mojo blogja

Ha megérintem pici bolyhok fedik

-mint szárazföld a látóhatárt ropogva süllyedő hajóról-,

óriáskék szemek varázsa tölcsérekként húz arcába veszni,

belehalni, mindent hátrahagyni

mögöttünk, jó hátra, hátrább,

és bevégezni, amiért a létünk úgy erőszakosan

küszködött. 

Meghaltak az élénk színek,

zajongva mossa az ősz el a nyarat,

sugarakról suttog a köd,

és csak szúrós lehelete marad.

A dér üvegszilánkokkal fedi  be a füves tájat,

a fénytörésen magának levélből vet ágyat.

Csak mi sétálunk kéz a kézben.

Didergő arccal szótlan álmodozva

merengünk nyári fészkeinken,

ahol szeretkeztünk titokban.

Titkok voltak, velünk haltak, vonaglottak

parányi sejtek, ahogy tőlünk, 

s mégis hozzánk - mozdultak.

Nagyszerű titkok, égbe vájt vallomások,

egyszerű vágyakon ingerek,

s merész csattogások.

Hunyorgat vakon a Nap,

mert rajtad felejtette ragyogó szemét,

a felhő bársonyfodrokba szomjazik

szakadni szerelmes könnyeidért.

Szél dermed szilánkká törni

óvatos üveg-játékába,

ahogy nesztelen suhanásod

a levegőt megzabolázza.

Lángnyelv cirógat irigyen

és erőtlen sajogva,

lázadtól tanul erőszakot

harapni a porba.

Felhorzsolt gallyakat

-mint téli égen a pelyhek-, 

pattanó rügyek

tetőled lepnek.

..és az élet

egy csillében várva

bizsergő sejtjeit

a felszínre tárja.

De mondd!                                                       

Mi ragad karon,

és mi taszít beléd veszni engem,

s mi lök hozzád halálomig

szeretni némán, csendben? 

Kitör szívem,

levegőt harap minden törmeléke,

kis államot alapítsz, 

magyarnak vall a szenvedélyed vére.

Jöjj, húgom, 

légy az az egy, aki új határvonalat tágít,

trillázó szabadon 

olts szalmalángot, ha perzselő szél fájdít.

...hazafiságom 

ma csak neked nótázik,

ahogy a feromon 

egy palack cuveében meztelen pompázik.

/egy ..vándor hazatalál/ 

Éjjel nem aludt.