..::Muszájdzseki::..

Paradicsomos mártásban érlelt papírra diktálni magamat egy babzsákos gangon ülve csak leemelő nihil, képtelenségbe fülled tőle agyam: szúnyogok lágy ölére olvasztó aszfalt-meleg, zöldbe mártózó kék délibáb és kötélen ringó lepedő-akrobaták a szélben.

Rozsda rágta korlátok közé csúszva az értelem legkisebb tintája se mutatkozik kezem által, csak meddő vita a tollforgató firkász énnel: költői óhaj-sóhajok, gondolatnyi birkák az égen és kommersszá halkuló csattanók a kukák teteje alatt …

Izom:

- De ... van rajtad egy kis izom ...
- Naugye?!
- Egy kis cingárizom, egérizom ... ami éppen arra elég, hogy szaladjál ...


Zötperc:

- Vaz az az öt perc, amikor tudom, hogy kúrni akarsz, van az az öt perc, amikor rád tör, hogy szeretsz, van az az öt perc, amikor kurvára utálsz, aztán kezdődik előről ...
- Meg van az az öt perc, amikor rajtad fekszem és nem tehetsz semmit ...
- De ... elélvezek ...


Ujj:

- Ujjat mutatok és rögtön fölizgulsz ...
- Nem, mert már föl vagyok izgulva ...
- Mireföl?


Pöcök mizéria:

- Ó cica, mi ez?
- Pöcök ... mér, mi lenne ... kézigránát?!
- Taposóakna ...


Ádáz ribanc:

- Te ádáz ribanc ...
- A-a, gyengéd, törékeny virágszál vagyok, nem ádáz ribanc ...
- Miről beszélsz cica? Persze, amikor kelletni kell magad, eljátszod a templomi szüzet, aztán amikor agyfaszból révedsz, akkor megkúrsz az első útba eső ajtón vagy falon ...


Libidó:

- Skizoid a libidód édes?
- Hát néha úgy érzem ...
- Szeretem ... sosem tudom, hogy kivel bújok éppen ágyba ...


Szerelem szaga:

- Cica, ne halj meg ...!
- Mer mér ne?
- Mer ideszoknak a dögkeselyűk ...
- Te vagy az első ...

Lennék démon álmaid ködben úszó révész hajóján, éjsötétből szemed fényébe kúszó csuklyás égi-szökevény, a magával-ragadó. S te lennél-e ujjaimon függő, tehetetlen marionett a lélek ugróiskoláján – emberből gerinctelen féreg?! Vonszolva ranglétrázgatnálak kényem-kedvem szerint, mint ártatlan kislány az örök mosolyra faragott arcú gurulós-hernyóját: undor és megvetés feszítene közénk távolságot, ahogy ezer-térden, megvezetve kúszol utánam. Bárgyú tekintettel hinteném el előtted a remény morzsáit, hogy játszhatsz velem, hogy te játszol velem, míg aberrált szemvillanással meg nem rántom zsinórodat, s öntudatlan mámorban földhöz csapkodva döngöllek az élet valóságába - megszédített kétszínűség.

Mi eGonk, aki a blog.hu-n irkálsz, szenteltessék meg a te kezed, jöjjön le a te írásod, amint az interneten, úgy az újságokban is; mindennapi ihleted írd meg nekünk ma, és olvasd el kommentjeinket, miképpen mi is elolvassuk bejegyzéseidet; és ne higgy minket reménytelennek, világosítsd fel ideológiailag a népet; mert tied a net, a klaviatúra és az elismerés mindörökké. Ámen.

Nincs késztetésem írni rólad, csak a muszáj, mert egyre szűkebb a zubbony, amit észrevétlenül pőreségemre húztál, amit tépdes a sóvárgás, hogy mindenemmel érezhesselek, s ha lenne a szélben annyi érzelmes indulat, leszaggatná rólam a béklyóként feszülő gombokat.