nemere blogja

 

Utolsó emberi emlék

 

A hosszúra nyúlt, agyarként vicsorgó,

Sötétben fényárként villanó fogakról,

Apró cseppekben hullt alá vörös vérem.

 

 

Gyermekvers a XXI. századnak

S mikor majd lehunyod szemed

S magadra húzod puha pehelypaplanod

S imára kulcsolod két piciny kezed,

S hálát adsz az égi angyaloknak,

Hogy kegyesek voltak veled,

Mert van hol aludnod.

 

 

Az hóhér serege

 

Kifolyattam vérét egy ártatlan szúnyognak;

Eltitkoltam, bár a szemek mindent hallanak.

Repül a pallos, s éjjenezve sír a tömeg;

Kifolyatták vérét, hogy jót mulassanak.

 

 

 

Emlék

                                        S megkérdem az idős aggot:

                                        Hol, s miért vesztette lábait?

                                  S csak annyit mond: Kérdezd az idős

                                  asszonyt, kit elhagytak karjai. Arcukról

                        a sápadt bánat meredt az éjszakátlan pusztába, s üressé vált

                         szemeik némán lestek a szoba sarkába. Ott ücsörgött árva fiúk,

                        s könnyeivel játszott, akár egy újszülött törpe nyúl. Fiatalság

                      éppen 88-at írt, mely pont annyi, mint a végtelen kétszer,

                  és még tízszer, és még majd százszor. Megkérdem, miért oly

                        szomorú, s csak annyit felel:

      Nincs ki szüleimre

  emlékezne, s nincs

     ki engem felnevelne.

Oly korban éltem én a földön,

mikor a majom visszaszállt a fára,

a százrészes tévédrámák közé,

hol a hős daliás menedzser, lő, sose fél,

s az elhagyatott nő könnyek közt kefél.

 

Oly korban éltem én a földön,

mikor Elektrát elektronikába

úsztatta át a nagy képmutató;

világképén a Föld roppant vegyesbolt –

vehetsz Wilkinson pengét s Knorr levesport!

 

Oly korban éltem én a földön,

mikor a hajló nádszál volt a mérték,

és Siker a mi Urunk-Istenünk,

és prófétája a nézői pontszám,

és híg szar gyűlt a kincseskamra polcán.

 

Oly korban éltem én a földön,

mikor az ember egy fotelben ülve

rágcsált, sörözött, lazított, butult,

s mint akit magába új vízözön nyel,

bámulta saját vesztét mély közönnyel.

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Oly korban éltem én a földön,

mikor a Guttenberg-galaxist mikrofilmre vették,

betűivel meg pókereztek, és a főhelyen

egy világító szemétláda állt,

s élő adásban látta az emberiség a Nagy Agyhalált…

A sajkó sajogva siklik a sárban,

s egy csónak evez az árral.

Ha jó, ha nem

értem jöttek…

S a révész visz sötét vizekre

A keresztül átmetszett ér,

Melyből szenttelenül csorog a vér,

Táplálja hallhatatlan hitem,

Hogy újra dobban még szívem.

 

Lüktetve ömlik tenyerembe,

S csorgatok duzzadó torkomon,

Bódító, ízetlen szereket;

Megcsillan a fényben homlokod.

 

Könyörögve cseppen földre nedvem,

Tele vággyal, hogy csókolja számat;

Lecsuklik már fejem, s elernyed kezem,

És a Vörös egyre csak vörös.

 

Nem látom már, csak képzelem,

Nem hallom már, csak sejthetem,

Nem érzem már, csak nézhetem

Fentről miként dönt kedvesem.