mendyke7 blogja

Minden érzés más, minden ember változik,
valami örök és valami csak távozik.
Valami szép, olykor megható,
a lélek szava mi felmutatható.
Azt hittem megtettem mindent,
mégsem érzem az élet örömeit itt bent a szívben!
Mit minden nap fájlalok,
tudod csak kérned kell és megkapod.Hogy törhesd aztán ezer szilánkra,
én látok még szépet a világban,
hol mindketten sötét napokat élünk,
csak pofonokat adott az élet nekünk.
De kár megállnod tudod tovább mehetünk,
Hiszen együtt, boldogok lehetünk,
Hiszen együtt, mindent megtehetünk,
Hiszen együtt, mindent megtettünk.
Tudom hogy élek, tudod hogy félek,
hogy elveszítelek téged,
mégsem érted hogy szeretlek,
mégis mondod hogy túlzásokba esek,
hogy bántanál mert te úgy szeretsz,
kérlek értsd meg nem érdekel a fájdalom
érted megszokom, megszököm
a gondok elől és neked mondom
kérlek védj meg mert elveszek a világban
kérlek óvj meg mert meghalok a világban.

"Minden érzés más minden ember változik,
valami örök és valami csak távozik.
Valami szép, olykor megható,
a lélek szava mi felmutatható,
Azt hittem megtettem mindent,
mégsem érzem az élet örömeit itt bent a szívben!
Mit minden nap fájlalok,
tudod csak kérned kell és megkapod."

Világéletemben hittem abban, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk.Mindegy, hogy vacakul érezzük -e magunkat, vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk.És az sem számit, hogy az esetek többségében semmi különös nem történik.A lehetőség benne van a reggelekben.                   /Monica Baldwin/

Talán jobban kellene figyelnünk a körülöttünk lévőkre.Mindenki megérdemel legalább egy valakit, aki vigyáz rá, aki meghallgatja, akire számithat és aki szereti.Aki mellett békére, nyugalomra lel.Mert csodákra vagyunk képesek, ha szeretünk és ha szeretnek.

Átsirt éjszakák, elveszett barátok.A világ közepén magadat egyedül találod.És csak áldod azt az órát amikor nevetett a szád.Hiányzik az a valaki, aki társként gondolt rád.Fájnak a percek, amiket együtt töltöttünk, szivedbe marnak az emlékek, az együtt töltött hetek.Fáj minden perc, mikor magányosan fekszel az ágyban, rossz belegondolni, de egyedül vagy a világban....:-(

Emlékek...Családi vakációk, ünnepek...Valakinek ezeket jelentik az emlékek.Hazugság!!!Senkinek sem pusztán ezeket.Világ legboldogabb embere nincsen.Mert nem foganthat.Abban a pillanatban, amint megfogan egy élet, a SORS vagy akármi más már megis irja a szomorúságot.Mert mindenkid meghal egyszer.Ha szerencsés vagy, te vagy a legelső.De még akkoris megöltél valamit.Bennük.Akik szeretnek.Emlékek...amiket nem akarunk látni.Boldogok is lehetnek, de ha HOZZÁ kötődnek fájdalom születik.Keseredés lesz az emlék.Többé nem akarod látni, mert RÁ emlékeztet.DE az emlékek jönnek...ha akarod ha nem!!!

Üres a sátor, a cirkusz bezárt.De a porond közepén egy bohóc megáll.

Most nem nevet,nem bohóckodik.Kifestet arcán egy könnycsepp folyik.

Rájött, hogy nincs élete0, bohócarca eggyé vált vele.

Felhúzta a sátorlapot, kilépett a napra

S egy pillanatra felvillant az igazi arca. 

                 L. M. Montgomery: A mesélő lány

" Bárcsak tényleg létezne Tündérország, és el is lehetne oda jutni-mondta Cecily.-Szerintem létezik ilyen hely, bármit mond is Edward bácsi- mondta a Mesélő lány álmodozva -, és el is lehet jutni oda, csak meg kell találni a módját.Ami azt illetti a Mesélő lánynak igaza volt.Valóban létezik Tündérország - de csak a gyerekek találhatják meg az odavezető utat. És addig nem is tudják, hogy Tündérországban jártak, amig fel nem nőnek és el nem felejtik, hogyan kell odajutni. Egy szomorú napon, amikor keresik az utat, de sehogyan sem találják, rájönnek, hogy mit veszitettek el: ez az élet nagy tragédiája. Azon a napon az Édenkert kapuja becsukódik mögöttük, és az aranykornak vége.Innen kezdve a közönséges nap közönséges fényén kell élniük.Csak az a kevés, aki a szive legmélyén gyermek marad találja meg újra meg újra azt a gyönyörűséges utat; és áldottak lesznek ők, nem úgy, mint a földi halandók. Ők és egyedül ők hozhatnak hirt arról a tündéri világrol, ahol száműzöttek lehetünk csak. A világ énekeseknek, művészeknek, költőknek nevezi őket - holott ők csupán egyszerűen olyan emberek, akik még emlékeznek a Tündérországba vezető útra.    

Egy kis füzet, néhány firka, emlék ez volt ráirva.

Apró betűk, néhány szó, elfelejtett kis napló.

Remegő kezekkel olvasom, könnyek mossák régi sorom.

Egy érzés, mi bennem ébred, hogy szeretlek téged.

S, ha eszembe jut, még fáj, nem szóltál csak itt hagytál.

Elmentél, de én vártalak, könnyes szemekkel hivtalak.

Egy újjab lap, egy irás, halkan tör elő belőlem a sirás.

S zokogva nézem tvább a múltnak irott szavát.

Egy újabb szomorú emlék, bárcsak újra veled lennék.

Bárcsak látnám mosolyod, mi szemem előtt ragyogott.

De az emlék elszaladt, arcom bús maradt.

Tekintetem messze jár, talán valahol rád talál.

Talán újra látlak, örökké a szivembe zárlak.

S emlékül a múltnak, igaz könnyeim hullnak.

Könny, mi érted születik, érzés mi miattad létezik.

Szavak, mik neked szólnak, örökké szeretni foglak.

S már csak én, és a csillagok,ismét egyedül vagyok.

Egyedül egy éjjelen, mi véget nem érő végtelen. 

                               Búcsúlevél

Százszor fogalmaztad át e lapot, százszor gondoltam át mit irjak neked,

Számitok rá, hogy választ nem kapok,száz év múlva se érem el a kezed.

Beszélni nehéz, ezért csak irok,remélem olvasod e levelet.

Torkomban gombóc, szólni nem birok, kérlek ne felejtsd el a nevemet.

Erősnek mutatom magam, de amikor nem lát senki könnyezek,

A szobám mélyén éjnek éjén a sötétségben ő vezet,

Vagy te ha véletlenül hallgatod ezt a számot.

Most irok egy levelet, amelyet neked szánok.

Az egész életem csődbe ment,lehúzhatom a klotyón

Indulásra készen állok, már nincs itt semmi motyóm,

De mielőtt kilépek, még visszanézek egyszer

S a belőled fakadó űrnek adózok egyetlen néma perccel.

Elbúcsúzni jöttem és bocsánatot kérni

Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni.

Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek,

Bocsánat azért, ha ugy tűnt némán elküldtelek.

A mennyben voltam veled és repültem ott fenn,

Most széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn.

Nézem a kezed, koszos, már nem érhet hozzám,

Nézd a szemem könynes, ezzel tisztára mosnám.

Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat.

Nézd a szavakat a papiron, mind érted jajgat.

Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt.

Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt.

Téged megbénit a félelem, engem meg a bánat,

Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.

De most elmegyek, elfogyok mint gyertyárol a viasz,

Tudom ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed ki az?