! A verseim mstefano blogja

Angyal csókja

Úgy kívántam már a csókját,
majd bele őrültem
Egyik éjjel mikor megtörtént
az ágyamban feküdtem
Fehér szárnyán suhant felém,
karjával körülzárt
E pillanatban körülöttem,
az idő már meg is állt.

Kék szemével belenézett,
szerelmes szemembe
Fájó érzés markolt bele,
mélyen a szívembe
Most oly jó, hogy engem ölel,
gyönyörű angyalom
Elszólítja hamar tőlem,
törvény és hatalom.

Ifjú angyal nem élhet,
földi szerelemmel
Hiába is simogatom,
lágyan tenyeremmel
Úgy ölelem csodás testét,
magamhoz szorítom
Angyal arcát ezer csókkal,
gyorsan beborítom.

Szája lágyan reá talál,
szomjazó ajkamra
Majd elröppen észrevétlen,
a csendes hajnalra
Ennyi volt az angyal csókja,
mára már csak álom
Mézédes finom ajkát,
én azóta kívánom.

Ülök a parkban egy padon,

madarak hintáznak az ágakon,

miközben lelkem sóhaja hozzád elér,

a vállamra pottyant valamit egy kis veréb.

De én csak ülök mereven és némán,

letörlöm magamról mit rám küldött a madár,

majd felállok vígan és vidáman,

s elindulok hozzád a város fogatagában.

Hallgatom a csend hangját,

őszi  éjszakákon át,

csak néha zizzen

egy hulló falevél.

Lágyan suhanó szellő

libbenti meg az avart,

suhogó  susogó  hang

nyugalmamban  megzavart.

Egy bagoly volt ki

nyugalmamban megzavart,

ahogyan jött

el is tűnt oly hamar.

Remény fénysugár

Megroppan a vállam

a túl sok gond miatt,

segítségül hívok

egy Remény fénysugarat.

Reszket, remeg a lábam

nem érem el soha,

mert mire elérném,

eltűnik egy másodperc alatt.

Jönnek, mennek a gondok,

az idő rohan, szalad

a fénysugár eltűnik

de a Remény megmarad.

….szunnyadó parázs….

Őszi szélben sírnak a fák,

hervad, a lelkem nem lángol már.

A szerelem lángja parázzsá vált,

hervadó lelkemben szunnyadó parázs.

Hullnak, a levelek ritkul a táj,

ritkuló hajam őszesre vált.

A lelkemben szunnyadó parázs, ha kialszik,

akkor a lelkem talán majd megnyugszik.