mindegy

(Nem terveztem folytatni, de írhatnékom volt. Még nem tudom mi lesz belőle, vagy lesz-e ebből valami. Ritkán szoktam írni, nem igaán értek ehhez, csak hobbiból írok, így nagyon örülök minden fajta véleménynek, jó tanácsnak. Köszönöm. Érdemes ez folytatatni?)

Nagy nehezen feljöttem a pincémből ás úgy döntöttem most már véget vetek ennek a (z ósdi) kirakósdinak. Fogtam a kirakós dobozát és alaposan átnéztem nincs-e rajta a fotó készítési helye vagy legalább a fotós neve. De fura mód egyikse volt ott. Aztán bekapcsoltam a gépet és beírtam a Googlebe a játék márkáját. Megtaláltam az oldalukat, írtam egy e-mailt, hogy megtudakoljam hol található a “tengerem”. Heteken át szinte percenként néztem a levelezőkliensem, de semmi válasz nem érkezett.

Úgy döntöttem hagyom inkább az egészet, úgyis elég bajom származott ebből az átkozott kirakósból. Talán jobb nem háborgatni, így elraktam a pince mélyére, sőt a többi puzzlet is levittem, hogy semmi se emlékeztessen erre. Erősenek éreztem magam, ezentúl legfőképp a munkámra koncentráltam. Egy bankban dolgoztam, a férjemet is ott ismertem meg alig egy évvel később. Három hónap múlva odaköltöztam hozzá, ezt a lakást meg eladtam. Minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. A párom csodás ember, rendkívül okos és házias. Kész főnyeremény! Remekül tud főzni, de ha kell megjavítja a tv-t is. Hozzáteszem a foci teljesen hidegen hagyja. A pénzt nem szórja, csak rám, nagyon figyelmes és kedves, igazi úriember.

Szóval összepakoltam a cuccaimat, ami nem kellett azt inkább elajándékoztam, úgy terveztük minimalista stílus szerint alakítjuk közös lakásunkat, már ki is választottuk az Ikea katalógusból a bútorokat. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy nagyszerű lett a végeredmény. Az új házhoz is tartozott pince, méghozzá kettő is!. Egy borospince mintegy 4500 fajta borral, a másikban pedig főleg kerti eszközök, sportszerek és régi kacatok tartózkodtak. Nem tudom már miért, de átvittem oda a kirakósomat. Csak úgy nosztalgiából, vagy hogy még véletlenül se kerüljön senki kezébe, mert nem venném a szívemre, ha valami baja származna ebből. Én már tudtam kezelni, nem akartam elkövetni mégegyszer ugyanazokat a hibákat, hisz akár az életembe is kerülhetett volna. Tanultam az esetből. Ezért jobb, ha nálam marad a pince mélyén. Ez a lehető legjobb megoldás – gondoltam.

Évekkel később…

Olvastam az újságot, csak a szokásos hírek voltak benne, halál, tüntetések, áremelések. Unottan lapoztam a programajánlóhoz. Moziban szitne csak 3D-s műsorok mentek, a belvárosban népzenei fesztivál zajlott, a könyvtárban egy ismert világjáró földrajztudós fog előadást tartani (arról lett híres, hogy a legsemmitmondóbb képek alapján meg tudta mondani, hogy hol készült a fotó, sőt még az adott hely koordinátáit is. Eddig mindenre tudta választ, egyszer se tévedett, sokan próbálták leleplezni, de nem jártak sikerrel. Tv showk kedvelt vendége volt ezzel a produkciójával, és eredeti fogalmazásmódjával. Rengeteget anekdotát mesélt, kiváló humorérzékével elérte, hogy az olyan emberek is figyeljenek rá, akiket teljesen hidegen hagy a tudomány. Öltözete is rendkívül fiatalos, friss volt, pedig már betöltötte a 60-at is)

A férjem maradt otthon, el se lehetne robbantani a géptől, mindig azokon az idióta Facebookos játékok előtt görnyed. A ruhái szanszét hevernek a földön, a wc fedele sosincs visszatéve a helyére, a fogkrémestubust a közepén nyomja, két éve nem főzött semmit, viszont az én kosztomat meg szidja “nem így kellett volna…”. Jó lesz egy kis nyugi, mégha nem is leszek eredményes, ha más nem kiveszek egy könyvet, úgyis szakirodalmon kívül nemigen olvastam mást az utóbbi időben.

Néhány héttel ezelőtt történt az eset.
Épp indultam a városba, kora reggel, 11 óra tájt.
A nap már erősen sütött.
Rajtam póló, farmer, vállamon táska, benne telefon, zsepi, bérlet, személyi, rágó, szőlőzsír, zsepi.

A cipőm is rajtam volt, bekötve, semmi akadálya nem volt, hogy elhagyjam az objektumot.
Haladtam is célom felé, az előtéren tartottam éppen, amikor érdekes jelenségre - vagy nem is tudom jelenésre?.. mindegy, fura volt, az biztos- lettem figyelmes. Szóval az előtérben voltam, mikor megláttam egy hatalmas kirakót lerakva a földre ragasztva egy fatáblára.
Egy tengert ábrázolt. Vagy óceánt?
Megpróbálom azért ennél részletesebben visszaadni a látványt, de ezt lehetetlen szavakkal leírni.
Szóval ennek a tengernek annyira hülye színei voltak, hogy le se merem írni, mert az érzékenyebb szemű olvasók bizonyára sokkot kapnának.
Azt elmondhatom, hogy nagyon színes volt. Szokatlanul színes a tenger vize. Talán giccses is. Vagy nem? Nem is tudom. Furán éreztem magam, mikor ránéztem. Nem tudtam mit kezdeni a látvánnyal, csalogatott.
Az ég meg rózsaszínben vakított. Egész pontosan zöldes-rózsaszínben. Sohasem láttam mégilyen színt. Csúnyának hangzik, de mégis.. volt benne valami szép.
A víz morajlott, közepes méretű hullámok vágtattak a part felé. Ami történetesen felém esett.
Úgy tűnt, mintha kifele igyekezne, egyenesen az arcomba. Fejen akar csapni, vagy csak játékból csinálja?
Talán ezért is nyugtalanított annyira a kép, már kezdettől fogva.
Felharsan a mobil.
Kérdezik hol vagyok már.
Bocsánatot kérek a késésért, és azt modnom nekik, hogy a bérletemet kerestem. Ezt teljes mértékben el is hitték, hiszen tudják milyen vagyok. Táskámba süllyesztettem a telefont, de előtte még gyorsan megnéztem mennyi az idő.
11 múlt 55 perccel.
Indultam, még egy röpke pillantást vetettem a titokzatos képre és futottam a megállóba.
Persze az orrom előtt csapta be az ajtót a sofőr. Tempósan továbbdöcögött a busszal, bajsza alatt kárörvendő vigyorral.
A következő 10 perc múlva ért be, ugyhogy volt időm gondolkodni a történteken.
Fogalmam sincs ki tehette oda a képet és mi célból.
Mit akart ezzel?
Egyáltalán hogy jutott be?
Hisz az ajtó be volt zárva..
Mekkora hülyeség már, hogy valaki belopózik más otthonába, és ott hagy egy kirakott kirakót.
Biztos valami őrült volt.
Vagy..
vagy mi van, ha egy betörő volt, akinek ez úgymond a névjegye. Nem tudom. És ha egy ismerős csinálta ezt? Ajándékként vagy csak úgy viccből. Ismerősnek kellett lennie, hisz nem lehet véletlen, hogy pont egy kirakót hagyott ott fatáblára ragasztva. Akik ismernek tudják, hogy a falamat szoktam dísziteni velük. De szigorúan egy témáról csak egy kirakót teszek ki, hisz nem élek palotában, a falak is betelnek egyszer. És nekem már van tengeres képem, igaz még nincs kitéve, mert nem volt rá időm. Nem olyan egyszerű ez, alaposan meg kell fontolni, hogy hová kerüljön egy kép. Hogy jó legyen az összkép. A felsőfokú feng-shui OKJ képzésen ezt részletesen elmagyarázták, de inkább nem untatnék vele senkit. Lényeg, hogy mindennek oka van, meg van a rendeltetett helye, és fő a harmónia fenntartása.
Hol is tartottam? Teljesen megzavart ez a kép, hazamegyek, kidobom valahová, a békének meg kell maradnia.
Mindenesetre meg kell néznem, hogy nem lopott-e el tőlem semmit.
Az hiányozna még..
Aztán le kell cseréltetnem a zárakat is.
Csak higgadtan, nyugodtan. Belégzés..kilégzés..belégzés..
Jé, itt is van már a busz.
Csak le ne robbanjon, mert azt már tényleg nem hinnék el.
...
Jó, minden rendben. Még a busz se robbant le. Gazdagodtam egy új kirakóval, amivel nem is kell már vesződni, hisz ki van rakva, szépen fel is van ragasztva egy fatáblára. Már csak arra vár, hogy kitegyem a falra...kitegyem?
- Hánykor keltél, hogy megint elkéstél?
- Mi? Sziasztok! Mit mondtál? Bocs, de épp gondolkoztam valamin.
- Nem elég, hogy mindig késel, de még nem is figyelsz! Összeszedhetnéd már magad!
- Bocsánat. -mondtam, válla fölött elbámulva.
- Jól van, már megszoktuk. -vetette közbe egyikük, a neve mindegy, te ugyse ismered. -és min gondolkoztál?
- Mindegy. Bonyolult. Zavaros. Nem tudom.
Nevetnek.
- Szerelmes vagy?
- Nem, de hagyjuk. csak ilyen mindennapi dolgokon gondolkoztam. Nem érdekes.
Ott voltam velük, közben egészen máshol.
Végül hazaértem, fáradtan, szomjasan, éhesen.
Az utolsó métereket viszont már futottam. Hajtott a kiváncsiság, vagy valami más.
Ajtó előtt toporogtam és a kulcsot ráncigáltam össze-vissza, míg végül sikerült bejutnom az előtérbe.
A kirakó még mindig ott feküdt a földön.
Jól esett ránézni. Ott guggoltam mellette kb. 5 percig, mikor ráeszméltem, hogy jó lenne lepakolni a táskát, mert már igencsak nyomta a vállamat, a cipő meg a lábamat nyomta - le vele! mondtam, kibogoztam, lerúgtam
A kényelmetlen farmert lehúztam és utcai viseletből, otthoni módiba váltottam.
Abban megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy leüljek az előszoba Domestost sosem látott kövére.
Így hát leültem, és néztem a képet.
...
Öt nap alatt öt kilót fogytam.
És öt nap alatt jó ha hat órát aludtam.
Nem tudtam elszakadni tőle. Odaragadtam, mint légy a légypapírra és csak vergődtem magamban némán.
Szenvedtem, fájt mindenem, a fejem lehúzott, szédelegtem, enni se bírtam, hányinger is kerülgetett, és melegem volt.
Egyre viharosabbá vált az idő. Világoskék villámok cikáztak, úgy tűnt, mintha ettől a kirakósdarabkák beleremegnének.. mintha ki akarnának szakadni.. el akarnának szabadulni..
És a víz egyre csak közeledett, egyre nagyobb hullámokban.
Csodálatos volt, ahogy ott hömpölygött, és a magasba szállt.
Vártam mikor önt ki, mikor ér el.
...
Kissé lenyugodott, a nap is előbújt és bőszen szórta neonzöld sugarait.
Forró volt, égette a hátamat, tíz perc is eltelhetett, míg így a tenyerén hordott.
Furcsállottam is, hogy nem süllyedek.
Nem tudom miféle víz ez, de mintha olvasott volna gondolataimba, mert rögtön süllyedni kezdtem.
Nem éreztem semmit, nem fájt semmi, könnyűnek éreztem magam. Csak zuhantam, fogalmam se volt hova, de nem volt erőm, meg kedvem ez ellen harcolni. Megadtam magam, és csak vártam mikor lesz vége érzések nélkül.

odalmi..mindegy.. író se vagyok

Felébredtem.
Feltápászkodtam nagy nehezen az előszoba hideg kövéről.
Szédültem, a fejem lüktetett.
Csak egy rossz álom volt az egész - gondoltam és lenéztem a földre, ahol a kirakós még mindig ott hevert.
Ettől már nem fájt úgy a fejem és nem szédelegtem annyira. Néztem egy kis ideig, aztán erőt vettem magamon.
És elindultam az udvarra friss levegőért. A lábaim mintha hat mázsásak lennének. Erőtlenül és meggyötörten küzdöttem magam az ajtó felé.
Rettenetesen nehéz volt lenyomni a kilincset, egész testemmel ránehezedtem csak úgy sikerült.
Kinn voltam. Robogtak körülöttem a fák, a szél vísitott, mint ezernyi démon.
El akart vinni, pofáncsapott a levegő.
Lenn voltam a földön. Táncolt a táj, a fejem zsongott.
Betolakodónak éreztem magam egy ál-vidámparkban.
Még a madarak is csiripeltek. Olyan idilli lehetett volna, csak ne éreztem volna magam olyan rosszul.
Miért kék az ég, és miért zöld a fű.. és mi a szart keresek én itt?
..
Majd' kiégette a retinámat a vakító fehérség! Meghaltam? Szóval ilyen a halál? Érdekes.... csak ez a szag ne lenne.
Oszladozni kezdett a fény, mikor már a tárgyak körvonalai, majd belsejük, színük elő tűnt, akkor jöttem rá hol vagyok.
Előszőr az ablak és a beáradó fény vált felismerhetővé. Valószínű amiatt láttam mindent fehérnek.
Majd felfedeztem az ágyamat, sima vaságy, fehér lepedővel, fehér, bár kicsit piszkos takaróval és hatalmas párnával.
Aztán körbenéztem, felültem, de elég nehezen ment, mivel a testem teljesen elgémberedett.
A teremben volt még öt ágy, és négy ember.
Tudom is már mi ez a szag.
Vérszag. Meg halálszag.
Hamarabb is kitalálhattam volna, hogy ez egy kórház.
Iszonyatosan melegem volt, izzadtam, a fejem kába, levegőt alig kaptam.
Csak a vérszag és halálszag áramlott a tüdőmbe.
Testem mint a vizes cement, egyre csak nehezült.
Visszafeküdtem, pedig jobban szét szerettem volna nézni.
Sóhajtoztam, de nem sokat használt.
Csak a vérszag és halálszag áramlott tüdőmbe.
Ekapott és fogva tartott a hányinger.
Ráadésként a szívem is elkezdett fájni. Vagy inkább izzani.
Már csak ez hiányzott - gondoltam,- ennél rosszab már nem lehet.
De lehetett.
Az állapotom minden egyes másodperccel rosszabbodott.
Egyre kevesebbnek, egyre kevésbé élőnek éreztem magam.
Az az igazság, hogy nem is nagyon volt erőm ilyeneken gondolkozni, talán semmire se gondoltam, csak most találtam ki ezt az egészet, hogy megpróbáljam érzékeltetni, hogy mit éreztem.
Szó, ami szó szenvedtem.
Meg akartam fordulni - hogyha meg is halok, akkor legalább ne a saját hányásomba fulladjak.
De nem ment az olyan konnyen. Mintha villanypásztorral lennék az ágyhoz kötözve - jó szorosan.
Pici kísérletek miatt is erősen büntetett. Belémmart, megbénított.
Most már komolyan elhittem, hogy ez a vég.
Nem épp a legszebb, de vajon lehet-e az egyáltalán szép.
..
Nem emlékszem, hogy volt pontosan. De idővel jött az orvos is egy nővérrel. Beadtak valami injekciót, aztán aludtam.
Néhány napja vagy hete történt. Azóta már jobban lettem, gyógyszereket szedegettem, vizsgálgattak, kérdezgettek.
Persze csak amennyire idejük engedte.
A szobatársaim is egész tűrhetőek voltak.
Átlagéletkor olyan hatvan lehetett, na jó volt még egy hamrinc év körüli is.
Mind nő volt, elpletykálkodtak egymással, szidták a nővéreket, a politikusokat, és a vejüket.
Engem békén is hagytak, csak a tőlem balra fekvő hetven év körüli asszony ne beszélt volna annyit.. hozzám.
Mindig csak kérdezősködött, és okítgatott.
Háromszor elmeséltette velem az egész életem, sőt az egész családom életét, a honfoglalálskorig visszamenőleg.
Azért csak háromszor, mert elég hamar meggyógyultam. Persze ki ne igyekezne ilyen körülmények közt.
Szorgalmasan szeftem a gyógyszereket, szigorúan betartottam az orvos előírásait, és sétálgattam is mikor már tudtam mozogni.
De igazából nem ennek köszönhetem a gyors felépülésemet.
Nem is tudom hanyadik napon.. mindegy.. nem is ez a lényeg.
Szóval egyik nap felkeltem, nyúlok a párnám alá a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő.
Hét óra tizenhárom perc.
Éreztem még, hogy van ott még valami. Tapintása alapján szórólapnak gondoltam. Előhúztam, hogy megnézzem mi az.
Tévedtem.
Ez egy fénykép volt, ami az én kirakósomról készült.
Kimondhatatlanul megörültem neki.
Fogalmam se volt, hogy kerülhetett oda, az az igazság, hogy nem is nagyon érdekelt.
Vagy talán egy picit.
Szégyelltem is magam, hogy így örülök neki.
Egy rejtvény, egy feladvány, rengeteg kérdés, egy kirakó, ami ki van rakva, aztán mégse passzol, de szép.
Nem erőltettem tovább az agyam, inkább csak csodáltam a képet.
Gyönyörű volt, bár eredetiben mégis jobb.
Próbáltam megint úgy nézni, hogy ott legyek én is.
De nem sikerült.
Azért még így is sokat segített.
Fogadok, ha nem lett vona, akkor kétszer, vagy háromszor több időbe telt volna a felépülésem.
Csak a szomszédomhoz és ahhoz a mindent elárasztó vészaghoz, meg halálszaghoz kellett kitartás.
Hogy képesek ezt elviselni az orvosok, a nővérek, és a többi beteg?
Többeknek is panaszkodtam erről, de azt válaszolták, hogy csak a fertőtlenítőt érzem, meg ne nyavajogjak ennyit.
Mások csak röhögtek és azt mondták, hogy valami mást érezhetek.
Nem hiszem el, hogy ők nem érezték.
Egyszer vérszag, másszor halálszag.
Egyszer halálszag, másszor vérszag.
Legalább volt egy kis változatosság, nem is tudom, hogy a fotó nélkül kibírtam volna-e egyáltalán.
Hiába mosakodtam napjában legalább huszonnégyszer..
...
Jobban voltam. Hazaengedtek. Hazamentem.
Egyenesen le a pincémbe, megkeresni a régi tengeres kirakómat.
Meg lett.
Halálszaga volt.
Legalább vérszaga nincs - mondtam hangosan és nevettem.

Talán vége