mikukac blogja

tudod ez a szerelem mindig elgondolkodtat. mindig egy dolgot akarok tudni tőled, de azt nagyon. hogy te is ugyan úgy szeretsz-e?. de ezt nem mindig könnyű megtudnom, mert sosem beszélsz. persze ez nem feltétlenül jelenti azt hogy nem szeretsz.... amikor írsz nekem, mindig csak röviden és tömören. csak pár szó, de olyan mint egy rejtvény. mindig ott lapul benne a lényeg és nekem kell rájönnöm hogy éppen mit érzel irántam. csak néhány szó, mindig ugyanaz de sosem mindegy mikor és hogyan írod. és ott vannak a cselekedeteid is. elmentem tőled, eltűntem az életedből egyik percről a másikra. már nem szeretsz úgy mint régen, de mélyen a szívedben a lényeg még mindig ugyanaz: én vagyok a másik feled és ezen már semmi nem tud, semmi nem változtathat. sok dolog történt velünk, nagyon sok. talán nem egyszer volt már hogy te is azt gondoltad befejezed ezt az egészet. de valamiért soha nem megy. tudod, amikor én elhatároztam hogy elmegyek, valahogy olyan biztos voltam benne hogy sikerülni fog. de nem tudnám leírni neked azt a mérhetetlen fájdalmat amit a buszon hazafele jövet éreztem. szó szerint éreztem ahogyan valami kitépi a fél életem... a fél szívemet.... a fél lelkemet. azóta sem érzem magamat teljes egésznek... érzem hogy valami hiányzik. azt is tudom hogy te. és tudod néha azt gondolom, ez már nem is a szerelemről szól. hanem két emberről akik csak együtt lesznek egy tökéletes egész. a szerelem el tud múlni. de ez a dolog nem fog változni soha az életben. ez mindig megmarad. szerelemmel vagy szerelem nélkül. tudod élni az életet, képes is vagy arra hogy akár valaki mással legyél, mással nevess, de még jól is érezd magad. nem áll meg az élet. de soha nem lesz teljes. nem lesz az a mindent elsöprő mert " mindenbe csak fél embert adsz bele". nem lesz kerek egész. ezt tudom. és azt is hogy belőlünk csak egy van, és soha az életbe nem lesz még egy aki be tudná tölteni az ürességet. és valójában soha senkit nem fogsz tudni szeretni mert valaki már ott van a szívedben. én. és te pedig ott vagy az enyémben. és ez mindig így marad. tudom.

A napokban felhívott. Lényegtelen dologért, e mindkettőnk részéről elhangzott a költői kérdés: mi van veled? Olyan nagyon felkavart a hangja és az hogy nem gyűlölködő, hogy azóta is arról fantáziálok, talán van még remény. Talán újra együtt leszünk. Talán újra szetethetem. Talán minden jobb lesz. Őszinte leszek. Nagyon jó lenne látni, beszélni vele. Óvatosan belebújni ölelésébe.

Úgy érzem most, csak azért mert hívott, ez egy jel. Jel a reményre, lehetőség az újrakezdésre. Néha meg azon gondolkodom, talán ez csak egy természetes folyamat. Részéről nincsen ebben semmi, én meg álltatom magam, mert még szeretem. Beleképzelek nem létező dolgokat helyzetekbe.

Pedig jó lenne ha nem lenne ebben igazam. Még a gondoloata is olyan jól esik hogy újra együtt. Eltölt egy kellemes, megnyugtató érzés. Magam mellett szeretném tudni, újra, hiszen mi összetartozunk. Várom hogy újra az életem része legyen és az is maradjon. Várom hogy újra velem legyen. Várom hogy jra vele nevessek. Várom hogy újra mellette ébredjek, mellette aludjak el, érezve légzését, szíve dobbanásait. Várom őt és reménykedem....

Még mindig álmodom az életemet, még mindig nem ébredtem fel.

Nem tudom miért nem vagyok képes beletörődni, de akarom őt vissza. Azt akarom, ha magam melé nézek, mellettem legyen.... Itt lélegezzen mellettem.... Halljam a hangját.... Akarom őt....

Hívd fel! Lehet ő az igazi!- cseng fülemben édesanyám hagja, miközben tétován a kezemben tartom a cetlit melyre a telefonszámát írta.. Ültem a székben, kezemben a telefon és azon gondolkoztam jelentkezzek-e. Végül jelentkeztem nála.....

Igaza volt édesanyámnak. Ő volt az igazi. De nem az életemnek, hanem csak a szívemnek, lelkemnek. Megtudtam, milyen az igazi szerelem....

De miért kellett így megtudnom? Miért kellett így, hogy nem szerettek viszont?........

MÉG MINDIG ÁLMODOM AZ ÉLETEMET, MÉG MINDIG NEM ÉBREDTEM FEL.

Egy hónapja már hogy elvesztettem őt, de még mindig gondolok rá. Még mindig, nagyon sokat. Eszembe jut az utolsó utunk... Hallgattam azt a gyönyörű számot ami csak jobban éreztette benne hogy milyen sokat jelent és milyen különös helyet foglal el a lelkemben. Ő olyan volt nekem mint amikor elkezd esni az eső, borult minden, aztán mikor abbamarad az esőzés, az ég még borult de a délutáni nap az egész utcát besüti. Gyermekkoromban mindig nagyon szerettem ezt a természeti jelenséget. Olyan volt mint a remény képe. Mint a rossz után következő jó. A finom napfény bevilágította az utcát és a csúnya esőre csak az elázott fák, a viszes út emlékeztetett már  csak. De ez sem tűnt már csúnyának, hanem oly szép, oly jóleső volt a léleknek a kisütött nap. Ő ilyen volt nekem. Ilyen mint a nap, amely a legértékesebbkor süt ki...

.. Ott ültem a kocsiban, néztem az elsuhanó tájat, a derengő még fagyos napsütést és arra gondoltam, örökké vele akarok maradni. Mindig akarom hogy maradjon meg a lelkemnek, maradjon meg a napsütésemnek...

Aztán kezdett minden egyre rosszabra fordulni. Minél jobban magamhoz akartam láncolni, csak annál jobban taszítottam el magamtól. Mígnem az a kevéske szeretete gyűlöletté fajult. Utált már, nem bírt egy pillanatra sem elviselni. És én csak azon törtem a fejem, hogyan juthattunk idáig. Mostmár tudom, hiba volt. Féltékeny voltam, féltem hogy elveszítem és észre sem vettem hogy minél görcsösebben kapaszkodom annál jobban csúszik a kezem. Míg végül már állandóan kifakadtam. Mindig csak kiabáltam, amit ő nem tudott elviselni egyszer sem. Pedig nem bántani akartam. Jólesett volna ha egyszer mélyen a szemembe néz és azt mondja hogy szeret. Ha azt mondja, ugyanúgy velem szeretné leélni az életem mint én ővele.

Süt a nap. Egyre fülledtebb a levegő s az ösztöneim, a lelkem azt súgja bárcsak lenne. Bárcsak tovább élhetnék ővele. Eszembe jut, ahogyan megismertem. Ahogyan az életembe lépett. A sétáink, ahogyan az ablaknál türelmetlenül vártam... És ilyenkor csak mégjobban erősödik bennem az érzés, hiányzik, még mindig őt akarom.

És akkor elkezdek gondolkodni. Még mindig azt mondom, még mindig úgy érzem, kellett hogy legyen oka, amiért mi ketten találkoztunk. Épp ott, épp akkor, épp úgy. Igenis azt mondom, kellett hogy legyen oka. Aztán mindig rádöbbenek milyen rég nincs is már közöm hozzá és akkor arra gondolok, hogy butaság.....

 Még mindig várom.... Még mindig várja vissza a szívem...

Még mindig álmodom az életemet, még mindig nem ébredtem fel.