Jankó az Ördögkirály és a Hódkirálykisasszony

 
Azt turbékolják a tápéi gerlicék, Hódmezővásárhely igazi királyság! Van erdő, mező, tó, templomtorony, sok szerelmes pár, valamint okos ember is lakik ott. Valóban, amíg benne laktam okos ember is élt ott, de mióta elköltöztem, nem tudom van-e, nem jártam utána. Annyi igaz, királyságnak királyság, hiszen a Hód-tóban ott székel a Hódkirály, nem is akármilyen palotában! Aki járt már nála, tudja, trónterme valóságos ámulatos csoda, különbejáratú békalencséből készült trónnal, élő hódprémes tapétával. Azért élő, mert alattvalói, mikor bevonul a király a terembe, élő tapétát alkotnak a falon. Ha mosolyog a király, ők is vidáman pislognak rá, ha szomorú, vagy dühös, ijedten, lecsukott szemmel húzódnak össze a trónterem falán. Ezen felül van neki hoppmestere, sőt, udvari bolondja is. Na, meg szavam ne feledjem, hollószemű szépséges szép leánya, akinek az édesanyja maga a Tündér Ilona.
Boldog, vidám élet zajlott a palotában mindaddig, míg egy szép napon meg nem jelent az Ördögkirály, azaz Belzebub, s nyakon nem ragadta a Hódkirályt, el nem hurcolta a Pokolba. Ott aztán becsapta a Pokol kapuját, s onnan kiabálta ki: addig nem jöhet elő a Hódkirály, amíg a Hódkirálykisasszony hozzá nem megy feleségül! Azután pedig azért nem mehet el a király, mert egy családnál egy a kuckó! A Hódkirály palotája nem kell néki, mert nagyon vizes, azon felül sok vízibolha pattog ott, amit az Ördögkirály nagyon nem csíp.
Lett is erre éktelenül keserves sírás-rívás! A hoppmesternek kigúvadt a szeme, a bolondnak leesett a csörgő prémsapkája, a királykisasszony pedig úgy zokogott, amitől majdnem kiáradt a Hód-tó. De, mert mivel az történt, ami ilyenkor lenni szokott, a legokosabb embernek, azaz a bolondnak jött meg legkorábban az esze. Fogta magát, s lélekszakadva rohant Jankóhoz, akiről tudta, közel-távol a legtalpraesettebb, legokosabb ember, csak ő segíthet. Az a Jankó pedig én vagyok vala, ni! Tehát, kedves olvasóim, innentől első kézből hallhatjátok e regényes történetet!
Amint a bolond unszolására beértem a palotába, és megláttam a Hódkirálykisasszonyt, olyan szerelmes lettem belé, amiért rögtön megfogadtam:
- Egy életem, egy halálom, de a Hódkirályt megtalálom! Ha megtalálom, el is hozom, te pedig Hódkirályleány a feleségem leszel, mert innentől élni se tudok nélküled!
E szavaknál megvakartam daliás horpaszomat, amitől láttam, a királykisasszony is szerelemre gerjedt irántam. Trillázva, pacsirtaszívvel támolyogtam ki a Hód-tó partjára. Csak amikor a langyos szellő lehűtötte orcám, akkor döbbentem rá, milyen ígéretet tettem én bolond fejjel! Mert mitévő legyek, hiszen azt se tudom, merre van a Pokol! Jó elhót rokonaim voltak, azok mind a mennyországba kerültek, eddigelé csak őket látogattam. A Pokolban legfeljebb nekem lesz szállásom, oda pedig még nem kellett mennem vizitációba.
Addig-addig tébláboltam, míg egyszer csak kikötöttem a Tisza partján. De mert nem volt rajta híd, s mikor beledugtam a kislábujjam, az azonnal el kezdett reszketni, kénytelen voltam megtorpanni.
- No, Jankó, innen nincs tovább út! – keseregtem magamban, mikor is hopp, valami rápottyant a kezemre!
- Nini, te milyen fura kis szitakötő vagy! – kiáltottam fel.
- Nem vagyok én szitakötő, én Tiszavirág vagyok! – szólalt meg váratlan látogatóm – Azért huppantam rád, mert nagy kérésem van hozzád! Látod a társaimat a folyó felett? Ők vígan járják násztáncukat, és boldogan hullnak a víz tükrére. Nekünk, Tiszavirágoknak ez a fátumunk, de én nem birok násztáncot járni, mert nincs párom. Kérlek, segíts rajtam!
Oly kétségbeesetten nézett rám ez a gyönyörűséges efemerida, úgy ellágyult a szívem tőle, hogy finom kis csókot leheltem bánatos orcájára. Abban a pillanatban felröppent a kezemről, fel a víz fölé. Ott pörgött, csillogott, a szivárvány minden színében szikrázott a ruhája. Boldogan lejtette táncát, majd mikor már majdnem a Naphoz ért, bágyadtan, örömittasan kezdett lehullni a habok tetejére. Utolsó sóhaját még felém küldte:
- Mivel boldoggá tettél, jótett helyébe jót várj! Most már átmehetsz a Tiszán, ne félj, nem süllyedsz el.
És tényleg! A folyó tetején a Tiszavirágok összesodródtak, gyönyörűséges szőnyeget alkottak, amin száraz lábbal átsétálhattam a túlpartra. Még, jó, hogy nem láttak meg a tiszai halászok, azt hihették volna, én vagyok maga a Szent János, vagy a Szent Péter! Vagy, amilyen bugyuták, még azt is hihetnők, lejöttem a Keresztfáról! Előttem meg csak magának Belzebubnak kell térdre borulnia, azt szívesen látom, mert az bizonyos, mikor a Pokolban leszek, letaszítom a trónjáról, bárki megláthatja!
No, de megint ott volt a nagy kérdés: hol a Pokol? Körülöttem csak hatalmas homokbuckák, fáradt, tikkadt szamárkórók bólogattak. A gyalogakác pedig szúrt, vágott dühében, mert nem hoztam neki vizet. Jómagam is szomjas voltam, s hiába róttam a kilométereket ebben a sivatagban, víznek se híre se hamva nem volt. Ám, jó az Isten azzal, aki hősnek termett! Éppen feléltem az utolsó tartalék könnycseppemet is, mikor megpillantottam egy gémeskutat. Nosza, bármenyire fáradt voltam, futottam hozzá, mint aki megkergült. Amint közelébe értem nagyon megijedtem, azt se tudtam, mit tegyek. A kút melletti vályúnál egy termetes magyarfajta szürkemarha toporzékolt, hányta dühében orrlikából a tűzet. Akkora szarvai voltak neki, amitől még a nálam bátrabb vitéznek is bizonyára reszketni kezdett volna az ina. De, nem úgy nekem! Miért is vagyok én okos? Hát azért, amiért rögtön rájöjjek, nem rám dühös ez az állat, hanem a vályúra, arra is azért, mert ki van száradva, nem ad vizet!
Rögtön odaugrottam a kúthoz, megragadtam a vedret, s telemertem vízzel a vályút, majd magam is leittam a homokföldig magamat a hűsítő nedűvel.
Akkor tértem csak észhez, mikor valami nedveset éreztem az orcámon. Az pedig nem volt más, mint a marha nyelve, azzal nyalogatott fel, miközben ezt bőgte a fülembe:
- Mivel jót tettél velem, ezért most én segítek rajtad! Tudom hova akarsz menni, ott is leszel rögtön.
Azzal fogta a marha, felkapott a szarvára, s mire észhez térhettem volna, nagyot lódított rajtam, s már röpültem is a légben. Szálltam, pörögtem, alattam eltűnt az Alföld, Kalocsánál a paprikaszedő asszonyok ijedten kémleltek fel rám. Fogadjunk, ufónak néztek!
Ami után a Dunán is átröppentem, valami nagyon kemény földre huppantam. Ahogy jobban tekergettem a nyakamat, rájöttem, ez a Badacsony, ami alám került. Mivel pedig értelmes emberke vagyok, arra is rögtön rájöttem, azért ilyen fordított teknő alakú, mert ott benne van maga a Pokol! Még a fülemet se kellett rászorítani, rögtön hallottam lent a dörömbölést, patadobogást. Csak a bejárat nem volt sehol.
Kerülgettem hát körbe-körbe a hegyet, no, meg a szőlőtőkéket, de hiába, bejárat az sehol. Amint így keringőztem, az egyik szőlőtőke töve hukkolt csuklott oly fertelmes hangon, majdnem berezeltem tőle. Miután jobban lenéztem oda, hát látom, nem a tőke csuklik ott, hanem egy törpe emberke. Olyan részeg volt a szentem a jó badacsonyi musttól, amitől a lábai is az égnek kalimpáltak. Ha fel akart állni azonnal összecsuklott, mint a colostok.
- Hát, téged meg honnan a fityfirittyből szalasztottak? – álmélkodtam rá.
- Honnan, honnan – dörmögött két csuklás között -, hát én vagyok a balatoni vízimanó!
Rá akart büszkén csapni a lajbijára, de úgy mellévágott, azonnal vissza elterült, s onnan óbégatott rám:
- Segíts rajtam, így nem mehetek haza, meg fog engem büntetni Balaton tündér, ha meglát részegen!
- No, osztán ezt, mint képzeled? – nevettem a kisöregre – Igyam el előled a mustot, vagy úsztassalak meg a Balatonban, hátha a víz kijózanít?
- Nem, nem – hukkolt egyet- nem úgy kell! Nézd, ott fenn a szőlőtőkén van egy fürt aranyszemű szőlő, egy szemétől is kijózanodom rögtön. Én nem érem el, csak te segíthetsz!
Jól van, meg is tettem neki a kérést, mivel nem vagyok én rossz gyerek. Lássatok csodát, bekapott egy aranyszemet, s tényleg rögvest kijózanodott! Zsebre is vágtam a maradék szőlőszemeket, ki tudja mire lesz jó.
- Jótett helyébe jót várj! – rebegett hálát a manó- Tudom, a Pokol kapuját keresed! Hajolj közelebb és megsúgom neked, hogyan mehetsz be rajta! De jól jegyezd meg, ha bemész, kifele már neked kell megtalálni az utat, annak titkát még én se ismerem, csak az Ördögkirály!
Miután megkaptam az útmutatást, azonnal neki is kerekedtem. Léptem hetvenhetet, köptem hatszázhatvanhatot, és amikor ez megvolt, a levegő elkezdett vibrálni körülöttem. Egy varázsszentpillantás alatt kibontakozott egy égigérő diófa a semmiből, a fán pedig megláttam tizenkettő diót. Előkaptam a farzsebemből a csúzlimat, mert gondolom, mondanom se kell; vitézgyerek csúzli nélkül olyan, mint az újházas fütykös nélkül. Kikaptam a bal szemgolyómat, s megcéloztam egy diót. Amint rálőttem, azonnal leugrott az a fáról, varjú lett belőle és károgva elrepült. Ugyanezt tettem mindegyik dióval, azok is nagy károgás közepette elrepültek. Hiába no, vitéz vagyok, az én lövéseimnek szeme volt! Épphogy alig visszatettem a szemgolyómat, rögtön meg is kellett dörzsölnöm, mert a fáról nagy fényességgel maga Szent Péter sétált le elém.
Mélységesen mély hódolattal meghajolt előttem, s így szólt:
- Te vagy az első vitéz, aki megszabadított minket a gonosz boszorkáktól. Ezek a bestiák Belzebub szolgái, és azért telepedtek le a fára, hogy a jó lelkek ne tudjanak a mennyországba jutni. Ez a fa ugyanis a mennyországba visz, de lásd, beleőszültem a sok csatába, amivel a hozzám jövő lelkeket kellett kimentem a karmuk közül. Ezért a jótettért jót várj tőlem! Tudom, hova akarsz menni, gyere velem, s bejutsz a Pokol kapuján, de ki onnan már magadnak kell jönni!
- Sose félts engem, jó öreg barátom! – hetvenkedtem – Én még a budai várból is kijutottam, pedig a fejem akarta venni Mátyás király, mivel szegfűborssal dörgöltem az orrát, hátha kissebre zsugorodik, az meg inkább még jobban megdagadt! A szegény királynő meg kénytelen volt felfedezni a törülközőt, úgy teleprüszkölte Mátyás!
Azzal kézen fogtuk egymást, s elindultunk az égigérő fán, egészen a hatszázhatvanhatodik ágig. Gondolhatjátok, milyen hősiesen kellett tűrnöm, majd kificamodott a derekam a sok sétától! Mikor az utolsó ághoz értünk, fogta Szent Péter a pásztorbotját és úgy kupán vágott, de amire elkáromkodhattam volna magam, már be is szakítottam a Pokol kapuját. Alig kapaszkodtam meg a tornácba, éktelen patadobogás közepette, maga Belzebub csörtetett ki. Nem volt mit tenni, gyorsan össze kellett kaparnom az eszem, mielőtt nyakon nem csíp, és meg nem úsztat valamelyik fortyogó üstben.
- Szerbusz, édes egy komám! – hazudtam neki – Hozzád jöttem én hatszázhatvanhat határon keresztül, mert jó hírt hoztam neked a Hódkirálykisasszonytól! Azt üzeni, halálának napjáig a te patáidat akarja fényesíteni! Mert mikor meglátta múltkor a szarvadat, úgy beléd bolondult, azóta is csupa könny a Hód-tó, érted eped, érted sajog a szíve! Azt mondta, békává varázsol, ha nem jövök el érted!
No, a bestia ugrott akkorát örömében, majdnem a patája alá kerültem. Húzott, tessékelt befelé a pokolba, üvöltött a bográcsok alá tüzelő ördögökre:
- Fűtsetek, fűtsetek, mert égni akarok a szerelemtől, hadd lássák a lelkek, mint lobogok tőle!
Szegény Hódkirály is dolgozhatott serényen a tizenharmadik kotlánál, a bestia őt is befogta tüzelődeáknak. Látszott Belzebubon, rögtön útra kelne, de én visszatartottam:
- Nem úgy az, koma, előbb igyunk áldomást, aztán irány a kikerics!
Okosnak tartotta szavamat, mert elkezdte hordani üstszámra a jófajta magyar kisüstit! Égett a gigám, tüzelt a belem, de hősiesen nyeltem a pálinkát. Mielőtt pedig bogrács alá ihattam volna magam, gyorsan bekaptam abból a csodaszőlőszemből, amiért is berúgni nem tudtam. Ám Belzebub is nehezen akart elázni, így egyre csak folyt-folyt a pálinka, egyre jobban dübörgött a patája, ropta a táncot. Szegény föld feletti atyámfiai bizonyára azt hitték földrengés van odalenn.
Ám, egy idő után mégis elpilledt az Ördögkirály. Először csak a patája ragadt le, majd a farka kornyadozott, végül úgy rádőlt a Pokol földjére, mitől a szarva teljesen beleragadt. Erre vártam én, elárulom. A sarokban megláttam egy nyamvadt kis ördögöt s rászóltam:
- Akarsz-e, te lenni az Ördögkirály?
- Hogyne akarnék – böffentett a kis bestia -, elegem van abból, hogy itt mindenki belém rúg! Ha én leszek a király, ezerszer adom nekik vissza! Fogtuk hát Belzebubot, és zsupsz, beleengedtük a legforróbb üstbe. Addig el se jöttünk, bármennyire is büdös volt a lé, míg csontjáig szét nem főtt!
Örült a szurtos ördög, örült a Hódkirály, én is büszkén vigyorogtam magamra, míg belém nem ütött a felismerés: a kiutat nem tudom. Az öreg vízimanó azt mondta, csak Belzebub ismeri nyitját.
Miközben daliás horpaszom vakargattam, amibe úgy beleszeretett a Hódkirálykisasszony, vállamra csapott az újdonsült Ördögkirály:
- Sose búsulj, mert én tudom a kiutat, hiszen annak titkát mindig csak az aktuális Ördögkirály ismerheti. Mivel jótett helyébe jót várj, kiengedlek benneteket!
Azzal fogta magát, s úgy hátsón rúgott engem is és a Hódkirályt is, hogy a nyomát ma is őrzöm. Aki nem hiszi, nézze meg, persze ha megmutatom! Amint telibe találta pokolbéli víg cimboránk a hátsónkat, úgy kirepültünk a Pokolból, mintha ott se lettünk volna! Mire felocsúdtunk a bámulattól, már a Hód-tó békái kuruttyoltak a fülünkbe.
Szóval drága olvasóm, ha még nem aludtál el, fentebb megtudhattad miként volt igaza a bolondnak. Egyedül én voltam az egyetlen hős, és valóban az, aki képes volt a Hódkirályt megszabadítani Belzebub markából. És, mint a mesékben szokás, nekem is meglett a jutalmam! No, persze nem a Hódkirálykisasszony keze, mert mire a nagy kalandból visszaérkeztünk a Hódkirállyal, addigra a királykisasszony hozzáment a hoppmesterhez! A jutalmam az volt, hogy rájöttem, csalfa hollószemekbe nézni veszélyes férfiembernek, ki tudja, mibe keveredik miatta! De mert vitéz voltam, tudásom se borsszemnyi, azóta is boldogan élek, míg meg nem halok! Ha nem hiszed, gyere el hozzám, s te is megláthatod. Addig pedig állj fél lábon.