nemojano blogja

 

 

 

Abban a szép, daliás időkben, amikor még a legendák és a csodák úgy teremtek a magyar pusztán, mint fenn az égen a csillagok, szóval, abban a szép, daliás időkben élt a mai Domaszék alatt egy szépanyám. E helyt akkor még Alsótanyának hívták, hiszen szétszórt tanyavilágban éltek ott a parasztok. Ezt a szépanyámat pedig Erzsébetnek, azaz Örzsének keresztelték, de az egyszerű tanyasiak Bűbájos Erzsóknak nevezték.

Azt, hogy valóban szépanyám volt-e, mérget nem vennék rá. Ennek egyszerű a magyarázata, mert anyai ági őseimet jól ismerem, hiszen a Pállfyakat aranyos, nagy betűkkel írták be a matrikulába és a kutyabőrbe, ám ő, ha rokonom lenne biztosan az apai ágról származik. Ott pedig csak birkapásztor ősökkel büszkélkedhetek, azokat pedig még a papok is kisbetűvel írták be az anyakönyvbe. Azután pedig senki be nem nézett azokba az irkákba, csak a szú, az is azért, mert a kisbetűkön gyorsabban keresztülrágja magát.

Ennek okán, apai rokonomnak bárkit tisztelhetek, aki annak mondja magát. Ezért sem csodálkoztam minap, mikoron is a szomszéd Töpörtyűs Takó Balázs tréfásan nyakszirten csapott a piacon, s mosolyogva kérdezte tőlem: „Hát, hogy vagy öcsém?”

Ki tudja talán, tényleg a bátyám, mert olyan birkapásztorosan lapátos tenyérrel rendelkezik ez a Töpörtyűs Takó Balázs. Csak a haja ne lenne olyan fényesen lenyalt, mintha mangalica zsírral kenegetné! Lehet, hogy a gólya szégyenlette ősanyám népes kuckójába hozni, s inkább egy zsírosparaszt kéményén dobta be Töpörtyűs Takó Balázs porontyot, az meg ottan egy bödönben landolt? Bizonyára így lehetett, ezért nem tudtam én a rokonságról.

Na, de mindegy az, mert nem erről szól most e rege, hanem szépanyámról, Bűbájos Erzsókról!

Erzsókot pedig volt olyan tanyasi, aki szerette, volt, aki nem. Mindenki tudta róla, hogy Boszorkány, Javasasszony és egyben Látó is.

Ha a paraszt üszőborjúja lesántult, azért Erzsókot szidta. Ám, amikor a villám belecsapott az egyik közutálatnak örvendő zsandárba, a tanyasiak hálaimát rebegtek Erzsók felé.

Mivel azonban, Erzsók több jót cselekedett, mint rosszat, félték ugyan az egyszerű lelkek, de tisztelték is.

Legnemesebb cselekedetét pedig a mai napig legendás pletyka övezi. Az pedig úgy lőn, hogy Szeged városának bírája kiküldte az adószedőket Alsótanyára, mert igen csak szüksége volt a sarcra. Azon évben bizony aszály volt, semmi termést eladni nem tudtak a tanyasiak, így egy rozsdás petákot sem tudtak félretenni, nem hogy adót fizessenek.

Ekkor segített Erzsók bűbája! Mert mivel az ő tanyája esett Szegedhez legközelebb, nála jelentkeztek legelébb az adószedők, egész kis csapattal. Erzsókot pediglen, nem tudták meglepni, mert készen állt a tréfára.

Mosolyogva, nyájasan terelte be kis házikójába a városi társaságot:

- Jöjjenek uraim, jöjjenek csak! Szegény asszony vagyok én ugyan , de az adót, azt félretettem, szép körmöci aranyakban. Mert, ami jár, az jár, ugye, nagyságos uraim?

Hüledeztek az adószedők a szíves fogadtatáson, még jobban, mikor Erzsók kikapta szájukból a tajtékpipát, s hízelegve jegyezte meg:

- Ne ezt a büdös szutykot szívják, kendtek, van nekem jó illatos pipadohányom, szívesen adom ajándékba.

Azzal fogta magát Erzsók, s valami kitudja milyen illatos fűvel megtömte a pipákat. Az urak pedig hümmögve, vidáman szívták az illatos „dohányt”, s oly jó kedvre kerekedtek, mintha kaszinóban lette volna.

Örzse huncutul bevitt az asztalra egy kancsó friss vizet, abba is tett valamit, majd szívesen öntögette a poharakba:

- Igyanak kendtek, jó finom homoki bort! Ne sajnálják, van belőle elég, jut is marad is.

El se telt félóra, s a társaság vidáman kurjongatott, vigadozott, mintha tényleg jóféle dohányt szívtak volna, és igazi homokit ittak volna.

Egyszer azonban felkurjantott a fő-főadószedő:

- No, néném, azért mégis csak térjünk a tárgyra, mert adóért jöttünk, s ha már aranyban tud fizetni, hát, adja elő azt nekünk!

Örzse pedig nem volt rest, azonnal ugrott ki a konyhába. Egy tányérnyi csirkecsonttal tért onnan vissza, melyről délbe szopogatták le a húst. A tányért pedig mosolyogva tette le a főmufti elé. Micsoda pimaszság, gondolhatná a tudatlan olvasó. Elárulom, nem volt az, hiszen nem véletlen volt Erzsókunk bűbájos. Az adószedők rögtön felismerték a csontokban a hamisítatlan körmöci aranyakat. Kéjesen harapdálták, csodálták az „aranytallérokat”, ámulták a gazdag terítéket. Még jobban ámultak, mikor Erzsók rárivallt a kemence sutban lapító fiára:

- Pista fiam, eridj azonnal a tanyákra és mond meg a parasztoknak, hozzák ide az adójukat, ne az uraknak kelljen fáradozni érte!

A Pista gyerek pedig rohant mindenhova a hírrel: „hozzák el kendtek az összes fellelhető csirkecsontot, mert Szege városának idén ezzel kell kifizetni az adót!”

Hitték is nem is a jó tanyasiak, de mert Erzsók üzente ezt a sületlenséget, félve-lopva mégis csak elvitték a csontokat a tanyára. Ámulva látták, hogy ott az adószedők pedig szép nagy városi pecséttel hitelesített irkán igazolták, hogy: „Igazoljuk, hogy Vékony István 100 aranyforintban az adót megfizette!”, vagy: „ Igazoljuk, hogy Terhes József 120 aranytallérban fizette meg az adót!” stb… stb…

Szóval, így vágta át Szeged városát huncutul Bűbájos Erzsók!

A történet végét sajnos nem jegyezte fel a pletyka, így csak találgathatunk, mit szólt a szegedi bíró, mikor a követei az összes alsótanyai csirkecsontot az asztalára öntötték aranyak helyett. Az biztos, hogy követeléssel nem lépett fel, hiszen hiteles passzus igazolta, hogy a csontok Alsótanyán még aranynak néztek ki. De, mert a szegedi bíró saját pipadohányát szívta, a saját borát itta, így valószínű, hogy a csontokat ledaráltatta az adószedők csontjaival együtt. Abból süttetett aztán a szegedieknek kenyeret!

Szóval, bárhogy legyen is, ha rokonom nekem ez az Erzsók, ha nem, ezért a cselekedetéért én most ünnepélyesen szépanyámmá fogadom!

De, eddig a legenda! Ezután, pedig jöjjön maga történelem! Azt pedig Kossuth Lajos 1949 júliusi szegedi megjelenésének köszönhető, hogy a történelem e kis szeletébe az én szépanyám is beleesett.

Tudvalevő, hogy előző évben már megjelent Szegeden Kossuth. El is mondta híres beszédét a Kárász-ház erkélyéről: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, elárvult hazám oszlopa…”

Ki is engedte a szegedi vár börtönéből az olasz foglyokat, akik aztán zászlaja alá vonultak lelkesen, védeni a magyar földet.

Ám a dicsőséges napok véget értek, Kossuth és kormánya kénytelen volt menekülni 49 nyarán. Ezért hát, megint Szegedre jött Kossuth.

Itt pedig olyan zajos fölfordulás keletkezett, hogy egy napsütötte reggelen fogta magát, s hogy az ország bajáról gondolkodhasson, elindult sétára csendesebb helyre. Olyannyira belemerült a nagy gondolkozásba, észre se vette, hogy elhagyta várost és egy számára ismeretlen poros öreg országúton bóklászik.

Nem úgy Örzse, aki, mint tudjuk, nem csak boszorkány volt, hanem Látó is. Épp az istállóban fejte tehenecskéjét, mikor beleütött a látóképesség. Riadtan vette észre, hogy a határban egy kalapos árva alak sétálgat. Tűző napon, rekkenő hőségben. Sehol egy enyhet adó árnyék, sehol egy friss vizű kút. Mint Látó, pedig jól tudta, hogy az a gondterhelt ember bizony eltévedt, bizony szomjúság kínozza. Azon felül azt is tudta, nem akárkit tisztelhet a vándorban. Ő, a haza mindene, egyetlen reménysége, annak nem szabad elvesznie! Ugrott Örzse azonnal a csöbör mellől, s rohant csak úgy kötényesen neki az országútnak, a vándo elé. Mikor meglátta Kossuth, szelíd szavakkal kérte Örzsét:

- Drága néném, ugyan, mondja, merre vagyok, hogy jutok vissza innen Szegedre! Azon felül hol lelek én itt a pusztában egy kis szomjoltó vizet?

E szavakra Örzse leszúrta botját a homokba és csak ennyit mondott:

- Látom, az Úr, már úgy elszomjazott, hogy nem is látja a kutat! Itt van a víz igyék belőle nyugodtan!

Álmélkodott is Kossuth mikor látta, hogy tényleg ott van egy kút, amit Ő még elébb nem látott. Fogta a kalapját, belemert a kútba és jóízűen ivott a hűs alföldi vízből.

- Szegedre, pedig magától is visszatalál – mondta Örzse -, hiszen szüksége van a hazának magára, el nem veszhet, a Jó Isten sem akarná ezt!

És, tényleg. Kossuth álmélkodva vette észre, hogy friss víz – vagy talán Örzse bűbája? – élénkké tette, és a lábai tudják az utat. Mire beért Szegedre Kossuth már azt is tudta, mit kell a haza érdekében cselekednie.

Másnap békét kötött Balcescuval, a románok vezetőjével, s a zsidókkal is. Miközben a békekötés passzusát írta alá, átsuhant az agyán a felismerés: „talán jobb lett volna hamarabb találkozni azzal az asszonnyal. Lehet, hamarabb megkötötte volna akkor ezt a békét, s talán, másképp forogna a történelem kereke!”

Kossuthnak lett igaza, hiszen bizony, elkésett a szerződés. A hazát véresen eltaposta a muszka sereg és az osztrák sas. Kossuth és hívei menekülni voltak kénytelenek. Ám talán ennek az alsótanyai kútvíznek köszönhette, hogy életben maradt, s hosszú éveket élhetett még ezután.

Aki nem hisz e történetben, annak ajánlom, jöjjön el Domaszék határába, hiszen a mai napig ott áll az a régi kút. Miután Kossuth meghalt, 1906-ban az alsótanyaiak emlékező táblájukat ki is helyezték oda. Ha szomjas vándor téved arra, tudja, milyen nevezetes kútból hűsíti magát!

Koszorú helyett

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt - tavaszi anda hold -
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

2012. április (szelek hava) 4. „édesbús, szeszélyes tavaszi hónap, felleges derűs” Valóban, igazi felleges derűs délutánon merengek Juhász Gyula Tisza-parti szobránál. Születésnapja van Szeged költőjének. 129. születésnapja. Nem kerek évszám, így meg sem lepődöm, hogy semmi csinnadratta, semmilyen koszorúzás a város részéről. Nem is kell! Minek? Életében sem sűrűn vették észre a költőt a hivatalos nacsalnikok! Fogalmuk se volt, vagy talán nagyon is volt fogalmuk arról, hogy az a kopott kabátos, kalapos fura alak, aki a Tisza partján bódorog és hallgatja, hogy mit sírnak a habok, a magyar irodalom egyik nagy alakja. Irodalomtörténészek fognak vitatkozni életművén, költők fogják megidézni, pódiumművészek fogják hallhatatlan verseit mondani. Azon töröm a fejemet, mikor Fodor utcai magányában falnak fordult a világ elől, száműzte önnönmagát a zajló életből, kik is voltak Szeged halljakendjei? Az igazat megvallva, egy nevet sem tudok. Most ismerem kik a város vezetői, képviselői, de vajon tíz év múlva emlékezni fogok-e rájuk? Azokra, akik nem jöttek el koszorúzni sem, megemlékezni sem. Hogy miért? Talán jobb, ha nem firtatjuk! Annyi bizonyos, Juhász Gyulát akkor is ismerni fogom, nemcsak én, hanem remélem Szeged egyszerű emberei is.

Tehát merengek a szobornál, és a költő egyfelvonásosának címével élve „szép csöndesen” szállingóznak a szoborhoz az emberek. Idősebbek, középkorúak, majd fiatal diáksereg. Nem koszorút hoznak, nem virágot. A Szeged vers kerül a kezükbe, valaki verseskötetet hoz. Megáll egy kocsi, hangfalak, mikrofon kerül elő, és felállításra. Az iskolásgyerekekkel együtt jön az igazgatónő, tanárok. Nem hiszem el az egyik tanárnőnek, mikor mondja, hogy a gyerekek önként jöttek, nem lettek „kivezényelve”! Később elhiszem, mikor látom, mily lelkesen vesznek részt a programban. Elhangzik a Testamentom: „ Szeretnék néha visszajönni még, ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget ...„ Igen, feledni sok mindent nem lehet. Ezt a délutánt sem. Majd száz torokból szól egyszerre: „A Tiszaparton halkan ballagok, s hallgatom, hogy mit sírnak a habok...”

Hátunk mögött a játszótéren megáll az élet. Anyukák, nagymamák figyelnek. A rakparti járdán megállnak az emberek. Két fiatal tinédzserfiú a rakpart falának dőlve figyel. Mikor 5-6 iskolás gyerek elkéri a kötetet és ők is lelkesen egyszerre olvasnak fel egy Juhász Gyula verset, tisztán látom a partfalnál a kamaszok arcát. Elérzékenyülnek, mosolyognak, élvezik a verseket. Figyelik Szabó Lacinak, a Szögedi Védegylet elnökének okos megemlékezését. Mosolygok. Mindenki mosolyog. Viharzik a taps. Picur, aki a maga kétszáztíz centijével fölénk magasodik elmondja a „Szonett Szegedhez” című verset. A három Szabó gyerek újra a Szegedet fejből. Az idősebbek közül is többen felolvasnak verset. Mindenki áhítattal hallgatja Juhász Gyulát. A Tisza habjai most nem sírnak, nem is „forr, mint néma katlan”. A szobor árnya megremeg, Juhász Gyula levett kalapjával elmereng. Szelleme lebeg köztünk. Győzött az irodalom, győzött Juhász Gyula. Egyszerű szögediek szívében. Fiatalok szívében, a mi szívünkben. Juhász Gyula utolsó kötetének címe: Fiatalok még itt vagyok! Igen, itt volt ma délután, mindenki szívében lelkében. Koszorú nélkül, virág nélkül, de talán több történt, mintha egy szokványos csinnadratta lett volna. Élt Juhász Gyula szelleme, élt a szögedi lélek szeretete majd száz ember lelkében, szívében. Ámen.

születésének 129., halálának 75. évfordulója
alkalmából Sereges versfölolvasást hirdet
a
Szögedi Védegylet

A Szeged, Hal (Roosevelt) téri
Juhász Gyula szobornál

a költő születésnapján

 2012. április 4.-én 15h-kor

  A Szögedi Védegylet célja, hogy Szeged kultúrájának, irodalmának
mindmáig legmeghatározóbb egyéniségéről, Juhász Gyuláról
méltóképpen megemlékezzünk – legalább évente egyszer.

Szögedi rekord-kísérletként
Juhász Gyula Szeged című versét egyszerre szavaljuk
(aki tudja, persze fejből is mondhatja, de aki nem, az velünk olvashatja föl).

 Kérünk minden irodalmat szerető polgárt, hogy jöjjön el, és e délutánon Szegeden minél többen mondhassuk el
egyszerre és együtt ezt a gyönyörű verset, a Szegedet.

A vers szövegét minden hozzánkcsatlakozó versmondó megkaphatja a szervezőktől a helyszínen.

Tisztelgő beszédet mond
a rendezvény fővédnöke

Dr. Szabó László

 A “Szeged” vers elhangzását követően bárki fölolvashatja kedvenc verseit Juhász Gyulától.

Ezért kérjük:

Hozza el, és olvassa föl legkedvesebb Juhász Gyula-versét.

E szülinapi délután szóljon a költészetről, szóljon Juhász Gyuláról!

Jőjjön el, és hozza el magával ismerősét is, aki szereti Szegedet, aki szereti a költészetet, aki szereti Juhász Gyulát!

Becsületesen megvallom, nem szeretem a Telet. Testem, lelkem fázik, bebújik csigaházába, mikor az első zord téli szél megjelenik, végigfú a tájon. A kopár ágak, a madárdallam nélküli reggelek, a csupasz rögök hidegsége az elmúlást idézik. Még a hóhullás, a hólepel szikrázó szépsége is csak az ablakból tűnik szépnek, ám, a rideg szépség számomra semmit nem jelent. De, ha jön a Tavasz, megcirógatnak a napsugarak, csivitel a természet, zsong a levegő, akkor a lelkem kinyílik, akkor fázós szívem megújul, felébredek a hosszú téli didergésből. Akkor sétálni kell a Tisza-parton, a városban. Nézegetem a mosolygós embereket, magamba szívom a levegőég illatát. Mivel pedig a Tavasz minden évben Szegeden ér utol, első tavaszi utam a főtérre visz ki. Leülök a Széchényi téri platánok alá és azon filozofálgatok, miért is a furcsa jelenség, hogy a padokon két korosztály osztozik? Mellettem kölyökszerelmesek csókolóznak, szemben velem fiatal fiúbanda verődött össze és a maguk nyelvén társalognak, vitatkoznak, nevetgélnek. Távolabb idős párok, ücsörögnek, halkan beszélgetnek egymással. De sehol sincs a középkorosztályból, aki leülne a padokra. Ők inkább sietősen átviharzanak a téren.

E jelenség okát pedig minden évben azzal a bölcs megállapítással konstatálom, hogy a fiatalok még ráérnek, az idősek már ráérnek, s nem az élet jelen dolgaival törődnek. Ez hát az ok, és ennél nagyobb, okosabb okot nem tudok.

Idén a tavasz gyönyörűen érkezett. Kellemes meleg idővel, napsütéssel. Az utam is szokásos volt. Széchényi tér, platánok. De mielőtt körbenézhettem volna, megakadt a szemem a Városháza tornyán. Máskor is szoktam nézegetni Csipkekirálykisasszonyt, ahogy nevezni szoktam a Városházát, de most hirtelen feltolult bennem egy réges-régi történet, egy réges-régi kép. Kitől hallottam a történetet, annak neve maradjon titokban, hiszen, mikor nekem elmesélte, megkért, hogy ne meséljem tovább, vagy ha mégis, ne mondjam el kitől hallottam.

Az utóbbi kérését tiszteletbe tartom, de az elsőt nem, mert olyan aranyos történet, annyira illik a szegedi egyszerű lélekhez, amennyire Csipkekirálykisasszony Szegedhez.

Történt pedig, hogy egy tavaszi délutánon, kinn üldögéltem a téren, mikor mellém telepedett egy szerény kis öregasszony. Félénken kért helyet, és elmondta nekem, ő itt szeret ücsörögni, mert az emlékei idekötik, ne haragudjak rá, nem tolakodni akar.

- Szívesen arrébb ülök néni, semmi baj! – nyugtattam meg. Azzal szedelőzködtem volna, de csendes szavai hallatán visszaültem.

- Drágám, nem muszáj miattam elmennie innen, hóbortos vénasszony vagyok én, de ha érdekli, elmondom magának miért szeretek itt ülni. Látom, a városháza tornyát nézegeti. Tudja, mikor én még fiatal kis fruska voltam, drága anyám mesélte, hogy nem így nézett az ki. Akkor még alföldi parasztos barokk torony volt az, egy a több tucatból.

- Tudom, néni! A Nagyárvíz után változott meg, akkor álmodta ide egy építész, Lechner Ödön. Akkor kapta ezt a szép neobarokk ruhát.

- Igen. Igen, drágám! De hiába volt szép és karcsú, egyedül volt, mint a kisujjam. Nem volt neki társa, míg nem jött az én drága jó édesapám. Mert az úgy volt, hogy amint megépült a torony, majd ezt a szép teret is kialakíttatták az urak, ott állt az kopár szépségében. Tövében pedig körbe-körbe hétvégeken piac volt. Nagy-nagy piacok. Lehetett ott mindenfélét kapni, szűrt, csizmát, szíjakat, fateknőt, szóval mindent. Édesanyám is itt árult a szüleivel mézeskalácsokat. Édesapám pedig szappanfőző fia volt. Az egyik sátorban édesanyám kínálta a kalácsot. Olyan szép, fiatal volt, hogy nem volt olyan legény, aki ne vett volna tőle. A szemben lévő szappanos sátránál pedig a szegedi lányok az illatos szappant vették nyakra-főre. Az édesapám árulta, aki olyan deli, büszkeszemű szép szál legény volt, hogy a lányok érte mentek oda nem a szappanért. Vele incselkedtek, játszadoztak, s ő értett a nyelvükön, vissza-visszaválaszolt a lányoknak, amiért azok majd elolvadtak. Ám, hiába volt édesanyámnál és édesapámnál annyi kacsingatós udvarló, ők bizony egymásban gyönyörködtek, egymásért epedtek, de azt kimutatni egyikük se merte. Mindkettő büszkébb volt annál, hogy előbb kezdje, mint a másik. De amit a két büszke szív nem volt képes megoldani, azt egy tavaszi zápor összemosta. Egy napon hirtelen olyan zápor kerekedett, hogy mindent feldöntött. Sátrak dőltek, repültek az áruk szanaszéjjel. Csak a szappanos sátor dacolt a hirtelen idővel, s édesapám, látva édesanyám baját, odafutott a mézeskalácsokat menteni. És mert azután édesanyám se ázzon el, gyöngéden átölelte a reszkető, fázó leányt, s a sátra alatt melengette, subája alá bújtatta anyámat. Hát, így történt, hogy a sátor alatt a két szív összeért és onnan kezdve együtt dobogott sok éven át.

Anyámtól tudom, hogy ott a sátor alatt miről beszélgettek.

„Látja Rózsika azt a gyönyörű tornyot, tudja, hogy maga is olyan szép, mint az? Igazi Csipkerózsika!”

„Ugyan már, Imre – évődött anyám-, szebb az, mint én, de nem olyan boldog, mert őt nem ölelgeti senki, nincs erős férfikar, mely vigyázna rá! Egyedül van szegényke.”

„Nem lesz egyedül, drága Rózsikám, mert ha mi egyszer megházasodunk, szerzek neki vőlegényt, akár kettőt is, hadd választhasson közülük.”

Úgy is történt. Eltelt egy év, és a gyönyörűséges Rózsika hozzáment feleségül a nyalka Imréhez. Ott házasodtak meg a torony alatt egy mosolygós tavaszi napon. Amint jöttek kifelé a Városházáról, apám rámutatott két bokorra.

„ Látod, édesem, szereztem Csipkerózsikának két vőlegényt, amint ígértem.”

Az a két vőlegény pedig nem volt más, mint ez a két tulipánfa. Ott azon a napon is ott pompáztak rózsaszín tulipánvirágaikkal, Őrzőm a képet, amint előtte áll anyám fehér menyasszonyruhában, mosolyogva, fiatalon. Édesapám pedig átöleli büszkén, csillogó szemekkel. Mögöttük pedig a tulipánfa virágzik. Érzem azt a régi illatot, amivel az ifjú párt beterítették.

Rég volt – sóhajtott egyet a töpörödött kis anyóka-,a háború apámat elvitte. Valahol az orosz pusztában nyugszik. Nem láthattam, mert én akkor születtem, mikor ő a frontra készült. De anyámmal minden évben kijöttünk ide, mikor a tulipánfa kivirágzik, és tudtuk, éreztük, hogy apám lelke itt van. A tulipánfában van az Ő lelke. Őriz minket, szeret minket és beszélgetett velünk. Anyám már fenn van vele, ott beszélget apámmal, de én még itt vagyok, s amíg itt vagyok, velük vagyok”

Amint e szavakat kimondta, abban a pillanatban egy szirom hullt a reszkető öreg tenyérbe. Mögöttünk a tulipánfa ejtette sziromkönnyét oda. Az anyóka megsimogatta az árva kis szirmot és sírt, sírt, sírt. Lélekben ott volt az övéinél, s talán maga sem bánta, hogy megszeppenve, halkan felálltam, megsimogattam deres haját, és szótlanul odébb mentem.

Lassan harminc éve, hogy elmesélte ezt nekem a nénike. Harminc éve. Már nem látom meg őt itt, már Ő is fenn beszélget az övéivel. De itt állnak a tulipánfák, Csipkekirálykisasszonynak udvarolnak, rózsaszín selymes szirmukat borzolja a tavaszi szél. Illatukat árasztja a levegő, és én egy régi esküvő illatát érzem. Egy régi szerelmes párt látok, és egy öreg nénikét, aki soha többé nem ül le mellém. Hogy a fákat ki ültette az lényegtelen. Valóban az a hetyke, vidám Imre legény-e vagy más nem számít. Csak az számít, hogy a tavaszi esküvőkön a fiatal párok a tulipánfák előtt fényképezik le magukat. Csipkekirálykisasszony vőlegényei előtt. S talán majd, pár évtized múlva egy reszkető vén anyóka, vagy apóka minden tavasszal leül alájuk és emlékezik a régi boldog szép időkre.

S miközben elérzékenyülve gondoltam az anyókára és fiatal szüleire, arra a régi esküvőre, egy tulipánszirom rápörgött a kezemre.

A dorozsmaiak bosszúja

A mai szép, kerek világban, mint tudjuk, nem ritka csoda, ha különböző nemzetiségű emberek összevesznek, és azon vitatkoznak, melyiknek a népe különb a másikénál. Nem új találmány ez, hiszen az emberi természet az idők során nem sokat változott.

Két település között - pláne, ha összenőttek egymással-, ugyancsak ment és menni fog az acsarkodás, míg a világ áll, s talán még azon túl is.

Kiskundorozsma itt lenn az Alföldi szikes pusztán külön intézmény! A dorozsmai embörök pediglen a legkörmönfontabbak, legtudákosabbak, akiket valaha ismertem.

Már az Árpád-korban benépesült és a Dorozsma-nemzetség ősi fészkévé vált, melynek kéttornyú temploma és monostora mezővárosi rangja, ha tetszik, hanem már a múlté. A Dorozsmai embör szerint Szöged feküdt a nyakára, a szögediek szerint meg ők jöttek ide elvenni a szögedi jussot; földet, legelőt, no meg a levegőt.

Kinek van igaza, ki tudja, de az bizonyos, a török hódoltság idején elnéptelenedett a határ, Szegedtől pedig elvitték. A Kiskunság részeként a német lovagrendnek adták a területet, s a jászkunokhoz tartozott. A lovagrend ügyintézője Orczy István az elnéptelenedett területet Jászapáti, Jászfényszaru környékéről, valamint a Mátra és a Bükk vidékéről származó palócokkal és szlovák családokkal telepíttette be. Majd, mikor Mária Terézia 1745-ben redempciót hirdetett, a megváltásért járó 11.800 rajnai forintot 160 dorozsmai család vállalta magára, ennek köszönhetően megszabadultak a jászkun fennhatóság alól. Ekkor települtek be szögedi alsótanyai parasztok is a faluba. No, ez eredményezte, hogy a két néptörzs között villongásig fajuló feszültségek keletkeztek. Egymással keveredni, házasodni nem óhajtottak. Ám az idő végül is összeboronálta az okos palócvért az élelmes alsótanyai szögedi parasztvérrel.

Ennek ellenére a Dorozsmaiak sohasem tudtak igazából beolvadni a szegedi világba. A szögediek nem értik a dorozsmait, és nem is akarják megérteni, a dorozsmaiak sem éppen örülnek a kénytelen házasságnak.

Mikor a tavaszi esőzéseknek köszönhetően, a dorozsmai határ tele volt pocsolyával, azokban nyüzsgött a sok pióca, a szögedi rögtön el is nevezte Dorozsmát Piócatelepnek.

A szögediek szerint, a dorozsmaiak megköszörülik a macska körmét, hogy jobban fogja az egeret. Megpofozzák a kismalacot, hogy fölérje a vályút. Megfésülik a mákostésztát, mert azt hiszik, hogy piszkos. Felhajtják a legyeket a padlásra, utána elveszik a tarogját, hogy ne tudjanak lejönni. Ha a dorozsmai templomtoronyban fű hajt ki, a falu bikáját kötélen felhúzzák, hogy lelegelje. Mert a szögediek szerint a dorozsmainál butább embört nem hord e Föld a hátán.

Tűrték a dorozsmaiak egy darabig, tűrték a szögediek csúfolkodását, de egy idő után elegük lett a városi tarhonyazabálók tréfáiból. Összedugták a fejüket a jó atyafiak, kiötölni, mitévők legyenek. A tanakodásnak pedig az lett az eredménye, hogy deputációt állítottak fel.

Állt pediglen a küldöttség a dorozsmai kisbíróból, a plébánosból, és a faluszéli javasasszonyból. Mint a falu három legokosabb elöljárója rögtön fel is kerekedtek, bocskort húztak, s meg se álltak a szögedi Városháza kapujáig.

Ott aztán hiába próbálta őket tartoztatni a porkoláb, felcsörtettek hívatlanul-kéretlenül a polgármester szobájába. A polgármester pediglen jó szögedi halbicskával éppen ette a mangalicaszalonnát, mikoron betoppantak hozzá.

Gondolhatjátok, milyen méregbe gurult, hiszen szögedit früstök közben megzavarni felér egy hazaárulással! Ám, mire a falatot lenyelhette volna, megszólalt a dorozsmai bíró:

- No, kend, komám, amondó vagyok, hogy befejezhetnétek a csúfolásunkat, mert mi is tudunk ám, kendteknek galibát csinálni! Az már, mégse járja, hogy rajtunk nevet minden gyüttmönt, mert ti rajtunk köszörülitek a nyelveteket!

Szó szót követett, tett tettet, s bizony a békés deputációból olyan kalamajka keletkezett, amit azóta is csak manapság lehet megélni a torony alatt, mikor két tábor egymást hibáztatja azért, kinek a keze alatt adósodott el a város.

Szegény Ferencjóska meg Sziszi királyné rámástul potyogott le a falról, s rögtön hátat fordítottak, mert nem akarták látni mi történik.

A dorozsmai bíró bajuszát a berohanó porkoláb húzogatta, a plébános a halbicskával hadonászó polgármester fejét verte faköröszttel, a javasasszony közben úgy kárált a tömegverekedés közepén, mint egy jól felhízott pulyka.

Az arra járó szegediek pedig a Városháza előtt buzdították a verekedőket, fogadást kötöttek a győztesre. A porkoláb pedig nem bírt a köpcös dorozsmai bíróval, a polgármester a plébánossal, a javasasszony pedig hiába átkozta a szegedi elöljárót, azon bizony nem fogott semmi sem, nem esett hanyatt tőle.

Végül a dorozsmai deputáció unta meg a csete-patét. Nagy garral, büszkén, de dolgavégezetlenül kivonultak a szegedi Városházáról, melynek ablakából a polgármester üvöltött utánuk cifra magyarsággal. A bámész nép azonban lelkes tapsorkánnal jutalmazta a bátor dorozsmaiakat.

Ám, a lényeget majdnem kifelejtettem! A verekedés igazi oka az volt, hogy a deputáció és a polgármester egymás fejéhez vágta a sok sérelmet, amit eddig okoztak egymásnak. Vita kerekedett azon, hogy ki kinek jött a nyakára, ki kinek a sérelmére miket csinált és miket mondott. Ám, a legnagyobb vita azon alakult ki, hogy a Dóm templom harangja máskor kongatja a delet, mint a dorozsmai, és mivel a dorozsmai templom harangjának mély hangja behallik Szegedre, a szegedi Dorozsmára, így a két helyen senki sem tudta, mikor van igazából dél. Azt pedig mindkét fél váltig erőltette, hogy a másik az, aki szándékosan veri félre rosszkor a harangját.

Szóval, semmiben sem egyeztek egymással, senki nem engedett a maga igazából. Miután a dorozsmai követség elvonult, mindkét helyen összeültek a nagyokos elöljárók, s azon tanakodtak, hogyan álljanak egymáson bosszút.

És, mily furcsa az élet, a soha semmiben nem egyező dorozsmaiak és szegediek bosszúja olyan szép egyforma lett, amilyennek csak lenni kell.

Azon naptól kezdve ugyanis mindkét helyen elhallgatott a harang, délben sem Szegeden, sem Dorozsmán nem kongattak. A két helyen pedig innentől senki nem tudta mikor van dél. Mitől lett néma a két harang, arról már nem szól a Fáma.

Szóval, ekként dőlt el az a réges-régi vita.

Manapság újra kongatnak a harangok délben, mert talán kibékült a két tábor, netán, rájöttek a saját butaságukra? Nem tudni!

Szegeden és Dorozsmán most béke honol. Bár, lehet csak addig, míg újra nem jön a tavaszi esőzés, és újra nem kezd el a pocsétákban hemzsegni a pióca.

A dorozsmaiak azért nagyon ügyelnek arra, hogy ne lehessen őket kigúnyolni, hiszen most már ollóval vágják a macska körmét. A malacot nem pofozzák föl. Fésű helyett tésztaszűrőt használnak a mákostészta tisztítására. Ha pedig a templomtoronyban a fű kinő, azt csak akkor legelheti le a falu bikája, ha nincs vásár napja, ahova a szegediek is járnak, s láthatják a „fűnyírást”. A legyeket pedig inkább átterelik a szegedi határba, ott szemtelenkedjenek.