..::Muszájdzseki::..

Néhány évvel ezelőtt az életem egy hatalmas kérdésbe csapott át: a rövid emelkedést hosszú lejtő követte. Olyannyira, hogy a végét nem is kérdőjel tarkította, hanem a végtelent jelentő punkt-punkt-punkt.

De bizonyára nem én vagyok az egyetlen a világon, aki emeleteket zuhan, miközben azzal ámítja magát, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet; vagy mégis?!

Az igazság azonban az, hogy ez nem egy szabadesés, hanem hullámvasút, és csak azért érezzük folyton mélyebbre és mélyebbre süllyedésnek, mert a sok kátyútól valahogy nem látjuk azokat a szakaszokat, amelyeket simán lehetne venni.

Jobb esetben kell, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor megunod az amplitúdók által keltett folyamatos lelki rosszullétet, és keresni kezded azt az abszolút ismeretlen, nem ritkán más és más testet öltő valamit, amiben megkapaszkodhatsz.

Minden, ami markomban izzad, egy-egy megfizethetetlen grátisz lehetőség a kiszállásra ... törékeny fűszál, olyannyira, hogy végtelen ragaszkodásommal elszakadását kockáztatom. De ha nem tenném ... ha nem kapaszkodnék semmibe, engednék az émelyítő zuhanásnak ahelyett, hogy átlépném a gödröket.

A semmiből színpadra szökken egy felfuvalkodott hólyag, cipőivel, mint apró hernyótalpakkal, beszalad a rivaldába. Rózsaszín tütü, udvari hajbók és kezdődhet a demi plié: sáskalábak libbenése köszönti az érdemtelent. Glissé és piruett, kecses kacsók kaszálnak a fénylő porban; metakommunikáció balerina módra. Jobbra-balra, rúd nélküli pantomim torna, ahol tükröt vet a sötétben ragyogó szemek bogara. "Tündértől szajháig, széles a repertoár", s fináléként a hólyag burzsoá tapstól kipukkanva hullik alá.

"Egy életen keresztül kérdezzük ezt magunktól és másoktól: Ez ki? És ez ki? És az? Én ki a fasz vagyok, mi?"

Én vagyok az, aki pontosan tudja magáról, hogy kicsoda. Tudja, hogy mitől jó és mitől szemét mások szemében, tudja mit akar önmagától és másoktól, az élettől és tudja!, hogy mik azok a határok, amit személyénél fogva már nem léphet át. És ti? Ti ettől féltek?!

Mi lenne, HA egyszer az életben a bizonytalan helyett valami bizonyosba kapaszkodnátok? Mi lenne, HA egyszer az életben a félelem helyett értékelnétek a magabiztosságot? Mi lenne, HA egyszer az életben az ingázás helyett megállapodnátok magatokkal? Mi lenne, HA egyszer az életben VÉGRE ti is tudnátok, hogy kik vagytok és mit akartok?!

Borzasztó lenne az őszinteség kegyetlenségével megismerni valakit egy életen keresztül, pártatlanság jegyében álláspontot foglalni az igazság mellett és elismerni, hogy mindenki hibázhat, de ettől még nem lesz más, vagy rosszabb.

Mi lenne, HA egyszer az életben nem lenne ciki a tisztelet? Mi lenne, HA egyszer az életben nem lenne szégyen az érzés? Mi lenne, HA egyszer az életben nem lenne kényelmetlen a ragaszkodás? Mi lenne, HA egyszer az életben nem lenne kínos az ölelés? Mi lenne, HA egyszer az életben VÉGRE úgy hangzana el a mondat, hogy függeni VALAKITŐL és nem másoktól?!

Borzasztó lenne nyíltan szeretni és vállalni valakit egy életen keresztül, irigy szemek árgus pillantásainak kereszttüzében, harmadik fél jelenlétét kizárva és meghallgatva azt, akiről véleményt akarsz alkotni, hogy magad győződhess meg arról, amit majd mondani fogsz.

Elviselhetetlen lenne így élni ... könnyebb elkerülni minden biztos pontot, továbbra is félni attól, ami idegen és nem megismerni, hogy tudjad ...

Palackba zárt kósza buborék, egy szippantásnyi luft az élet hullámtengerén, - így írnám le, ez mind a nyugalom. Egy parány a megszokások kellős közepén, mit csak akkor érzünk igazán nagynak, ha az események felgyorsulnak, - amitől kipukkan, még mielőtt észrevehetnénk. Lásd mindenben, s ne kelljen felkavarni, hogy becsülni tudd.

Messze a világtól .. vagyok én ... és pont. Egy félelmekkel teli kisszobában, ahol senki sem fogja meg a kezem, hogy ne érezzem úgy: elemészt a csend, az űr, a sötét nihil. Vagyok én ... és pont. A lét parányi piszka, s ha valakinek úgy tetszik, hát többé nem létezem ... csak egy gondolat választ el a valóságtól, egy döntés, egy furcsa szeszély ... csak ennyi vagyok, játéka az életnek, mit félre dob, mint megunt babát a gonosz kisgyerek. Majd beköltözik mellém a sarokba a feketeség, a messzeség, a por, s hogy egyszer újra jelentést kapok, csak letűnt, vak remény. Vagyok én ... és pont. Magamnak maradva, lelkemet ringatva, megnyugvást kutatva ... és minden hiába, mert beköltözött a fekete messzeség pora, nem hagyva látni a bátortalan fény megszánó tekintetét. Vagyok én ... és pont. Messze a világtól, messze mindentől ... s soha nem leszek féltve őrzött csecse-becse, titok.