az örökkévalóságnak dolgozik. Másik nagy tudománya az embörök csontjának operálása. Aki az üllője alá kerül görbe háttal, egyenesen száll le arról. Kenegetik is ezért a népek sok kolbásszal, szalonnával, amit bolond lenne híjával elfogadni.

Van harmadik nagy okossága a falunak, az pedig a bábaasszony, de mert boszorkányos egy fehérnép, őróla nem mondok semmit, mert még hatujjú csimotát talál előszülészkedni nekem. Egyebekben is, nem őróla szól e történet.

Kezdhettem volna úgyis a mesém, hogy egyszer volt, hol nem volt, de nem kezdtem, mert tényleg volt, élt nálunk egy kovács, méghozzá a legutolsó itt a faluban. Több nem volt, mert az Ördög úgy megharagudott a fittyfangos kovácsokra, hogy többé látni se akarta az ilyen lelkeket, feltalálta inkább a gumipatkós négykerekű járgányokat, azokat meg nem a kovács patkolja, ahhoz ilyen embör nem köll.

Ahhoz azonban, hogy előjöjjön az Ördög, kellett Krisztus Urunk és Szent Pétör is hozzá. Azok pedig akképp keveredtek ide a mesébe, hogy unatkoztak fenn a magasságos égi sátorban, s úgy döntöttek, körbenéznek a mi kis falunkban, milyenek az embörök. De nem ám nagy fényességgel jöttek, az úgy nem illik, hanem koldusruhában, szakadtan, bocskorosan állítottak be a határba. Mert, mivel a falu szélének első háza a temetői kápolna, a második a kovácsé, ezért szép csöndesen a kovács házánál zörgettek az ajtófélfának, egy kis elemózsiát kérni. A kovácsról pedig tudvalevő volt, nem csak a kamrája volt teli, a szíve is épp ily gazdagon volt megrakva jósággal, nem sajnálta a fáradt vándoroktól a jó meleg béléses cipót. Na, e jóságáért bocsátották meg az embörök is nékie minden furfangosságát, ettől volt különb a bírónál. De ezt most csak halkan jegyzem meg, hiszen hűvös helység az áristom, de nagyon zárt hely az nekem.

Miután az éhes koldusok jóllaktak, felfedték kilétüket, s így szóltak a kovácshoz:

- Jó tett helyébe jót várj, mit kívánsz tőlünk, hármat abból teljesítünk!

- Nem kérek én semmi mást, csak egy olyan széket, egy olyan eperfát és olyan tele zsák aranyat, melyhez rajtam kívül bárki odaér, hozzáragadjon, s csak én bírjam azt leoldani róla.

Meg is lőn azonnal ejtve a kívánság teljesítése, s a két koldus elégedetten állott tovább, a kovács is örömmel vette új keletű gazdagságát.

Nem úgy az Ördög, mert alig tették ki az égi lakók a lábukat a házból, rögtön ott termett a kovácsnál, s mondá annak:

- No, elhibáztad a dolgot, most már enyém vagy, viszlek a Pokolba, hiszen nem kértél magadnak üdvösséget!

„Ejnye, no, ördögfajzat, te akarsz rajtam túltenni, nem oda ám az amoda!” - gondolta magában a kovács, ám csak ennyit szólt nagy ájtatosan:

- Megyek én, hogy ne mennék, hiszen nagyot hibáztam, ám kérlek, míg szedelőzködöm, elbúcsúzom, ülj le oda a székre, várj meg ott.

Na, ha már leült kománk, onnan fel nem állhatott, mert úgy odaragadt a székhez, mintha csirizzel kenték volna a szőrős fenekét össze. Még a patkója is égnek állt ijedtében, csoda, hogy még egyet-egyet rá nem vasalt a kovács. Rimánkodott is keservesen:

- Engedj el, s bizony mondom, egy évig se látsz engem!

Ha többel nem, a kevéssel is beérte kovácsunk, elengedte hát az Ördögöt. Az pedig be is tartotta ígéretét, egy esztendeig látni se lehetett őkelmét még a faluban sem. Pedig attól még jöhetett volna példának okáért a bíróért is, arra ráfért volna egy kis pokoljárás.

Ám, alig telt le az egy év, megjelent a kovács portáján ismét az Ördög. Csakúgy bűzlöttek a gondolatai azon, milyen örömmel fogja pörkölni ezt a furfangos kovácsot a gyehenna tűzében.

- No, elmúlott az egy év, enyém vagy immár, jer velem!

- Mennék én, mennék én – vakargatta füle tövét a kovács – de előbb le kell szednem az eperfáról az epret a csimotáimnak, mert éhen halnak! Gyere, segíts, gyorsabban haladunk.

Rá is állt az Ördög, de alig ment fel a fára, oda is ragadt ahogy kell.

- Na, idefigyelj, nem bánom, elengedlek, s visszajöhetsz értem két év múlva, megyek én a pokolba, de hozd el a társaidat is, mert csak azé leszek, aki a zsákomból a legtöbb aranyat képes kiszedni. Áll az alku?

Mit volt mit tennie az Ördögnek, ráállt az alkura és két álló esztendeig még a bűzét se lehetett érezni. Annál inkább jött két esztendő múlva az összes pokolbeli társával együtt. Termett is akkora bűzfelhő a faluban, hogy még a teheneknek is elapadt a teje, a veszett kutyák is reszketve, vonítva bújtak el.

Nem úgy a kovács, mert amint az ördögök mind odaragadtak a zsákhoz, fogta őket, s izé- porrá zúzta mind az üllőn. A falubeliek hetekig az orrukat fogva léptek ki az utcára, míglen az északi szélfergeteg nagy nehezen ki nem seperte a bűzt.

A mi kovácsunk pedig állotta adott szavát, mert miután végzett a munkával, az összes ördögöt ízekre zúzta, elindult a Pokolba. Ám, hiába verte a Pokol kapuját, az bizony nem nyílott ki. Vajh, mi lehetett az oka neki, hiszen minden ördögöt mégse őrölhetett porrá, mert mondják az öregek, ma is köztünk sántikálnak őkelmék. Bizonyára kitaláltátok, nem kell sokat mondanom, ilyen furfangos, csavaros eszű embört nemigazán szívelnek az ördögök se. Hét pántot is rátoltak belülről a kapura, nehogy betörtessen oda ez az embör!

Vakargatta üstökét a kovács, mi tévő legyen. Miért, mert a Mennyország kapujának nincs szemöldökfája, hát azon átvetette az üllőjét, kalapácsát és a szütyőjét és úgy átugrott oda angyalnézőbe, hogy azóta se akar onnan kijönni.

„Ha ott vót, akkor jó helyen vót”- mondta dédnagyanyám, aki hozzá jár gerincegyenesítgetésre. Szent Pétör is dicséri nagyon, mert azóta ő se görnyed annyit.

Bezzeg, az Ördög úgy begurult, mint amit az elején is írtam, inkább feltalálta a gumikerekes benzinhajtányú gépet, csakhogy többet ne legyen csavaros eszű kovácsembör több a földön, mert még egy ilyen csúfságot nem bírna átélni.

- Szeged környéki népmese Weber Károly gyűjtéséből általam átdolgozva -

A pokoljáró fiú 

Azt mondják mifelénk a sokat élt öregek, hogy nem jó házasság az ami kétszer történik, mégha nem is egy ugyanazon asszonnyal is. Özvegység után csak akkor illedelmes az, ha nem maradt vissza csimota, mert annak mostohát előtalálni, inkább gonoszságot szül, mint békességet, nyugodalmat. Különösen, ha annak a mostohának, magának is van gyereke. A mi mesénkben is ez történt, mert a mi fiunknak, kit nevezzünk Benedeknek - hiszen oly szép név az , olyan mostohája került, akinek inkább nyárson kellene ágyat vetni. Ez a mostoha gyűlölte kegyetlenül a fiút, hiszen úgy forgott neki az esze, ha az apja elhal, mi lesz a vagyonnal? Nem akart az osztozkodni senkivel, mert azt a saját fiának szánta. Mivel a gonoszsága mellé észt is osztott nékie a Magasságos, aki néha hiszékeny és jóságos, azon kívül időnként vak is, az asszony jól kifundálta, hogyan veszíti el a fiút.

Kínozta a fiú lelkét kegyetlenül, alig hagyta élni, s egy napon gonoszul ráparancsolt:

- Ha nekem nem hozod haza anyád lelkit Napnyugtára, jaj lesz az életednek!

Dörzsölte is tenyerét erősen, na, ezzel elveszejtette a gyereket az bizonyos.

De, ahol a gonoszság terem, ott a furfang segít, ez is örök tanulság, szerencse, hogy ezt ezek a rossz némberek nem látják át szűk agyukkal!

Benedeket is, bizony okos ésszel áldotta meg az Isten, nem volt ő elveszett bárányka, tudta, hogyan vágja ki magát a bajból!

Fogta magát, szütyőjébe tett túrót, nyulat, kalapácsot, egy öl fát és fúrót. No, annak a bámész olvasónak, akinek rövidebb az esze, legalábbis olyan cincérfarkú, mint az enyém, az bizonyára, most nagyon dörzsölgeti azt. Én is ezt tettem, mert nem fért el nálam se annak tudta, hogy ezek a dolgok minek kellenek Benedeknek, ezért aztán kövessük fiunk útját. Hosszú út volt az bizony, egészen a pokol tornácáig tartott. Ott aztán fogta magát Benedek, elővette fúróját és a fát, s elkezdett fúrni, faragni, ügyködött keményen.

Ki is bámészkodott meglepetten egy ördög, s megkérdezte a fiút:

- Mi a fittyfenét csinálsz te itt a kapunk előtt?

- Mit, ne, hát, kápolnát az anyám lelki üdvéért – jött a flegma válasz.

No, lett erre nagy ribillió a pokolban! Ide kápolnát a pokol kapujába, hogy itt miatyánkot kelljen a szőrös füleknek vacsoraidőben hallgatniuk? No, azt nem, azt nem lehet engedni! Könyörgőre fogták a pokolfajzatok, ígértek Benedeknek aranyat, ezüstöt, annyit, amennyit akar, csak csúfságot velük ne tegyen!

Ám, a fiú csak anyja lelkét követelte nagy garral. Azt pedig tudni kell, lelket az ördögtől kikunyerálni olyan, mint füstölő illatától hájat ereszteni, azaz lehetetlen, vagy még annál is több. Ám, az ördögök most nagyon megszorultak, valamit ki kellett találni. Ők se voltak okosabbak, mint a mostoha, lehetetlennel próbálkoztak.

Azt mondta az egyikük a fiúnak:

- Tied anyád lelke, ha gyorsabban futsz, mint én!

- Ugyan – legyintett a fiú -, nem állok le veled, mert még az öcsém is gyorsabb nálad! – azzal fogta magát előkapta a nyulat, az meg örömében úgy elfutott, hogy azóta se látni.

Mondja nagy bámészan egy másik ördög felkapva egy követ és jól megfacsarva, csakúgy csöpögött belőle a víz.

- No, lássuk, tudsz e kőből vizet fakasztani?

- Hogyne tudnék, minek nézel engem, nyámnyilának? -  Azzal elővette Benedek a túrót, s azt úgy megfacsarta, hogy nagy sugárban csurgott belőle a savó, több vizet sajtolt ki abból, mint az ördög a maga kövéből.

- No, látom, - csudálkozott a harmadik ördög - ügyes gyerek vagy, de vajon tudsz olyan erőset kiáltani, mint én?

_ Miért ne tudnék! – erősködött Benedek – De ahhoz, hogy a hangomtól ne essen szét a fejed, húzd ezt a tarisznyát a fejedre, sajnálnám, ha megvakulnál!

Úgy is lett, s amint az ördög fölhúzta fertelmes ábrázatjára a tarisznyát, Benedek akkorát csapott a kalapáccsal a fejére, hogy az ördög talán még ma is az ott szerzett hangszilánkokat kapargálgatja ki a szőrős füléből.

Így történt hát meg a nagy eset, miszerint a fiú anyjának a lelkét szabadon engedték az ördögök, több próbát már nem vállalva.

Benedek pedig szépen hazavitte az anyja lelkét, a gonosz mostohát a fiával együtt pedig azonnal elkergették. Most is boldogan élnek a házban, ha meg nem haltak. Azt pedig erősen kétlem, mert a pokol kapuját ilyen gyereknek egy ördög se hajlandó kinyitni, nemhogy beljebb tessékelni.

- Szeged környéki népmese átdolgozása, eredetijét Wéber Károly gyűjtötte -

Azt mondják a tudósok, akiknek sok mindent nem szabad elhinni, mert abból csak baj fakad, megkeverik az ember józan gondolatját úgy, hogy aztán nincs olyan Nagy Sándor, aki épeszűen kigombolyítsa a csomót belőle. Szóval, azt mondják ezek a tudósok, hogy a nép ajkán teremnek olyan mesék is, amiknek tövét, eredetijét máshol kell keresni. No, ennek a mesémnek is biztosan kitalálnák, honnan van származatja. Bizonyára azt mondanák, hogy ez a Piroska és a farkas változata, csak egy pici magyaros paprikával fűszerezve.

Ne, hidd ám el ezt drága okos olvasóm, mert ennek a mesének igen is itt van a gyökere, ezt csak úgy ellopták azok a fránya Grimm testvérek, akik még azt is letagadták, hogy dédnagyanyámtól hallották. Még jó, hogy hályogos volt a fülük, nem jól ismerik a magyar nyelvet, így csak a morzsáját vitték maguknak el, a valója, veleje itt maradt.

Mert a valóság az, hogy nem is Piroskának hívták azt a leányt, hanem Örzsének, na meg a mese magja is másképp termett.

Mégpedig úgy, hogy Örzse jószívű leány volt, s mikor nagymamája ágynak esett, becsületesen hordta neki az ételt, fáradtságot sem sajnálva ment minden nap keresztül az erdőn, ami egy ilyen csöpp leánynak félelmetes kaland lehetett, de ő nem törődött ezzel. Szeretett nagymamájának meg kell gyógyulnia, mert tőle hallotta, hallgathatta a legszebb meséket, azt pedig az ő gyerekének is hallania kell.

Meg is ijedt, mikor egyik ilyen útján a farkas elébe állt, és követelte tőle, hogy adja neki a teli kosár finomságot. Ám, bármenyire félt is Örzse, a farkasnak nem adott.

Másnap és harmadnap megint elébe állt a farkas, ám megint nem kapott a bestia semmit. Mérges lett erre a gonosz farkas és kileste, hova visz Örzse útja, hova viszi az elemózsiát.

Mikor aztán megtudta, meglátta a kis házikót, s látta az ablakon keresztül, hogy a nagymama fekszik az ágyban gyengén, betegen, megvárta, míg Örzse eltávozik, beugrott az ablakon és megölte a nagymamát. Húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó mögé tette, maga pedig szépen beöltözött nagymamának és befeküdött az ágyba.

Várta a kislányt, aki jött is másnap. Meglepődött, mikor így szólt hozzá a nagymamának álcázott farkas.

- Drága unokám, tegnap itt járt a vadász és hozott nekem finom őzhúst, ott van a kéményben, mert nem bírtam mind megenni. Tudom, éhes vagy, eridj, egyél belőle.

Felment Örzse a kéménybe, és mikor kanyarítani akart a húsból, az megszólalt:

- Jaj, Örzsikém, én a az öreganyád húsa vagyok, ne egyél belőlem.

Megijedt erre Örzse, hanyatt-homlok szaladt le az ágyhoz, ám a nagyanyja bizony ott feküdt, bizonyára valamely gonosz lidérc játszik vele.

Visszament, és jóízűen evett a húsból, mert bizony az nagyon finom volt. Mikor belakmározott, megszólalt a farkas:

- Látom, megszomjaztál, ott a kancsó az ajtó mögött, finom málnaszörp van abban, igyál belőle nyugodtan.

- Jaj, Örzsikém, én vagyok öreganyád vére, ne igyál belőlem. – könyörgött a vér.

Ám, most már nem hitt a lány a lidérces hangnak, jót ivott a finom, hűs italból.

El is pilledt a jó ételtől, italtól, el is fáradt a hosszú úttól, ezért mesét hallgatni odabújt Örzse az ágyba, öreganyja mellé. Ám, amint bebújt a takaró alá, érzi ám, hogy itt valami nagyon csak nincs rendjén.

- Öreganyám, miért szőrös a te kezed, lábad? – kérdé.

- Azért fiam, mert sokat dolgoztam, jártam életemben! – felelé az ocsmány farkas.

Nézte, nézte tovább Örzse a nagyanyját, hát látja, annak ábrázatja sem olyan, mint ahogy eddig ismerte. Kérdé:

- Öreganyám, miért lett olyan nagy a szád?

- Azért fiam, mert sok embert ettem már meg életemben, és most téged is megeszlek, mivel háromszor kértem, mégse nem adtál nekem enni.

Azzal fogta magát a farkas és bekapta Örzsét.

No, kedves olvasóm, ez a valós mese, és nem a másik. Mert, ha azt olvastad, annak lehetetlen a vége. Ki hiszi el, hogy jött a vadász, lelőtte a farkast, kivágta a hasát, és kijött onnan a nagymama és az unoka épen, egy darabban? Ilyen a mesében sincs, ezt csak egy olyan kótyagos testvérpár találta ki, mint a Grimmek. Magyar gyerek lehetetlenben sohasem hisz, csak a hihetetlenben, de annak aztán leginkább!

- Szeged környékéről származó népmese feldolgozása, eredetijét lejegyezte Wéber Károly -

Persze, persze, azért kicsit csóválgattam a fejem jobbra-balra, balról jobbra ennél a mesénél! Meg is van rá minden okom: vagy a félsántafülű bagoly emlékszik rosszul, vagy én vagyok nagyon buta, de azt hiszem, ott az 1600-as években nem igazándiból léteztek nőegyletek, s annak az irkának a nyelvezete sem igazán hiteles, ám, lehet, én vagyok csak olyan szőrszálhasogató! A következő rege annál is inkább hitelesebb, mert Nagyszalonta szerte járta annak híre, régebben!

 A Szalontai csata 

De, azért szavam ne öltsem se egyikébe, se másikjába, se a tű fokába, igazsága vagyon annak, hogy Szalonta nem sokáig maradt néptelen. Ennek jó Bocskai fejedelem úr hajdúi az okai, mert amikor a fejedelem Erdélyi hadjáratából visszatérőben voltak, elakadtak Szárazérnél. S, ha már elakadtak, a régi üszkös házhelyek fölé új portákat tapasztottak maguknak és a családnak. Ám, mivel a házhelyek közel voltak a Gyulai országúthoz, s a Gyulai basa nem fért bőrébe és híg seregével oda-odafenyegetőzött, valami megoldást kellett találni. Meg is lőn az, mert jó Toldi uram, Szalonta birtokosa nem akart többet maradni, s bagóért eladta a területet a hajdúknak. Azok pedig szép lassan városkává cseperítették Szalontát. Lett temploma, lett papja, és lett bátor bírája.

A hajdúk legderekabb vitézét pedig jó Győri Jakabnak hívták, aki furfangosabb észjárással volt ezer meg ezer török vitéznél is, s az ereje is ahhoz mérhetőnek teremtődött. Azonfelül, olyan folyékonyan karattyolt török nyelven, hogy ha turbánt nyomott a fejébe, saját anyja se tudta volna, hogy a fia áll előtte.

És mert a hajdúk mindig vitézek voltak, s mert néha az ínség is bátorságot öntött beléjük, nem szégyellették a Gyulai basa zsíros háját időnként kardlappal megcsapolni, ki-kirándultak Gyula környékére hadisarcot szedni.

Na, de mikor már a Gyulai basa megunta, hogy lötyögni kezd a kaftán rajta, s a turbánja is nyakig szalad a hajdúsarcok okozta zsírcsapolás miatt, felbőszült. Ki is adta azonnal a parancsot félvak és süket Müezzinjének, hogy takarodjon fel a Gyulai vár legmagasabb fokára, s kiabálja ki a török fürdőből az agákat. Jöjjenek onnan ki a gőzből, és induljanak izzasztóbb feladatra, azaz Nagyszalontára, móresre tanítani a hajdúkat.

Úgy is lőn, s az agák a basa vezérletével elindultak, s Horgas-érig meg se álltak, ott aztán letáboroztak, úgy ahogy ilyenkor szokás. A basa előbb beküldte a Szalontai bíró színe elé a követeit:

- Nagy a mi fényességes basánk haragja és annak lángja! Ezért azt parancsolja nektek, ha a veszedelmet el akarjátok kerülni, azonnal hozzatok táborába elegendő ételt-italt, a török katonáknak csizmát, ruhát, mert amennyiben nem, porig fogjuk Szalontát rombolni, s a fejeteket tűzzük ki a kerítések tetejére.

Na, ha a követek azt hitték, hogy a török szótól holttá ijed a Szalontai bíró, nagyot tévedtek! Jött a válasz tömören és gyorsan, bátran:

- Szegénységnek nincsen leve, török követ Isten veled! – aztán pökött akkorát a követek lába elé, hogy azok alig bírta az orcájukról letörölni a hajdú fogadj-eredj Istent!

Ki is futottak Szalontáról dohogva a követek, visszacsapkodva a káromkodást és a fogadalmat, miszerint ezért porig gyalázzák a jó Szalontaiakat mielébb, ha nem hamarabb.

Győri uram is ott volt a követjáráson, s mivel jól ismerte a török szokást, nem vette félvállról a török fogadkozást. Tüstént beöltözött töröknek, kezébe vett egy kantárt és mintha csak a mezőn bóklászó lovát kereste volna, betért a török táborba. Ha betért, hát jó hírrel járt, mert a török katonák nem is sejtették, kinek mesélik el a hadicselt. Az pedig egyszerű volt, mint a rézfán aszalódó füge szára, azaz a törökök az éj sötétjében akarják megtréfálni a hajdúkat, azok vagyonát előtalálni, asszonyaikat meggyalázni, s a vitézek fejét karó tetejére pakolni.

Ám, tudni kell, hogy a hajdút se zsinegből gyártották, nehéz annak eszét kettévágni. Ha az ellen lép egyet, a hajdú kettőt eléje, nem adja olyan könnyen se a konok fejét, sem a nyakas nyakát, szereti azt megőrizni akár ezer ellennel is szemben, ha pedig sok az ellenség, sok a dörzsöltség is a hajdúfejben! Győri uram is, amikorra visszatért Szalontára, kész volt a tervvel, a bíró pedig az Ámennel. Mire pedig sötétedéshez ért a nap, Győri uram minden hátulgombolós gyereket, minden elől kötényben járó asszonyt előhívott, s rájuk parancsolt; elő a födővel, lábassal, tállal, vödörrel, és csörgő eszközzel, irány fel a Kender-éri nyárfák tetejére, pont a török sátortábor köré, s ott kukkal legyenek, míg nem hallják a trombitahangot. Na, de onnantól aztán ne kíméljék se a hangjukat, se az eszközöket, csörömpöljenek, ahogy a torkukon kifér. Aki legjobban játszik a hangszeren, az kapja az első porciót a törököktől szerzett sarcból. Mind a gyerek, mind az asszonynépség, vígan nekiállt a mulatságnak, nagyon is ízlésükre volt az éjszakai lakodalom ígérete. Miután ez meg volt, összehordatott Győri uram mindenféle kapát, kaszát, ásót, gereblyét, s az alvégi mocsár előtti rétet teleszórtatta azokkal. Háromszáz jó hajdú lovast előteremtett, s a zsombékosban elbújtak, a török tábor mellé pedig kiállított egy süket vakondokot, s ráparancsolt, amint mozgást hall, lát a táborban, azonnal jöjjön a lábához és jelentse.

Nem kellett sokat várni, mert a hold első sugarára a basa elindult az agák sátrához, illedelmesen bekopogott azokon és rájuk förmedt, vége a lustálkodásnak, irány Szalonta! Ám, alig kopogott be az első sátorajtón, a vakond résen volt, s maga jó Győri Jakab uram is. Azonnal felharsant a trombita, elindult a fákon a csörömpölés, kiabálás: „Isten, Isten! „

Még a Kender-éri, Sáros-éri vadludak, darvak is felijedtek, s kurrogásukkal olyan zenekari egyveleget adtak a fákon ülőkkel, hogy a Kereki csárda összes fáradt utazója is ijedtében kiszaladtak az udvarra. A Kereki csárda pedig tudvalevő, nem egy köpésre volt innen, hanem kettőre!

A basa is úgy megijedt, hogy annak okából az egyik sátorba bebukott, s ha már bebukott, ott is maradt. A török katonák meg kirohantak, s a nagy sötétségben, hol egymásnak ugrottak, hol másoknak. Azt hitték, a magyarok az égből szakadtak rájuk, s talán még a holtak is itt vannak bajt vívni. A nagy zűrzavarban a lovas janicsárok meg a kötőféket se oldották el, úgy ugrottak a lovakra. Azok pediglen, hogy be voltak kötve, gazdájuk sarkantyúzása meg szétmarta az oldalukat, megvadultak, s lerugdosták hátukról a janicsárokat, azok meg ott tipródtak össze a lovak patái alatt. A gyalogtörökök, azok bezzeg futottak ki a táborból, jatagán nélkül, turbán nélkül, mezítlábasan csak arra, amerre a csatazajjal szemben lehetett, azt hívén, hogy az ottan az egér útja! Ha hitték, hét rosszul hitték, mert egyenest annak a rétnek futottak neki, ahol a sok vasszerszám el volt hintve törökmagnak. Szét is kaszabolták a szerszámok a török bokákat, talpakat, s onnan már csak a mocsár jött, s az bizony mind lehúzta a menekülőket örök álomra. A megmaradt törököket pedig Győri uram hajdúi az utolsó szálig levágták.

Csak a Gyulai basa maradt meg egyedül, ő is csak azért, mert félelmében benn rekedt abban a sátorban, ahol beesett. Ott aztán azon törte reszketve diónyi agyát, hogy most már mi tévő legyen; beálljon Szalontára kondásfiúnak, vagy menjen vissza Gyulára, ahol úgy lehet, már várja a fényes porta selyemzsinórja? Miként döntött azt már nem beszéli a fáma, de ha Szalontán valamelyik disznó ma is törökül röfög, vagy csámcsog a moslékon, tudni fogjátok a valót!

Mire a hajnal megjött, az összes török odaveszett. A jó Szalontaiak pedig a megmaradt tetemeket összeszedték, egy gödörbe hányták, föléje halmot emeltek. Azt a részt hívják ma is Testhalomnak, a törökveszejtő hajdan mocsaras mezőt pedig Gyilkosrétnek.

Hej, szép jó török világ, de jó hogy elmúltál, nem sirat már benneteket vissza senki! El is feledtük, meg is szenvedtük, ám volt, így fenn vagy a történelem lapján, s maradj is ott örökre, újra ne gyere elő!

Miközben ezen mélázok, ne feledjem már el, hogy mi delegációban leledztünk két napig Nagyszalontán! És velünk volt ám hét fitness hölgy, így el kell mesélnem még egy történetet, ami ugyan nem a Szalontaiakról szól, de ezen a tájon játszódott.

Ha már így szó került a fitness-ről, tudni kell, ha a nap langyos sugarai kora reggel megcirógatja a háztetőket, ezek a hölgyek kipattannak meleg ágyikójukból, megringatják csípőjüket, megropogtatják piciny lábujjacskáikat finom zene hangjára, s mint a háremhölgyek, körbelejtik a szobát. Ennek oka pedig az, hogy mire uruk felébred, addigra eltűnjenek az éjszakai ráncok, redők, szarkalábak, lerakódni akaró zsírpárnácskák, s karcsúan frissen kávét főzzenek. Ha pedig kávét főztek, ropogós mosollyal, annak illatával ébresztik tohonya, borszagú, hájas lusta urukat, aki az éjszakát valamelyik bárban tölthette, mert olcsó táncosnő büdös parfümillata is ott leng körülötte.

Természetesen nem óhajtom magunkat bántani, mert ami jár az jár! A férfiembörnek pedig igenis kijár a hektónyi wisky és a bártáncosnő lakkozott körme és a…

Na, de ebbe ne menjünk bele, mert még a postaládámban landol valamely kemény Nőegylet petíciója, vagy hosszú tűsarkak fogják örök életemre a koponyámat cifrázni! Abból pedig nagy baj lenne, mert, ahogy ismerem a leendő régészeket, Ha száz év múlva rátalálnak hungáriás koponyámra, bizonyára kihozzák a Régészeti Közlönyben, miszerint valami bigámiában szenvedő férfiegyed leletére bukkantak, ezt a hírt pedig nem élném túl!

Szóval inkább maradjunk a régi mesetörténetnél, mely itt történt meg ezen a tájon.

 Gyarak és a hét tündér 

Mint minden valamire való Szalontai csecsemő tudja, a város déli határában Gyarak felé haladva terül el Széperdő, az mellett pedig a külső Mocsár.

Napkelet hajnalán, mikor még eleink az ázsiai sztyeppéken fürdették asszonyaikat kancatejben, és ott riogatták az ellent, ebben a mocsárban, ami akkor szinte tízszer akkora volt, mint most, élt hét jó tündér. Név szerint: Szellőszárnya, Napsugara, Csillagfénye, Holdkaréja, Földmosolya, Fenyőillat és a legkisebb tündér, Lápvirága.

Boldog, pajkos leánytestvérek voltak, vígan éltek, s amikor a reggeli szellő megsimogatta fitos kis orrocskájukat, fölpattantak a mocsár közepén lévő mohaágyukról. Csintalanul, lágy énekszóval végigsuhantak a közeli réten, lecsókolgatták a hajnali harmatot a szarkalábról, varjúhájról, százszorszépről, s valamennyi illatos vadvirágról. Azok persze boldogan nyújtogatták selymes szirmaikat a tündércsókhoz, s ettől mámorosan illatoztak egészen napnyugtáig. Éjszak pedig még álmukban is a tündérek énekéről és csókjáról ábrándoztak, alig várták, hogy amint feljön a Nap újra kinyithassák szirmaikat.

A hét tündér miután jóllaktak a sok friss harmattal, kiültek a mocsár szélére, és ott dudorásztak egész nap, incselkedtek a madarakkal, rigókkal, nádi poszátákkal, és a nyurgaponty pikkelyről olvasták le a jövőjüket. Közben természetesen a mocsár felett suhanó szellő szálaiból szőttek maguknak fátylakat, ruhácskákat, a nádi buzogány vattájából készítettek pihe-puha cipellőcskéket. Fogalmuk sem volt arról, hogy létezik-e rajtuk kívül más emberi élőlény, boldog tudatlanságban éltek, mint manapság is nem egy embertársunk.

Ám, mint tudjuk, a jó Isten nem ilyen egyszerűre gyártotta ezt a világot, bár így lett volna, mert akkor nem lehetne annyi gonoszság, csúfság, irigység. De, ezt hagyjuk, mert nem tartozik e mese szövetébe!

A tündérek hitével ellentétben, valójában nem is messze tőlük, élt egy ifjú. Ki volt az anyja, ki volt az apja, ő maga se tudta, mert azok valamikor még csecsemőkorában elhagyták. Medvék ringatták, farkasok itatták anyatejjel, így cseperedett erős, daliás csinos legénnyé. Miután már egyedül is tudott cselekedni, sárból tapasztott magának kunyhót, vadlenből készített magának inget, csalánból bocskort. Ha megéhezett, minden reggel elindult kökényt, szedret szedni, vadmálnát lakmározni. Amint jóllakott, kiült a kunyhója mellé, maga készítette sípján játszott, aminek hangjára összegyűltek a vadállatok, nyulak, őzek, farkasok, s táncot jártak, jókat mulattak. A sípszó pedig eltekeredett a közeli erdő felé is, ott aztán a fakopáncs adta rá a ritmust, a kakukk az ütemet, a többi erdei madár a dallamot, erre lengtek, ringtak a fák lombjai, bokrok zöld ágai.

Amint beesteledett, és az első holdsugár rávette az ifjú vállára fényét, szegre akasztotta furulyáját és pihenni tért, amiért is haragudtak rá a madarak, mert legszívesebben egész éjszaka hallgatták volna.

A harag azonban nem sokáig tartott, mert az első pitymallati fényekre odasereglettek kunyhója felé, s vidáman csivitelték:

- Gyarak, Gyarak, nincsen harag…..Gyarak, Gyarak, nincsen harag!

Így keresztelték el a helyre legényt Gyaraknak, ez lett a neve, mindenki így hívta. Hogy Szavamat tovább ne szaporítsam, bizonyára kíváncsiak vagytok arra, miként fonódott össze Gyaraknak és a hét tündérnek a sorsa. Az pedig úgy történt, mint az életben bárhol. Ahol boldogság van, ott a baj is felüti fejét, sajnos, örök igazság ez. Még jó, hogy fordítva is igaz a mondás. Márpedig itt is felütötte a fejét a baj, mert a hét tündérek egy reggelen arra ébredtek, nem tudnak szinte moccanni sem. A sok év alatt összecsókolt hajnali harmat, súlyos zsírpárnácskák formájában hamvas bőrük alá bújt, s olyannyira, amitől aztán nem tudtak mohaágyukból kiröppenni, a vadvirágokat csókolgatni.

Ha megmoccantak, majd beleestek a mocsárba, úgy ingott mohaágyuk ide-oda. Meg volt tehát a baj, de ahol a baj, ott megoldás is terem.

Miközben ágyikójukban törték a fejüket, a legkisebb tündérnek, Lápvirágnak ragyogó gondolata támadt. Ezt pedig az váltotta ki, hogy észrevette, miként is a békalencsék időnként össze-összeverődnek, csak ha valamelyik hal suhan el alattuk, akkor válnak ketté. Ez aztán gyönyörű gondolatvirágot termett, szólt is a nővéreinek:

- Nézzétek nővéreim, a békalencsét, jó lesz az tutajnak, ki tudunk menni a partra, s ott hátha lesz segítség! Te Napsugara öltsd össze a lencséket nappal, te Csillagfénye, Holdkaréja, Holdsugara este, és reggelre kész a tutaj! Szellőszárnya pedig fújd ki a partra, Földmosolya mutatja az utat.

Így is lett, és láss csodát, másnap reggel már a part szélén pihegget a hét tündér. Fenyőillat pedig Lápvirággal együtt segélykérő illatokat szórt a levegőbe. Maguk se tudták minek, de ösztönösen cselekedtek, s ennek meg is lett a jutalma. Amikor Gyarak épp a legszebb kökényszemeket szedegette, megérezte a bódító illatokat, s ha már érezte, el is indult annak forrását fellelni. Így talált rá a síró-rívó tündérekre, akiknek látására nagyot dobbant a szíve, mert ő még ilyen gyönyörű lényeket soha életében nem látott. Mondanom se, kell, azok a zsírpárnácskák emberi szemnek láthatatlanok voltak, Gyarak csak hét meseszép tündérleány bánatos szemébe nézhetett.

- Segíts rajtunk, segíts rajtunk! – csilingelték a tündérek- Nem tudunk megmozdulni, nehezek lettünk, s minket várnak a réten, értünk sóhajtoznak a vadvirágok, nincs, aki megcsókolja őket!

Nem is tétlenkedett Gyarak, elrikkantotta magát, amitől az összes vadállat, madár odasereglett, elővette sípját, és fújta édesen, kacskaringósan, a vadállatok pedig táncoltak rá. A kis tündérek is jókedvre kerekedtek, s édes hangon daloltak a zene ritmusára. Láss csodát, mire az első dal végig szállt a tájon, hirtelen könnyűvé váltak a tündérek, és elkezdtek fel-felröppeni a levegőégbe. Gyarak és a díszes társaság megindult a közeli erdőbe, ott a fák között cikázva, táncolva, boldogan énekeltek, kergetőztek, útközben pedig a csúnya kis zsírpárnák lepotyogtak a tündérekről, elnyelte őket a föld.

Ennek a Napnak az emlékére nevezik ezt az erdőt Széperdőnek!

Mi lett a sorsa Gyaraknak és a hét tündérnek, azt is leírom ide: ma is élnek boldogságosan, barátságban. A barátság alól csak a kis Lápvirág a kivétel, mert Gyarakkal úgy egymásba szerettek, hogy még ott az erdőben megházasodtak, s letelepedtek Gyarak kunyhójába, mely helyet most az ifjú után Gyaraknak neveztek el, s azóta gyerekeik és annak unokáik népesítik be. Most is ott élnek, s mindennap elmennek a tündérekkel a rétre vadvirágot csókolgatni, friss hajnali harmatot szedni, a Széperdőben ott kergetőznek az állatokkal, szól a furulyaszó, száll az ének. Ha nem hiszed, menj be az erdőbe, és hallhatod a zenéjüket, dalukat, láthatod a táncukat. Ott fognak táncolni a világ végéig, meg egy napig, vagy annál is tovább. Ha esetleg mégse látod őket, azt a láthatatlanná tevő Napsugarak miatt van, az takarja el őket a kíváncsi szemek elől.