nektarin blogja

Megszült gondjaim lebegnek

Szennyes tengeremben.

Fuldoklok.

Lassan telnek,

Peregnek, nem sietnek

a reszkető percek.

Levegőt!

Ha Te adnád, mégse venném!

Testem kivetné,

Mint  hazug csókot árva ajkam,

S feledné!

Szomjasan, mégis víztől veszve,

Iszapba temetve,

Otthonom

IGAZ hullámsír...

Fagyból fátyolt sző az est,

Csontomba fájdalmat rajzol

A sápadt mosoly,- Jegest.

Kezem üres, szél marta,

Privát magányoba zuhant...

Kedves! Többé ne keresd !

Minden kimondott szó édes, tele tartalommal egy szerelem hajnalán!

Majd midőn e csodás érzés csillaga leáldozik, a szavak kiürülnek s

megkeserednek, mint az unalmas közhelyek.. hisz az erő, a szerelem drága

ereje már nem táplálja őket többé...

Csendesen nézek a rétre,

Minden annyira lassúvá vált,

A természet újra ébred,

De én már nem vagyok része

A mindig újra kinyíló csodának.

Csak valami nagyon vastag üvegen át

Mesélnek a színek, a fények, a körvonalak..

A hívogató tavaszról.

Az illatok mintha idén nem lennének..

A madárcsicsergés is képzeletbeli

Hangszórón át süvölt,

És nem valódi, ahogy  már én sem..

Dédelgetett álmok szőtték

Testem áttetsző anyagát,

Lelkem is egy nyár esti sóhaj

Könnyruhás ábrándja..

S árva pára leszek,

Mint a májusi Nap

simogatta tócsa,

Álmomat sebes szél tépi szét,

És testemmel feledésbe vész,

Mihelyt a nyár forró csókot hint a rétre..                                                    

Van, hogy minden elnehezül,

S megragadja kezem a mély,

Testem ingoványba merül,

Elkerül a vad szenvedély…

Egy lassított álomból ébredek,

Öngyilkos zuhanásra eszmélve,

A Föld rohan felém, s nem fékezek,

Csak mosolygok a kék égre nézve...

Félszegen…