..::Muszájdzseki::..

Az álmatlanság kóros ostora hasít rajtam végig, ha nélküled kell megosztanom helyemet a semmivel, s megragadni, mint gázbuborékra fújt matériát, gyúrni belőle egy te meg ént, hogy együtt legyünk valami mássá, ami sosem volt, sosem lesz, csak az éppen mostban él, pillanatról pillanatra roppanva, akár az élő-illanó szeszély.

Mindig az első felkavaró szívdobbanást keltik bennem, valahányszor is megpillantok egyet. Ahogy fekete-fehér snitté lassul az idő, ahogy az előtörő emlékek sűrű masszává válnak, ahogy megdob a mozgólépcső-szalag mielőtt gyorsan továbbrepít előre a távolba - ez az az édes pillanat.

Mintha memóriám vászon lenne, az arcok pedig beleivódott olajképek; nem fog semmit az idő festői szépségükön. Hiába telt el megannyi év, hiába sétált felém megannyi tekintet, nem fakította meg semmi ezeket a szív-festményeket. S ha csak gyermeki pingálmányok a mosolygó szemek, ha csak valótlanról szólnak a beszédes ajkak, akkor is örökké kedves álom-társak: a plátói ének.

Lassan olvasd, többször is akár ... szívd magadba sorait:

Ha a szív
porszemek ezreire szakadva
megreked
a keserű magány
sötét epéjében,
csak a napra vár,
mely fényességével
mozgásba hozza,
magához vonzza,
hogy újra eggyé
legyen.

S amikor
az utolsó darabka is
megérzi
a nap melegét,
mindent elsöprő
hullámot ébreszt
rezdülésével.

Pulzálni kezd,
belülről perzseli
szerte szét
a testet,
az epétől áztatott magányt,
míg falakba nem ütközik
és kutatni kezdi
kitörése útját.

De oly nehéz
a felszínre hozni,
minek csont
és véres hús
a börtöne ...
csak ég és remél,
hogy annyira várt napja
megérzi melegét,
mit egykor
ő adott neki;
a szívnek.

S ha végeztél, tiéd lett ... hallgasd meg hozzá becsukott szemmel ezt:

http://www.youtube.com/watch?v=PhjKbynCUkE

Álmok, lázálmok, láztól izzó, égő rémálmok. Gyötörnek, marnak, velőmig hatolnak, ketté rágva megbontják elmémet: már nem tudom hol fekszik a való-álom határ.

A képek egybefolynak, sohasem össze. Mindig tiszták, de egyre mélyebbek, minduntalan tovább és tovább vezetnek a téboly erdejébe: megőrülök, hogy elveszítelek.

Eltérő téridő kontinuumok közt rekedt ugyanaz a cselekvés: a gonosz megannyi arcának keze szakít szét minket.

Érezni, ahogy szívem elhal, elfúló hangomtól kétségbeesés lesz rajtam úrrá. Aztán valahogy mégis felszakad a torkomban ülő súlyos gombóc, s neved zengve hagyja el számat.

Erőtől és keserűségtől dagadó kiáltás ez, melyet mindenki hall, valós és képzelt egyaránt, csak Te nem. Pont Te, akiért test, szív, lélek együtt az életénél is jobban kiált ... és én nem tehetek semmit, semmit a világon, csak azt, hogy beleőrülök.

Eljött a kuszáló eső, amire talán sosem számítottam, amiről talán tudtam, hogy egyszer mégis eljön, amitől talán leginkább féltem mindvégig ... Amennyire egyedi mosolyt csalt ki maszkom alól a boldogság, annyira deformáló képet vág most belém a fájdalom: sűrű, csontig hatoló, mély vonásokat, melyek behegedve páncélt fognak vonni arcomra, szemem köré; a lelkemre.

Nem tudom, hogy alatta mit fogsz majd látni, engedni fog-e a megannyi var ugyanúgy nevetni Veled, vagy folyvást felszakadó, nyugtalan sebek maradnak?! Szeretnék még mosolyogni rád, hiszen szeretlek ... de nem tudom, foglak-e tudni másképp szeretni; úgy ahogy azt kéred ezután.

Rettegve fogom most végignézni, ahogy torzzá válik tekintetemmel együtt az egész világ ... némán sikolt bennem a félelem, hogy végleg elveszítelek, de remélem egyszer majd újra levethetem előtted maszkomat és megtalálsz mögötte úgy, ahogy egykor találtál rám.