..::Muszájdzseki::..

Ki kell ábrándítsam a kedves kaviárzabáló burzsoá társadalmi réteget: jóllakottságunkat nem a beleinkbe tömködött étel sznobizmusa, hanem komponáltságának eszmeisége szabja meg. Az eszmeiség mértékét pedig három nevezővel írhatjuk le: szívvel-lélekkel, érzéssel-mintha lovat basznál, csipetnyi rálátással - íme a grízes tészta a' la eGo:


Hozzávalók:

széles metélt
búzadara
olaj
víz
vaj
vaníliás cukor
fahéj
cukor
dió
extra ínyenceknek (szilva vagy baracklekvár)

Mennyiséget szándékosan nem írtam, ez adja meg az "érzéssel-mintha" fontosságát... tojáshéj-seggűek hozzá se kezdjenek: jól bejáratott, szakavatott grízes tészta készítő szemek, orrok és kezek szükségesek. Fundamentum, alap, amelyre építhetsz: a tésztát és a darát egyszerre kell elkészíteni, bármelyik is jobban kihűl, már nem érnek össze igazán az ízek.

Tehát, az előkészített tésztának való víz, só nélkül, mert így hamarabb felforr és az olajjal nyakon terített dara halom - éppen csak átáztatva: ha túl sok az olaj, tapadós lesz a gríz és lehetetlen elkeverni majd a tésztával.

Amíg lobogásig forrja magát a víz, hirtelen megkapatjuk a darát, kellemes, aranybarna-micimackó színt kölcsönözve neki, majd óvatosan beterítjük vízzel, főzni kezdjük, azaz folyamatosan keverve elpárologtatjuk róla a felesleges vizet, amíg pörgőssé nem válik - kritikus pont, két kavircolás ide vagy oda, és máris a kukában landol.

Bezavarjuk jakuzzizni a tésztát és mellé egy leheletnyi sót, épp csak aromázzon ... felruházzuk isteni tulajdonságokkal a darát: vaníliás cukor és fahéj, gondos kavarás, szaglás ... fontos a legyezgetve szippantás, többet mond minden kóstolásnál.

Ha valóban lobogó vízbe öntöttük a tésztát, az perceken belül el is készül, rendkívül fontos, hogy ne följön túl, de mégis lágyan omlósz legyen - könnyen csúszó mennyi falat. Leszűrjük, lábasba visszaöntve hideg vizet eresztünk rá, majd mihamarabb ismét leszűrjük - vigyázzunk, hogy ne hűljön ki, ne legyen túlságosan lecsepegtetve, mert nem fog hozzátapadni a gríz.

Visszaöntve a lábasba hozzácsapunk egy adag vajat, amivel jól átforgatjuk, majd hozzákeverjük az ízesített búzadarát is. Páratlan egyvelegünket fedővel lefedjük, had érjen össze a saját melegében.

Cukrot darálunk egy csipetnyi dióval és fahéjjal ... nem durvára, kimondottan finomra, mondhatni fűszeres porcukrot kell kapnunk. A lekvárt jól fel kell keverni, nem dermedt, nem darabos, folyékony állagú lekvárt - a kupacra csepegtetve gusztusosabb és könnyebb is elkeverni vele, mintha Hitler-szalonnát töfködnénk cafatokra villánk hegyével.
 
Emberes adag tészta a tányér közepére, hanyag-bőséggel hintett fahéjas-diós porcukor és egy csöppnyi extra (lekvár) a tetejére.

Szívvel-lélekkel: mert az ízeket szeretni kell, szabadjára engedni.
Érzéssel-mintha: mert mindig más a "mennyiazannyi", ahány bögre, annyi kanál.
Rálátással: mert a plusz dolgok adják meg egyediségének varázsát.

Nyögésekkel tarkított jó étvágyat!

Pöffeszkedő teafiltert tuszkolgatok kiskanállal a halálba ... vérzik, s én élvezem: aszott testét andante le-föl lógatom. Vére minden cseppje merő szinesztézia; gyönyörrel tölt el gyilkosságom gyümölcsének íze. Ühmmm ...

Az Y generáció legnagyobb problémájáról, egyben legnagyobb negatívumáról van szó. Arról a hatalmas, öngerjesztő gépezetről, melyben az erőszakos, durva játékok csak néhány apró csavart tesznek ki, tehát nem ez az okozat igazi oka.

Kik tartoznak az Y generációba? Hogy melyik évtől beszélhetünk róluk, az vitatható, azonban legjellemzőbb tulajdonságuk tény, miszerint az információáradat korának szülöttei. Egy olyan koré, melyben a kommunikációs eszközök segítségével korlátok és felügyelet nélkül juthatunk hozzá bármihez. Valóban ez határozza meg a legújabb generáció jellemét? Kétlem … nézzünk körül kicsit jobban!

A jobb rálátás érdekében tanácsos a gyökerekig leásni, azaz vizsgáljuk meg a szülőket: milyen szerepet töltenek be a jelenben, hogyan próbálnak megfelelni az új elvárásoknak, ha úgy tetszik, trendnek.

Nem is olyan régen egy átlagos család mindennapjai abból álltak, hogy az anya szeretete és gondoskodása legjavával ellátta a család minden tagját, az apa pedig biztosította mindannyiuk számára a bevételt. Akkoriban nem voltak különleges igények, ha valamit mégis megengedhettek magunknak, arra megbecsüléssel vigyáztak. A gyerekek gyerekek lehettek, szüleik pedig nagy gonddal adták át a tudást, hogy miként is váljanak tisztességes emberek.

Az utóbbi egy-két évtizedben azonban a minket körülvevő világ felgyorsult: egyre többre vágyunk, egyre többet követelnek tőlünk, amiért egyre kevesebbet adnak, és közben ebből mégis egyre többet pazarolunk. Nem csak hogy mindkét szülőnek legalább napi nyolc órában kell dolgoznia, de az sem ritka, ha másodállásban is korunk pénzéhségének kielégítésére törekednek. Ha félretesszük az igényeinket, a puszta létünk egymagában olyan anyagi fedezet kíván, amit a jelen felfogásával lehetetlen családban egyetlen szülőnek teljesítenie.

A világ rohan, s a felnőttek mind vele rohannak annak érdekében, hogy csemetéjüknek mindent megadhassanak, ám pont ez az, amivel menthetetlenül meglopják, megcsonkítják őket. A rájuk szánt idő, figyelem és törődés apránként nullára redukálódik, mindeközben egyáltalán nem tanulják meg a tiszteletet, szeretetet szüleik és társaik iránt, sem a megbecsülést saját és mások munkája, tulajdona iránt.

Már nem a számonkérés, hanem a szájak befogása¬, nem a felelősségteljes áldozat, hanem a plusz terhektől, a gyerekektől való mihamarabbi megszabadulás a lényeg. Hagyjuk, hogy megtegyenek mindent, amit kitalálnak, ahelyett, hogy elmondanánk mi helyes és mi helytelen, hogy mit illik és mit nem. Egészségtelen dolgokkal tömjük őket, televízió, számítógép és különböző játékkonzolok elé ültetve, nem számít, hogy eközben a legélvezetesebb játékok a feledésbe merülnek, és a szocializáció meredek hanyatlásnak indul.

Megtanulják, hogyan kell utálni valakit azért, mert különbözik tőlük, hogyan elégítsék ki önzőségüket másokon áttaposva. Megtanulják az erőszakot, a követelést, a kiközösítést, a birtoklást, a kizsákmányolást – mások és leginkább közös környezetünk, bolygónk kizsákmányolását -, s ezt mégis önbizalomnak, céltudatosságnak, becsvágynak, a jövő reményteli nemzedékének nevezzük.

Nem azért lesznek ilyenek, mert oly sok az elérhető információ a világban, hanem mert elfelejtettük, hogy mit jelent szülőnek lenni, mert senki nem áll mellettük, aki elmondaná, mit tegyenek, hogyan viselkedjenek, nincsenek különösebb szabályok, ami emberré – társas, együttműködő, intelligens emberré -, formálná őket felcseperedésük során úgy, hogy közben mindvégig gyerekek, igazi tinédzserek lehessenek.

Hatalmas hibát követünk el, megfosztjuk őket mindentől, ami jó, ami valóban hasznukra lenne, és elébük dobunk mindent, ami megfelelő magyarázat nélkül csak káros hatással jár. Nem csupán hagyjuk, hogy hamarabb felnőjenek, sürgetjük is őket ebben. Ezt, kérem, senki ne fogja az információ áradatra, vagy a durva játékokra, mert odafigyeléssel és irányítással tisztességes felnőttekké válnának.

A gyerek nem házi kedvenc, nem elég, ha megtanulja elvégezni a dolgát, enni, beszélni, ettől még nem lesz belőle a társadalom számára hasznos és értékes ember. Nem elég, ha megtanulja a jogait, a kötelességeit is tudnia kell, de mindezt csak a szülei adhatják át neki. Ne várjuk hát el, hogy magától tanulja meg és ne fogjuk halmozott hibáinkat rajtunk kívül eső dolgokra csak azért, hogy a lelkiismeretünket tisztának tudjuk be. Neveljük őket a jóra, az értékre, hogy ők is büszkén adhassák tovább az utánuk következőknek.