A fonyódi legenda

Milyen érdekes a legenda világa! Hihetetlen, mennyire tud a valóság összekeveredni a mesével. Álljon erre itt példának a fonyódi rablóvezér története.

A törökvész ideje alatt a fonyódi vár hős védője volt Magyar Bálint. Félték és gyűlölték a törökök, mert ezt az akkoriban nagyon fontos várat elfoglalni lehetetlen volt. Mégpedig ennek okát Magyar Bálintban kellett keresni, aki történt, hogy 25 emberével is képes volt megvédeni a várat. Ám, amilyen hős várvédő volt, emberi természete miatt  nem örvendett jó hírnévnek sem a magyarok, sem a habsburgok nem kedvelték,  öntörvényű, makacs, rabló természete miatt. Az én váram, az én házam, vallotta, s ha kellett a környező magyarokat is kirabolta. A legenda belőle csinált rablóvezért, mivel valójában az is volt.

Régi Somogy - régi Kaposvár címen Kaposváron 1943.-ban nyomtatott kiadványnak 60-64.oldalán e legendáról alábbiakat közli. Ez írás oly szép, oly kerek, hogy betűhiány nélkül ideteszem, ne merüljön feledésbe, amit a krónikás leírt:

Fonyódi legenda

(Dr. Begedy Péter vármegyei főjegyző úrnak ajánlom.)

Vén Imre hajósi pékmester jobban szerette az italt, mint a feleségét, született Petrovics Jankát, amiért is a pékné tésasszony hosszas tépelődés után elhatározta, hogy nem háborgatja tovább italikus férjét a hegy levének élvezetében s összecsomagolván motyóját hazajött özvegy édesanyjához Kaposvárra.

Néhány esztendeig itt éldegélt Petrovics Janka, Petőfi családjának vérrokona a Donner valamelyik utcájában, amikor pedig édesanyja meghalt, beállott szüleimhez házvezetőnőnek.

Áldott, jóságos lélek, dalosajkú, istenfélő, jámbor teremtés volt a mi Jankánk, akit valósággal családunk tagjának tekintettünk. Kimenőt soha nem kért, állandóan kis szobájában olvasgatott szabadidejében vagy mesét mondott nekünk, gyermekeknek, akik nagy szeretettel csüngtünk kedves, mindig derűs kedélyű mesemondónkon. Csak néha, vasárnap délután járt el litániára, vagy a temetőbe, olykor meg a Kálváriára.

A milleneum esztendejében egyik este Fonyódról mesélt:

- Volt egyszer egy híres rablólovag, akit Bálintnak hívtak. Csúnya, sebhelyes arca, vállára omló göndör haja, vastag, oszloplábai, kidülledt szemei voltak és tekintete mindenkit meg­ijesztett, aki csak ránézett. Ez a rablóvezér a fonyódi várban ütött tanyát és végigrabolta az egész vidéket, Tótitól-Szigetvárig. A kutyafejű törökök gyakran rátámadtak, de Bálint vezér mindannyiszor véres fejjel küldötte őket a túlvilágra, ahol a mohamedánoknak igen jó sorsuk lehetett, legalább is abban az időben, mert a törökök szívesen haltak meg, különösen, ha előbb néhány ellenséget előreküldhettek, hogy ott, túl a rácson szolgálatukra lehessenek.

Bálint fosztogatásait végre azonban a magyar király is megsokallta s egy tihanyi baráttal dorgáló levelet küldött neki. A rablóvezér összetépte a pecsétes levelet, a jámbor szerzetest pedig a Balatonba fullasztotta. Ezért azután maga a király küldött erős sereget a vár ellen s azt leromboltatta. Bálintot pedig lefejeztette.

Holttestét a vár árkában elásták, dacos fejét pedig belehajították a Balatonba. Azóta viharos éjszakákon ott lehet látni Bálintot a fodros, tajtékzó hullámok felett, véres lepedőbe burkolózva, széles szablyájával vagdossa a haragos vizet. ... A fejét keresi.

*

Úgy vágyódtam arra, hogy egyszer odajuthassak a fonyódi vár alá s valahonnan egy ablakból, viharos éjszakán meglessem a gyalázatos rablólovagot. Az elemi iskola első osztályát Hajba tanító úr szíves elnézése folytán tiszta kitűnő eredménnyel elvégezvén, (soha többé ilyen egyhangú bizonyítványt nem hoztam haza!) apám kijelentette, hogy kívánjak bármit, teljesíteni fogja kérésemet.

- Menjünk az idén Fonyódra nyaralni! - ez volt a kívánságom.

Nagy kérés és merész kívánság volt ez 1897-ben, amikor Fonyód még egészen új fürdőtelep volt, mindössze kilenc nyaralóval.

Somogy közönsége ugyanis elég későn ébredt tudatára annak, hogy a Balaton partja nemcsak arra való, hogy a nádasok között vadkacsára, kanalasgémre, meg fehér kócsagra vadásszanak, meg majálisokat rendezzenek az erdőben, hanem a „Magyar tenger” a legegészségesebb fürdőzés céljára.

Sokáig csak a Zichy Béla gróf tehenei fürödtek a kellemes, langyos, kéklő vízben, míg végre Szatmár vármegye vadregényes hegyei közül Somogyba költözött a Balatonkultusz egyik legkiválóbb apostola szaploncai Szaplonczay Manó dr., aki előbb Marcaliban volt körorvos és közkórházi orvos, majd 1890-ben Somogy vármegye tiszti főorvosa lett.

A kiváló balneológus és közegészségügyi író megdöbbenve látta, hogy Somogy közönsége mennyire kiaknázatlanul hagyja az ország legcsodálatosabb természeti kincsét, a Balatont. Beutazta a magyar tenger somogyi partját és Fonyódot találta legalkalmasabb helynek, hogy ott egészséges üdülőtelep létesüljön. Lelkes munkásságának köszönhető, hogy 1893-ban összeült az alkalmi társaság, mely nemcsak Somogybeliekből állott, hanem Budapestről, Pécsről, Nagykanizsáról, sőt Győrből is hozott érdeklődőket a gondolat számára. 1894-ben már egy huszonkilenc tagból álló csoportot tudott összehozni s keresztülvitte, hogy az előzékeny, kedves, somogyi úr, Zichy Béla gróf 32 nyaraló létesítésére alkalmas területet engedett át a legnagyobb készséggel a létesítendő fürdőtelep részére s ezenkívül díjtalanul bocsájtott rendelkezésre egy 16 holdnyi parknak alkalmas birtokrészt, valamint a várral együtt egy 70 holdat kitevő erdőterületet, végül biztosította a létesítendő telep élelmezését.

Fonyód fürdőtelep létrejötte egyedül és kizárólag Szaplonczay Manó dr. érdeme. A későbbi nagyarányú fejlődést már a természetes érdeklődés biztosította. A kiváló kezdeményezőnek a fürdőegyesület hálája emléket állított, de amikor Fonyódról írok e hasábokon, a nagynevű, tiszteletövezte tudós vármegyei főorvos érdemeit fel kell elevenítenem azok előtt, akik velem együtt sok-sok éven át élvezték a fonyódi nyaralás örömét és áldásait, mert a fonyódhegyi telep nem egyszerű balatoni fürdőhely, hanem klimatikus gyógyhely is. Enyhe éghajlata, tiszta levegője, nagy erdeje az elgyengült szervezetű fáradt embereknek és a tüdőbetegeknek erősítője, talpraállítója.

*

Petrovics Janka mesevilága egyszeriben megelevenedett előttem, amikor a vasútállomástól a hegyre felkaptatott velünk a nehéz hintó. Kibéreltünk egy villát július hónapra s hamarosan otthonosan éreztük magunkat Fonyódon.

Egy délutáni sétánk alkalmával az egykori vár omladékaihoz vezetett el bennünket apám.

Az úton eldicsekedtem a fonyódi legendával s hosszú képet vágtam, amikor apám derűs kacagásba tört ki rémes történetem hallatára. Persze Petrovics Janka is velünk volt, mint elmaradhatatlan társ sétáinkon s ugyancsak szégyenkezett; amikor az ő remekül felépített legendáját pontról-pontra látta összeomlani. Ekkor ismertem meg a történelemkutatás fényében megvilágítva a fonyódi vár igazi történetét.

*

A fonyódi vár az egykor hatalmas, somogyi eredetű tóthi Lengyel családé volt. Olyan gazdag magyar, ősi, nemesi família volt ez, hogy a fonyódi és szigligeti váron kívül még több vár volt birtokában, faluinak és városainak száma pedig meghaladta a kétszázat. Ez a híres család a XIX. század elején fiágon kihalt.

A XVI. század közepén Fonyód várának kapitánya patonai Magyar Bálint volt, korának legvitézebb és legmerészebb katonája.

A vár, melyről manapság alig tudnak valamit abban az időben szinte bevehetetlen erődítményként szerepelt. Magas hegyre építették, melyet a Balaton vize vett körül olyannyira, hogy azt megközelíteni alig lehetett.

Magyar Bálint 1546-ig Szigetváron szolgált, majd Nádasdy Tamás nádor a fonyódi vár parancsnokává nevezte ki.

Igazi hős, bátor katona és lelkes magyar volt a fonyódi várkapitány, de tetteiben gyakran erőszakos és kíméletlen. A törökök rettegtek tőle, mert egyik legkiválóbb vezérüket, Musztafa béget bajvívásban megölte. Erőszakossága és zsarnoki természete miatt sokáig nem kapott feleséget s egymásután kapott kosarat a somogyi nemesi családoknál, hiába kísérletezett az osztopáni Zöld, a Faiszy, Perneszy és Dersffy kisasszonyok kezének elnyerése körül. Végre is Tóthi-Lengyel Brigittát vette nőül, aki gazdagsága mellett bizony az akkori fogalmak szerint vénkisasszonyszámba ment Somogy hölgyei sorában.

A török hadak már a mézes heteket is igyekeztek megzavarni a fonyódi várban, de Magyar Bálint minden támadást vitézül visszavert. 1555-ben, amikor a nádor parancsára Kanizsára ment; az ottani vár rendbehozatalára, távollétében új támadást indított Naszuf bég Fonyód ellen, de csak annyi ideje volt, hogy a vár alatt lévő gabonatermést tudta elvinni, a várat nem vehette be, mert Bálint úr seregével hirtelen ottan termett s elűzte onnan a törököt: 1558-ban ismét megrohanták Fonyódot Mehmet koppányi bég csapatai. Hajnalig lőtték a várfalat s Magyar Bálint ekkor huszonöt emberével ismét hősiesen védte magát. Gabonáját és takarmányát azonban mégis fölégették.

Fonyódra igen áhítozott a török s a támadásokat szinte szünet nélkül folytatta, de a várat soha bevenni nem tudta.

A várkapitány hősi magatartásának híre Bécsbe is eljutott s nem maradt el az elismerés sem. A király a szigetvári végvár főkapitányságával kínálta meg. Bálint úr azonban igen jól érezte magát Fonyódon és nem fogadta el a királyi kitüntetést. Szabadhajdúival azonban olyan garáz­dálkodást vitt végbe a környéken, hogy Somogy vármegye 1562-ben egyenesen a királynál panaszolta be. A király levélben megintette s a levelet egy tihanyi barát vitte fel a várba. Bálint úr dühbe gurult s a jámbor szerzetest a Balatonba akarta fojtatni. A barát könyörgésére elállott ugyan kegyetlen szándékától, de megüzente a tihanyi rendnek, hogyha valaki hasonló levéllel alkalmatlankodik Fonyódon, azt irgalmatlanul karóba húzatja, vagy belehányatja a Balatonba.

Ezentúl hiábavaló volt minden panasz. Magyar Bálintot vitézi hírneve mindenkor megvédte.

1563-ban azonban mégis győztek felette ellenfelei. Az ezévi országgyűlés az 55-ik törvénycikkben elrendelte, hogy a fonyódi és szigligeti várakat Magyar Bálinttól el kell venni.

Ez az intézkedés módfelett felbőszítette a hős fonyódi várkapitányt s ettől kezdve békés polgár lett, soha többé nem ragadott kardot a török ellen.

*

A fonyódi vár és vele együtt a róla szóló legenda, a fejét kereső szellem meséjével együtt már régen a múlté. Egy kör alakú sánc és egy darab ledőlt fal emlékeztet csupán a letűnt daliás időkre.

A várkapitány címeres pecsétgyűrűjét 1851-ben a Balaton mellett, Fonyód alatt egy mocsaras helyen megtalálta egy kanász s eladta Bogláron Bárány Pál földbirtokosnak. A földbirtokos a nevezetes gyűrűt fiának, Bárány Dénesnek ajándékozta; aki azonban e régi, értékes emléket elveszítette.

*

Sem vár, sem gyűrű... Fonyód hősi világát elnyelte az új történelem s a bástyák lábainál elterülő egykori „Nagyberek” helyén ma mély barázdát hasít az eke vasa, az északi oldalon villák tömege várja az új idők nyaralóit, a Balaton vizében fürdőtrikós aranyhalacskák úszkálnak.

Estére tánc lesz a Drechslerben! Ki törődik a fonyódi legendával!