nemojano blogja

Koszorú helyett

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt - tavaszi anda hold -
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

2012. április (szelek hava) 4. „édesbús, szeszélyes tavaszi hónap, felleges derűs” Valóban, igazi felleges derűs délutánon merengek Juhász Gyula Tisza-parti szobránál. Születésnapja van Szeged költőjének. 129. születésnapja. Nem kerek évszám, így meg sem lepődöm, hogy semmi csinnadratta, semmilyen koszorúzás a város részéről. Nem is kell! Minek? Életében sem sűrűn vették észre a költőt a hivatalos nacsalnikok! Fogalmuk se volt, vagy talán nagyon is volt fogalmuk arról, hogy az a kopott kabátos, kalapos fura alak, aki a Tisza partján bódorog és hallgatja, hogy mit sírnak a habok, a magyar irodalom egyik nagy alakja. Irodalomtörténészek fognak vitatkozni életművén, költők fogják megidézni, pódiumművészek fogják hallhatatlan verseit mondani. Azon töröm a fejemet, mikor Fodor utcai magányában falnak fordult a világ elől, száműzte önnönmagát a zajló életből, kik is voltak Szeged halljakendjei? Az igazat megvallva, egy nevet sem tudok. Most ismerem kik a város vezetői, képviselői, de vajon tíz év múlva emlékezni fogok-e rájuk? Azokra, akik nem jöttek el koszorúzni sem, megemlékezni sem. Hogy miért? Talán jobb, ha nem firtatjuk! Annyi bizonyos, Juhász Gyulát akkor is ismerni fogom, nemcsak én, hanem remélem Szeged egyszerű emberei is.

Tehát merengek a szobornál, és a költő egyfelvonásosának címével élve „szép csöndesen” szállingóznak a szoborhoz az emberek. Idősebbek, középkorúak, majd fiatal diáksereg. Nem koszorút hoznak, nem virágot. A Szeged vers kerül a kezükbe, valaki verseskötetet hoz. Megáll egy kocsi, hangfalak, mikrofon kerül elő, és felállításra. Az iskolásgyerekekkel együtt jön az igazgatónő, tanárok. Nem hiszem el az egyik tanárnőnek, mikor mondja, hogy a gyerekek önként jöttek, nem lettek „kivezényelve”! Később elhiszem, mikor látom, mily lelkesen vesznek részt a programban. Elhangzik a Testamentom: „ Szeretnék néha visszajönni még, ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget ...„ Igen, feledni sok mindent nem lehet. Ezt a délutánt sem. Majd száz torokból szól egyszerre: „A Tiszaparton halkan ballagok, s hallgatom, hogy mit sírnak a habok...”

Hátunk mögött a játszótéren megáll az élet. Anyukák, nagymamák figyelnek. A rakparti járdán megállnak az emberek. Két fiatal tinédzserfiú a rakpart falának dőlve figyel. Mikor 5-6 iskolás gyerek elkéri a kötetet és ők is lelkesen egyszerre olvasnak fel egy Juhász Gyula verset, tisztán látom a partfalnál a kamaszok arcát. Elérzékenyülnek, mosolyognak, élvezik a verseket. Figyelik Szabó Lacinak, a Szögedi Védegylet elnökének okos megemlékezését. Mosolygok. Mindenki mosolyog. Viharzik a taps. Picur, aki a maga kétszáztíz centijével fölénk magasodik elmondja a „Szonett Szegedhez” című verset. A három Szabó gyerek újra a Szegedet fejből. Az idősebbek közül is többen felolvasnak verset. Mindenki áhítattal hallgatja Juhász Gyulát. A Tisza habjai most nem sírnak, nem is „forr, mint néma katlan”. A szobor árnya megremeg, Juhász Gyula levett kalapjával elmereng. Szelleme lebeg köztünk. Győzött az irodalom, győzött Juhász Gyula. Egyszerű szögediek szívében. Fiatalok szívében, a mi szívünkben. Juhász Gyula utolsó kötetének címe: Fiatalok még itt vagyok! Igen, itt volt ma délután, mindenki szívében lelkében. Koszorú nélkül, virág nélkül, de talán több történt, mintha egy szokványos csinnadratta lett volna. Élt Juhász Gyula szelleme, élt a szögedi lélek szeretete majd száz ember lelkében, szívében. Ámen.

A régi szép erkölcsös világról

A minap, üldögélvén egy pohár bor mellett egy jó kis szögedi füstös kocsmában, mellém telepedett egy erdélyi bütykösujjú idős bátyó. Tapintatosan körbeszaglászva egymást, kiderítettük egymás szórakozását. Mármint, hogy én szeretek a régmúltban kalandozni, regéket, mondákat hallgatni, ő pediglen nagyon nem szereti a mai erkölcsös világot. Szerinte a mai fiatal gyerköcök elkanászodtak, nem képesek semmire, csak a szoknya alá nyúlkáláshoz értenek, meg az italozáshoz. A leányok ugyancsak jófirmák, hiszen van, amelyike még szoknyát se hord, de már jól ismeri a suhancok dorongját. Főzés, mosogatás, takarítás tisztes házasélet az már nem füllik nekik. Megadóan bólogatva követtem szavait, mikor taglalásába kezdett a régi erkölcsöket bizonyító történeteknek, magamban eldöntöttem, megfelelek én ennek! Mert tudjátok meg, lehet a bátyónak igaza, de nekem is van, amit persze ott a pohár mellett nem ragoztam ki. Ide azért ideteszem a szép régi erdélyi erkölcsös anekdotákat, igaz történeteket.

Példának okáért, a pap az pap! Ott erkölcs van, hiszen ki másnak kellene a tiszta viselkedésben példát mutatni, ha nem a papnak? Csehi János udvarhelyszéki pap is tisztes házasember hírében állt. Prédikációi során azonban, még ifjúi vére felforrt, mikoron meglátott egy formás fiatalasszonyt. Nem is rejtette érzéseit véka alá, ezért hát, nekilátott megostromolni az asszonyt, aki nem igazán kérette magát. Ám a feltétele az együtthálásnak egy szép új, piros csizma volt, amit Csehi szívesen meg is szerzett. Az ajándékozás helyét pedig az aszalóban okoskodta ki magának, ahol éjszaka a madár se jár. Úgyis lőn az eset, mert mikor eljött az éj, Csehi uram kisurrant a hitvesi ágyból, magához véve az ajándék csizmát, el is ment az aszalóba. Ott már a sötétben várt rá a dinom-dánom, nyalakodhatott kedvére, a forró asszonyi test gyönyöreibe merülhetett, ahogy kell. Miután tilos vágyait kiélte, átadta az ajándékot, s visszalopózott felesége mellé az ágyba, aki mély horkolással adta tudtára papunknak, bizony semmit sem sejt.

Csehiné jó háziasszonyként már hajnalban felkelt, kisöpörte a portát, rendet rakott, reggelit készített urának, amit be is vitt az ágyhoz.

Az ébredező papnak azonban majd leesett az álla, mikor meglátott felesége lábán egy vadonatúj piros csizmát! Tudván, hogy feleségének nincs új csizmája, botor módon, rákérdezett:

- Hol vetted azt a piros csizmát, feleség?

No, több se kellett az asszonynak, kitálalta urának a valóságot! Mert bizony az úgy esett, hogy a fiatalasszony, akit Csehi kiszemelt huncutul elmondta Csehinének, milyen megcsalásra készül az ura! A két asszony pedig összesutyorgott, és az aszalóba Csehiné ment el. A pap nem láthatta a sötétben, hogy valójában a saját felségével enyelgett. Miután befejezték, az asszony gyorsan hazafutott, s mire az ura visszaért, megjátszotta a mit sem sejtő horkolást.

Hogy mennyire nem példa nélküli a fenti eset, illetve mennyire csintalanok voltak a papok annak idején, álljon itt egy székely adoma:

Volt egyszer egy pap, s annak volt egy sekrestyése, olyan templomszolgaféle. Hát a paphoz gyónni jártak a népek, s ő megkövetelte a sekrestyéstől is, menjen gyónni. El is ment a sekrestyés gyónni. Gyónás közben megkérdé tőle a pap, hogy mennyit vett el a csengettyűpénzből. A sekrestyés hallgatott, nem szólt egy szót se.

- Na –azt mondja a pap-, mi az, nem hallani, mit kérdek?

- Nem hallom, plébános úr!

- Hát, hogy lehet az?

- Jöjjön csak, plébános úr, cseréljünk helyet, s meglátja, hogy nem hallani.

Helyet cseréltek, s azt kérdi a sekrestyés a paptól:

- Plébános úr, mit keresett maga tegnap este nálunk, mikor én a templomban voltam takarítani? Mit keresett a feleségemnél?

A plébános nem válaszolt semmit. Kijönnek a gyóntatószékből, s azt mondja a pap a sekrestyésnek:

- János, menjen csak nyugodtan dolgára, tényleg úgy van, ahogy maga mondja, semmit se hallani.

A régi leányok se voltak különbek a maiaknál, ezt példázza az alábbi eset:

Arra kérte édesanyját egy leány, csináltasson olyan köntöst, amilyen másnak nincsen. Olyat, hogy madarak legyenek ráfestve. Az anyja meg is csináltatta. Következő este egy legény ott volt a leánynál. Mikor ment el, a leány kikísérte. Kérdi az anyja a visszatérő lánytól:

- No, fiam, megnézte a legény, hogy milyen köntösöd van? Fogta-e meg a madárkákat?

Azt mondja a lány:

- Nem, anyám! Csak mind a fészket kereste!

Bizony, bizony, annak idején is volt miért félteni a leánykákat, nem voltak azok olyan ártatlankák!

Egy csíki ember lánya is a nagyvárosba készült szolgálni. Az apja kikísérte a vasúti állomásra. Késve érkeztek. A vonat már indulni akart. A leánynak csak éppen annyi ideje maradt, hogy el tudott lépni a vonatra. Az apja még el se tudott búcsúzni tőle, csak annyit mondhatott a lányának:

- Ügyelj magadra, nehogy úgy járj, mint a csíkszenttamási templom!

- Hát az a templom hogy járt?

- Hát az úgy – felelte a leány apja-, hogy felcsinálták és otthagyták!

No, meg mikor arról mesélnek az öregek, hogy a házasságig régen a lányok szüzek maradtak, az se mindig vót igaz!

Egyik székely községben az volt a divat, hogy a leánynak, ha szűz volt, amikor férjhez ment, fehér köntöst csináltattak. Ha nem volt szűz, akkor sötétet. Egy leány elment a varrónőhöz, s azt mondja, készül férjhez menni, csináljon neki köntöst.

- Milyen legyen – kérdi a varrónő-, fehér vagy sötét?

- Inkább tarka – válaszolta némi habozás után a leány.

Akkor is, mikor nekem azt próbálják magyarázni az öregek, hogy régen ők hogyan tisztelték szüleiket, a mai fiatalok pedig mennyire nem, eszembe jut egy székely történet.

Egy bélafalvi székelynek meghalt a felesége, s hogy ne legyen asszony nélkül a ház, biztatta egyetlen fiát, hogy nősüljön meg. A gyász letelte után a fiú rövidesen asszonyt hozott a házhoz. Nem is akármilyet, hanem jó szájasat. Ettől kezdve pokol volt az öreg élete otthon, mert egyik felöl a menyecske, másik felöl a felbiztatott fia kötött bele minden apróságért. Az öreg megpróbált szembeszállni a fiával, de erre az megragadta a ruhájánál fogva, s kezdte rángatni kifelé a házból. A fiatalasszony szívesen nyitott ajtót, s míg férje húzta az apját a kapu felé, még utána kiáltott:

- Többet be ne tegye ide a lábát!

A kapu előtt az öreg megkapaszkodott egy fában, és erélyesen rászólt a fiára:

- Állj meg fiam!

- Ugyan miért? – kérdi a fiatalember.

- Azért, mert nagyapádat én is csak eddig húztam. Itt megálltam, és megbántam tettem.

Hiába, no, nem tudtam egyetérteni ivócimborámmal, bármennyire is bölcsnek próbálta feltűntetni magát előttem, s a régi szép erkölcsös világról akart nekem papolni, elhitetni velem, mennyire romlottak a mai fiatalok. Azok, bizony semmivel se rosszabbak, mint mi voltunk, vagy a már porladó őseink, csak a mi eszünk, emlékezetünk kopott meg kissé, de a régi népi humor rávilágít a valóságra. Pedig csak a tompább változatait gyűjtöttem itt csokorba.

Még a biblia is tele van erkölcstelenségről való tudósítással. Persze, néha félreértelmezésnek is áldozatául eshet a szent szöveg, mint az egyik misén is megtörtént.

Ugyanis, a misén hangosan olvasta az igét egy fiatal pap. A lap végéhez ért, ahol az utolsó mondat így hangzott:

- Ismeré vala Ábrahám Sárát – megnyálazta ujját, de egy lap helyett több fordult, mert a másik oldalon már Noé bárkájáról volt szó. A pap mit sem sejtve folytatta:

- És bekené annak fenekét szurokkal.

A szeretet pedig néha a régi világban is hagyott maga után kívánni valót, bárki bármit is próbál ellenkezőjéről meggyőzni. Ennek szép példája az alábbi székely vicc:

Még jó egészségnek örvendett az öreg házaspár. Vasárnap ebéd után ősi szokás szerint künn üldögéltek a kapu előtti kispadon. Az asszonynak aznap volt a születésnapja. Ezt tudomására is hozta férjének, akivel több, mint ötven esztendőt töltött el boldog házasságban. Férje tehát így köszöntötte fel kedves élete párját:

- Nahát, Jozefa, ezt a napot is megértük, a te hetvenedik születésnapodat. Ezen a nevezetes születésnapon nem kívánhatok neked egyebet, csak annyit, hogy még legalább száztizenkilenc évig éljél!

- Száztizenkilenc?... így mondta?

- Igen.

- Miért nem százhúsz? Olyan erővel kívánhatott volna kerek százhúszat is. Miért kíván kend nekem eggyel kevesebbet?

- Hogy miért? – nézett feleségére pajkosan az öreg atyafi. – Hát tudod, Jozefa, azt az egyet szeretném nálad nélkül megérni.

A hitvesi szeretetről sem ildomos beszélni, hiszen néha az is gellert kapott annak idején is:

Mihály bácsinak a havasi csordából elveszett egy kétéves tarka ünőborjúja. Az öreg székely valósággal belebetegedett, annyira emésztette magát az elveszett drága állat után. A szomszédja meg is dorgálta miatta:

- Ugyan-ugyan, Mihály szomszéd! Nem röstell kelmed annyit sóhajtozni egy rossz ünőborjú miatt!

- Hej, szomszéd, az nem egy akármilyen állat volt, hanem az egy olyan jó állású, tömött, sűrű húsú, egyenes hátú, kemény aljú, szép ünőborjú volt, hogy még a szívem is majd kiugrott gyönyörűségemben, ha rápillantottam. Egy esztendő múlva tehénke let volna belőle, méghozzá, milyen tehénke!

- Hát aztán – támadt rá a szomszéd -, esztendeje hallt meg a kegyelmed felesége, az is drága, jó asszony volt, mégse sóhajtozik kend feleannyit se Rozália néni után, pedig annál dolgosabb asszony nem sok született. Többet ért annál a rongyos ünőborjúnál!

- Vagy nem igaz az – kapta fel a fejét az atyafi -, mert Rozsáli még be se hunyta jóformán a szemét, máris egymásnak adták a kilincset az ajánlkozó asszonyok, tízen is jelentkeztek helyibe. A szép ünőborjúm pedig már egy hónapja, hogy elveszett, s még egy árva lélek sem ajánlott mást helyibe.

Patkányok menekülnek

avagy

Caeusescu, Szaddám, Kadhafi és

Haynau

A világsajtó hírt adott Kadhafi „dicsőséges” haláláról! Nem szokásom világpolitikai eseményeket kommentálni, párhuzamokat vonni. Mégis, mikor nagyhatalmú, véreskezű diktátorok megérdemelt sorsáról hallok, örülök, ha ritkán is, méltóan bűnhődnek azok, akik hatalmukkal visszaélnek.

Ceausescut -aki Románia nagyhatalmú diktátoraként évtizedekig, máig kihatóan nyomorban tartotta népét, miközben ő luxuskörülmények között élt-, menekülése közben egy tankból húzták ki. Bejárta a világsajtót a kép; mintha egy patkányt húztak volna ki a tank szűk nyílásán. Kivégzését ne sajnáljuk, megérdemelte!

Szaddám -aki véres háborúkba sodorta népét-, egy lyukban végezte, miután felakasztották középkori módszerrel, testét elnyelte egy patkánylyukhoz hasonló csapóajtó. Józan gondolkodású ember nem sír utána.

Kadhafinak, Líbia „királyának” halála tetszett nekem legjobban: mint egy patkány, úgy menekült egy út melletti csatornalyukba, onnan ráncigálták ki, miközben életéért könyörgött. Igazi csatornapatkánnyá vált!

Ez a három degenerált fajzat saját népétől kapta meg jutalmát a sok szenvedésért, amit okoztak. A magyar történelemnek is van egy hírhedt hóhéra, Haynau! Ő jutott eszembe mikor Kadhafi pusztulásának körülményeit meghallottam. Haynau is menekült annak idején a nép dühe elől, igaz, sajnos nem halt bele, de legalább nevetségessé vált! Olyannyira, hogy bár nem illik mások szenvedésén nevetni, mikor eszembe jut az eset, nevetőgörcsöt kapok, mert, mikor a patkányok menekülnek, azon csak mulatni lehet!

Haynau esetét a korabeli angol sajtóból idézem, mégpedig az angol Illustrated London News 1850. szeptember 7-14. számából:

„Haynau osztrák táborszernagy, akinek dühös kegyetlensége a legyőzött magyarok ellen az egész civilizált Európában méltó undort keltett, és >>hentes << melléknevet szerzett számára, az elmúlt hét folyamán Londonba érkezett. A táborszernagy, úgy látszik, nem is sejtette, minő iszonyattal és utálattal kísérte Anglia minden osztálya az ő magyarországi vértetteit, s mindjárt megérkezése után, semmi rosszra sem gondolva, sorra kezdte látogatni a brit főváros nevezetességeit. Szerdán délben Southwarkba kocsizott, hogy Barclay és Perkinson óriási sörfőzdéjét is megtekintse. Kíséretében két ember volt: unokaöccse és egy tolmács. Mikor nevüket beírták a vendégkönyvbe, egy pillanat alatt híre ment, hogy az idegenek egyike: >>Haynau, az osztrák hentes<<.

Mikor a látogatás után az udvaron át már a kapu felé ment, egyszerre a roppant gyár minden helyiségéből kitódultak a munkások, fenyegetően kiabálva: >>Le a hentessel! Üssétek le a vérebet!<< A tömeg mind összébb szorult, majd egészen körülvették, s ekkor néhányan nekiestek, nem kímélték, ütötték, szalmatekerccsel arcul csapdosták, cilinderét fejébe nyomták. Kísérőinek sikerült utat nyitni számára, és Haynau meglehetősen dezolált állapotban kimenekült a kapun, ruhája össze volt tépve, maga sárral és szeméttel megdobálva. A kapun kívül még nagyobb veszély várta. Ott is összecsődült már vagy ötszáz ember és az előbbi bántalmazásokat megismételték. A tábornok óriási bajusza sem kerülte el a figyelmet, azt is jól megráncigálták.”

Ám, a megérdemelt tortúra itt sem ért véget, Haynau a Temze mentén futva menekült, futott, ahogy a lába bírta, a lincselők elől. Végül sikerült neki egy vendéglőbe bemenekülnie, ott elbújt egy fáskamrába! Az üldöző tömeg azonban ott is rátalált, kivonszolták a Temzéhez és be akarták dobni a vízbe. A tábornok kísérői ott könyörögtek, segítséget kértek a járókelőktől, sajnos, páran megtették, így ezalatt elmenekült Haynau. Az angol lap szerint: „a halálra rémült, alig lihegő tábornok az épület hátsó lépcsőjén felvánszorogva s egy fiatalembertől kalauzolva, a homályos folyosón s az ódon labirintusszerű szobákon át egy hálókabinetben elrejthette magát az ágy mögé.” Bizonyára a tömeg megtalálta volna ott is, ha a dühöngő, törő-zúzó munkásokra a vendéglős vagyonát féltve – és természetesen nem Haynaut -ki nem hívja a rendőröket.

„A hálószobában az ágy szélén ülve, halotthalványan, elalélva találták. Szánalomra méltó alak volt. Megtépve, megverve, kifárasztva, félelemtől vacogva, egy gyermek sem félt volna tőle, aki minap még egy ország réme volt”

A kiérkező rendőrök, tehát ebben az állapotban találták a hóhért, brescia hiénáját, ezt a degeneráltagyú perverz állatot, akit nem érdemes embernek nevezni. Aki miatt Magyarországon annyian szenvedtek, aki egy már legyőzött nép fiait teljhatalmával élve és visszaélve halomra gyilkoltatott, kénye-kedve szerint büntetlenül alázhatta. Ezt fogta fel akkor az angol egyszerű munkástömeg, szolidaritását nem takarva ezt torolta meg -ha sajnos életben is maradt- Haynaun.

Mert ne feledjük, az osztrák udvar kivételével, egész Európa felfogta mi történt Magyarországon, ezért nem sajnálom én most se Caeusescut, sem Szaddámot, sem Kadhafit.

Csattanónak azért leírom az angliai események utóhatását és a hivatalos Anglia hozzáállását is. Miután Haynau elkotródott Londonból, Schönhals írja: „E gyalázatos, a civilizációt megcsúfoló -megjegyzés: Pofátlanul mer a civilizáltságra hivatkozni?! – merénylet Ausztriában fájdalmas benyomást keltett”

Hangot adva ennek, Ausztria jegyzékben tiltakozott az angliai kormánynál, követelve az ügy kivizsgálását, és a tettesek megbüntetését. Palmerson miniszterelnök erre jelképesen maga is keményen pofonvágta Ausztriát, ezt üzente vissza: „Nem teljesíthető, mert az angol törvények nem adnak rá módot”!!!

De nemcsak Haynaut verték el, hanem Maderspach János is a maga módján bosszút állt anyja megalázásáért, melyet Haynau pribékje Gröber kapitány követett el Haynau parancsára. Ez igaz történetet azonban következő írásomban mesélem el.

 

Érdekes kesergést találtam a Múzeum-Egyesület György Lajos főtitkár által szerkesztett Múzeum 1936 évi 1-12. számának 85-86. oldalán, íme:

Valaki felelős a romlásért.

„A múltban is hangsúlyoztuk s ma is változatlanul valljuk, hogy a ránk zúdult nyelvromlásért elsősorban a sajtót terheli a felelősség. Amióta az irodalom és az újságírás mesterség lett, melyben sokszor nagyobb becse van a technikának, mint az ihletnek, a mesterségbeli tudásnak, mint a kivételestehetségnek, olyan elemek szabadultak rá az irodalomra s lettek tanítói, pallérozói vagy példái a magyar nyelvnek, amelyeknek hatása a nyelvrontásban egyenesen végzetes. Letöredeztek és lekoptak a magyar nyelvnek sokszor legsajátosabb, legősibb és- legzamatosabb szépségei s helyükbe erőszakosan és durván nyomultak be és hemperedtek le a legszörnyűbb idegenszerűségek. Ma már úgy hat az írók és az újságírók magyar fogalmazása, mint ha idegen nyelven gondolkoznának s csak olyan hevenyészett, kezdetleges fordítást dobnának a magyar olvasóközönség asztalára. Nem elég, hogy a kényes, de szép magyar szórenddel oly kevesen tudnak bánni még az írók közül is s a kissé egyhangú nyelvünkbe annyi zeneiséget hozó ikesigék használatát nyelvérzék hiányában lassanként egészen kiirtják, hanem e pótolhatatlan szépségek gyászos elhullása (mellett már-már barbár merényleteket kell keserűen felpanaszolnunk (vö. N. U. 1935 nov. 17.) Ha az írótársadalomban ily kevés a tisztelet és az érzék a nyelv szépsége és zamata iránt, vájjon mi marad a rajtuk nevelődött, illetve a tőlük megrontott nagyközönségben? Elrettentő példáit „élvezhetjük" a társaságokban és láthatjuk — napról napra szinte a szemünket kiüti! — az írásművekben, könyvekben és folyóiratokban, ahol éktelenül rongyos és megviselt formában szegénykedik elénk elárvult magyar nyelvünk. Itt a legfőbb ideje, hogy tüzet kiáltsunk s erélyesen tiltakozzunk nyelvünk lelkiismeretlen rontása és meghamisítása ellen. És őrtálló fegyverzetünket addig le nem dobhatjuk, amíg minden pennaforgató minden leírt szaváért szent felelősséget nem érez, — nagyobbat és mélyebbet, mint bárhol, ahol magyarul írnak és beszélnek.”

 

75 év telt el azóta, mióta e kis írás megjelent! Minap egy társaságban, anélkül, hogy társaim ismerték volna a fenti írást, hasonlóképpen keseregtek a magyar nyelv, a magyar irodalom romlásáért. Bármenyire is igazat kellett adnom, bármennyire elkeserítően most is küzdünk e problémával, mégis kicsit derűlátóbb vagyok. Mert gondoljunk bele; eltelt 75 év és ugyanezen kesergünk ennyi idő után is! Azok kik annakidején a magyar nyelv romlásáért aggódtak, békésen pihennek az őskertben. A magyar nyelv pedig még mindig él, még mindig ugyanezekkel a problémákkal küzdve, de él! Mint a magyar nyelv szeretője és féltője, bízom abban, hogy 75 év múlva, mikor mi is már rég elporladtunk, lesznek olyanok, akik a magyar nyelv romlását féltik, érte aggódnak. Ez azt jelentené, hogy még akkor is élni fog a magyar nyelv, annak „legősibb és legzamatosabb szépségeit” lesznek, akik ápolják, és nem feledték el, aggódnak érte!

Most mit tehetsz a magyar nyelvért? Pontosan azt, amit a fenti írásban kérnek tőled: „Itt a legfőbb ideje, hogy tüzet kiáltsunk s erélyesen tiltakozzunk nyelvünk lelkiismeretlen rontása és meghamisítása ellen. És őrtálló fegyverzetünket addig le nem dobhatjuk, amíg minden pennaforgató minden leírt szaváért szent felelősséget nem érez, — nagyobbat és mélyebbet, mint bárhol, ahol magyarul írnak és beszélnek.”

Ámen!

 

 

 

 

Nem kell nagy bölcsesség ahhoz, hogy kijelenthessem; életünk során, a magánéletünkben vannak hegyek és völgyek. Hol napos oldalára, hol annak árnyoldalára kerülünk a létnek. A fényben lubickolni jó. Feltöltődünk, energiát ad, boldogságérzetet, melyben csak az a baj, hogy nem tart örökké. Mikor hullámvölgybe kerülünk, mikor halmozódnak a gondok, mikor kilátástalanná válik a jövő, az kegyetlen dolog. Hajlamosak vagyunk olyankor elfeledni, ez sem tart örökké.

Fény és árnyék, Jing és a Jang, jó és a rossz! Tetszik, nem tetszik, létezik, és létezni is fog.

Ám, ahogy a boldogság is ezerarcú, úgy a boldogtalanság is. Ezt az állapotot hogyan éljük meg, és legfőképpen hogyan éljük túl, valójában nincs általános érvényű recept. Ebben tanácsot adni sem lehet, mert talán többet ártunk vele, mint használunk.

Minap kétségbeesett telefont kaptam, egy társunkkal valami rossz történt, gondjai vannak, ha mást nem, próbáljam megkeresni, ne legyen egyedül. Nekem az jött le ebből, nehogy valami baromságot tegyen magával kétségbeesésében. El is mentem hozzá, ám hiába csöngettem, senki nem válaszolt, senki nem jelentkezett.

Tanácstalanul álltam a kapuja aljában. Mit tegyek, hívjak rendőrt, mentőt? Mit mondjak nekik, miért? Mert rossz sejtelmem van? Félek, hogy olyasmi történik, játszódik le benne, ami akár tragikus fordulatot vehet?

Tudom róla, hogy nagyon érzékeny, kinézete ellenére törékeny lelkű, nem igazán bírja a nehézségeket. Mivel íróember, mondhatnánk, hogy „művészlélek”, bár azért nála többről van szó. Az, az érzésem, nem teljesen van kibékülve a világgal és önmagával. Folyamatos hiányérzete, s talán veleszületett, vagy szerzett pesszimizmusa is rátesz egy lapáttal.

Remélem, nélkülem is megoldódott, vagy megoldódik a gondja, nem történt vagy történik baj. Ám, az éjszakámat szépen felforgatta a dolog. Persze, ez nem az ő hibája, hanem az enyém, mert egész este pörgött az agyam. Felidéztem saját múltbéli problémáimat, azokat a napokat, órákat, perceket, mikor én is mély apátiával éltem meg magánéletem konfliktusait, vakvágányainak kegyetlen hozadékait.

Ezekről nem óhajtok beszélni. Nem azért, mert szégyelleném őket, hanem mert már túlléptem rajtuk. Olyan tüskék voltak ezek, amiket sikerült kihúzni a lelkemből, nem akarom, hogy újra felzaklassanak.

Nem tudom már ki mondta, vagy hol hallottam: az ember élete során tüskéket kap és tüskéket ad magának is, másoknak is. Ha ezeket a tüskéket nem tudjuk kihúzni magunkból, az mérgez! Mérgezi a lelket, mérgezi a testet, tönkretesz körülöttünk mindent.

A tüskék kihúzására pedig nincs bölcs recept, annak trükkjét nekünk kell megtalálni, azt csak saját magunk tudjuk meglelni.

Én most csak azt mesélhetem el, hogyan sikerült nekem:

1994-ben szerencsésnek tűnő fordulat állt be életemben. Egy pesti osztrák nagyáruházhoz hívtak dolgozni, ahol két hónap alatt sikerült áruházvezető-helyettesnek feltornásznom magam. Sokat dolgoztam, szinte éjjel-nappal. Mellette azért jutott időm magánéletre is, szórakozásra is. Akik ismernek, tudják, képes vagyok akár ezerfelé is szakadni, csak nagy ritkán „eresztek le” és fáradok el. De, ha elfáradok, kimerülök, akkor bizony nagyon magam alatt vagyok. Olyankor szeretek egyedül lenni, egyedül helyretenni a lelkivilágomat.

Albérletben laktam, szép és jó volt minden körülöttem, a kollegáimmal jól kijöttem, ismerőseim is szép számmal voltak, akikkel lehetett jókat szórakozni, az élet értelmét kiragozni, vagy csak egyszerűen felhőtlenül mulatni.

Egy napon azonban, váratlanul az áruház osztrák vezetése – az okokat nem óhajtom megírni, mert nem fontos – úgy döntött, abbahagyják a magyarországi szereplésüket. Egyik napról a másikra az áruház bezárt, a szépnek indult karrier, jövő a semmibe hullt.

Immár ki tudja, életem hányadik válaszútja elé kerültem: van-e értelme maradnom Pesten, vagy hazajöjjek Szegedre, azonkívül, hogyan tovább?

Furcsa módon „aktuális” barátnőm is érdekesen kezdett viselkedni. Rá kellett jönnöm, igazából az egzisztenciám érdekelte, ez a fonal kötötte jobban hozzám, hiszen, mielőtt a cég megszűnt volna, már épp azon törtük a fejünket, hogy hitelt veszünk fel, házat építünk. Csak az tartott vissza ettől, hogy azon elvemet kellett volna „megerőszakolni”, miszerint addig szeretek nyújtózkodni, míg a takaróm ér, ahogy a közmondás igazsága tanít.

No, a lényeg, felfordult az életem, a napos oldalról ott voltam a hínárban. Gondolhatjátok, milyen tüskék voltak bennem. A tüske bennem volt, az életem kilátástalanná vált, a mérge meg szépen csepegett belém. Egy reggel furcsa ébredésem volt. Szédültem, fájt a fejem, mikor belenéztem a tükörbe, egy sápadt, nyúzott arc tekintett rám. Még a tenyerem is teljesen átlátszó volt. Szó szerint elvánszorogtam a körzetorvoshoz, aki rám nézett, lefektetett és azonnal hívta a mentőket.

Onnantól kezdve, csak homályos részletekre emlékszem. Mentő belseje, orvosok, nővérek beszédtöredékek, émelygés, injekciók, fehér ágy stb…

Egy napon aztán arra ébredtem, hogy tiszta az agyam, a kórterem ablakán besüt a Nap. Élek, tudok magamról, minden szép és mosolygós.

Igen, boldogságérzetem támadt. Örültem. Örültem, hogy vagyok, hogy ki tudok kelni az ágyból, ki tudok menni fürödni, és hiába nézett rám a tükörből egy ráncos, sovány arc, csapzott haj, boldog voltam. Kilátszó bordákkal, lesoványodva, boldog voltam.

Később sem tudtam meg, valójában mi történt velem, mert az orvosok nem voltak bőbeszédűek, a zárójelentés szerint gyomorfekélyem újult ki, párosulva egy kis pszichés konfliktus okozta stresszel.

Igen, a tüske ölte a szervezetem, a méreg, a létbizonytalanság, a csalódás mérge. De kihevertem, mert ki akartam heverni.

Jagos Pisti barátom a minap, sörözés közben megállapította: - Janó, árad belőled a nyugalom, a világbéke…

Nem adtam neki erre választ, bár, lehet, hogy kellett volna:

 

Igen, árad belőlem a nyugalom és a világbéke, mert bár a fenti eset óta, talán még annál is nehezebb dolgokat éltem át, de mikor és mielőtt magam alá kerülnék, az idegeimet teljesen szétszedné, eszembe jut az a pesti kórházi ágyon történő ébredés. A Nap sugara, a létezés és a túlélés öröme. Azóta a pici apró dolgoknak is tudok örülni, és akarok örülni. Nem érdekelnek mások pletykái, „kavarásai”, az emberi gyengeségek, rosszindulatok különböző megnyilvánulásai. Ha nehézségeim keletkeznek, azokat le akarom győzni, és ha nem megy, kikerülöm, mert az idő lehet, úgyis megoldja. Élni akarok, szeretni akarok, az irigykedés, gyűlölködés nem érdekel. Ha, ami jó bennem, és ami másoknak is érték lehet, azt megosztani akarom. Az Élet ráncai kiülhetnek az arcomra, nem szégyellem őket, de a lelkem derűjét nem hagyom tönkretenni. A halál úgyis lezár majd mindent, jót is rosszat is. De azt a halált nem én fogom hívni, az majd magától jöjjön, hisz sajnos úgyis jönni fog valamikor, én nem hívogatom.

Zilia szavai jutnak eszembe a Néma Leventéből, mikor azt mondja Leventének: „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” Igen, az élet szép, még gonoszságaival együtt is az! Tinektek magyarázzam?