marsissus blogja

Repedésekbe vésni írásokat, nagyon nehéz, ha már körös-körül, mindenütt, csak puszta repedéseket lehet itt látni, és találni a falak homlokzatán. S most melyik repedésbe írjak..?

…s ha még ki is választanám… vajon, hogyan is tűnhetne ki, az írásokat… az írásomat rejtő repedés, a megannyi – hasonló… s némán tátongó és szürke – további hasadékok közül?

 

Ámde másképpen gondolva el… repedésekbe vésni írásokat könnyű…! …ha már körös-körül, mindenütt – csakis létező repedéseket látni, a környező falak, lehámló felszínén… (Lévén, így bárhová, s bármennyit írhatunk…) Hisz’ repedés, repedés hátán… a választék – már-már szemkápráztató!

Mégis, e tengernyi repedés közepette járva, már elvész… és jelentéktelenné lesz, s elárvul a szó is… mert elárvul a jó is…

 

    Repedésekbe vésni írásokat… ezért fölösleges… ha már körös-körül, - mindenütt… csakis repedéseket látni. Ha egyik is, másik is, ugyanúgy ’hasadt’; felrepedt, s széthullásra vár…

Hiszen kiért, kinek, s mégis kiért sikolt?

Vaj’h - talán majd épp egy repedés fogja befoltozni tudni, s kijavítani a másik – hasonló repedés, eleve is meggyöngült, erejét, reménylő titkait, álmait és hitét?

 

    …s én mégis, íme: Csakis – és változatlanul – e repedésekbe vések írásokat. S éppen, hogy most, és éppen ekkor teszem… Amikor már MINDENÜTT, és körös-körül, csakis és kizárólag repedéseket lehet látni a falainkon… az álmainkban… a lelkünkben… zsigereinkben… S azokon a falakon is, amelyek nem hogy védeni nem védenek többé minket itt már tovább, de egyenest kizárnak… és bezárnak;  gátolnak és elrekesztenek. Pedig… már maguk is – repednek… s nagyon is… hasadnak…

Épp ezért hát tudom… s egész bensőmben ezt érzem… ez napon – rettentő robajjal, fognak leomlani…

     A látszatok, valóságosabbak minden valóságnál; míg a hazugságok, mind – már igazabbak, minden igazságnál. És e repedések, már benövik, és átszövik a létet; s a tudást, és az álmokat.

Miközben még kétséget sem hagynak, s hagyhatnak kétségeinkről…

Ebben a minden ízében viszonylagossá lett, valószínűtlen valószínűségek közepette élünk; sőt, kell is éljünk tehát – tervezve hétköznapjainkat; és tennünk, cselekednünk és remélnünk is tovább.

Mintegy a lehetetlent téve lehetségessé… (lám; egy újabb repedés a sorban… s talán a sorsban is), hogy aztán erre építhessünk trambulint, elrugaszkodni. Bár, talán egy fikció csak mindez, de annak nagyon is valóságos ma már.

A bizonytalanságok valószínűségének valósága. A borún átderengő napfény igazsága. S a napfényt, megint elsötétlő ború igazsága. A kicsinyben megbúvó egész valósága. S az egészben ott lüktető részek kiáltása. S annak kétségei, ahogyan nem hihetsz a jóban – mert a rossz átfelhőzi azt. De azt is -, hogy még a rosszban is remélhetsz, mert a jó is, valahol ott benne, és mögötte van.

Ám ezalatt, mégsem lehetsz, s maradhatsz, - még magad sem egészen – se ez, sem az. Mert még ha hinnél is magadban, a mások ítélete – elbizonytalaníthat. Avagy ha mégsem – akkor meg e »mások« ítélete változtathat „rosszá”. A többség stigmájaként. Mert „ők” mondják… azt.

S mert ’egyetlen fecske, nem csinálhat nyarat…’ És mégis… és mégsem! Mert mégis csak voltak, s lehettek már nyarat hozó fecskék. Tehát, mégis remélsz… S így, épp ezért, és pont ez az örök körforgás kerget mindent őrületbe, és kuszálja össze, s zavar a rendeket káoszokká, majd teremt újra rendet – ha időlegest is – e káoszokból.

Az ember tragédiája ez, - de egyben reménye is. Hogy minden kétsége, egy napon, bizonyossággá lesz.  Bárha kódolt drámájaként csupán… ahogy egy következő napon, e „minden bizonysága” - megint, újra, egy új kétsége lesz. Egy újabb, nagy, s tátongó repedése - évezredes meghasonlásunknak, mely világokat teremt, és Poklokat.

 

*

 

     ’Mindennapi bizonyságainkat – hát add meg nekünk ma…’ – zsolozsmázhatnánk. Ám e helyütt csak mindennapi bizonytalanságainkat kapjuk… Pedig azt mondják; hogy valahol tán lehet – mert van egy – Istenünk…

     A ’Van’ és a ’Nincs’ között inogva – avagy a „lehet” és a  „végleg elmúltak”, sorra elszalasztott pillanata közt – vagy esetleg  a „talán” és a „sosem” pólusainak átlójában… állva; ahol már a „mindennek is vége” -  ugyanakkor” mégis – ahol még a ’semmi’ is csak olyan, hogy szinte máris „minden  lehet”: örökké elveszek… Majd – mikor már-már megtalálni is vélhetném ott magam… egyikké se válok… hiszen voltaképp, egyik sem lehet immár véglegessé. Egyik sem bizonyság – mert minden létező, csak hajlik és egyre leng csupán köröttem; s én, - sehová sem tartozva igazán – sodródtatom csak velük - és tovább.

Vajon ki… és hogyan, s mikor is rögzíthet le végre, valahol, egy ponton; vagy taszít el már tényleg –  mindörökké – oda, ahonnét már soha és sehová sem lehet többé vissza út…?!

 

S az idő - eközben egyre csak fogy ’s folyik… mialatt már csak lehetetlenül messzire látszik innen az a jobbik élet – korábban még  képzelt, minden teljessége, s ennek holnapjai. S helyette, mindössze csak „talán…” és a közöny köszön vissza… hogy valahol, esetleg, még lehetne szeretni… Félelmek nélkül is…tán. Vagy már egész Reménytelen.

 

*

 

    Az idő céltalan tétovasága – terjengősségre kárhoztathat minket; míg az idők szűkössége pediglen, csak csöndre; miközben az ezalatt szétnyújtott gondolat, szétfoszlik, szétterül, s kilyukad, akár a túlvéknyított tészta. Mert valóban; vajon miről is beszélhetnék most itt…?

Talán, csak a semmiről magáról. Vagy arról, ami a valamik helyén keletkezett… Ez pedig nagyon jó… egy idő után… hiszen, az üresség – véletlen, bárhol szakad is meg; az ugyanott, bármikor folytathatóvá válik, még akkor is, ha újabb folytatása valami egészen más is, s egész mássá lehet.

A ’Semmi’, jóval türelmesebb dolog tehát, a ’Valamik’ akármelyikénél, s engedékenyebb is. Még azt is eltűri, ha csak úgy, a ’levegőbe töpreng’ már az ember… ülve az íróasztalánál, merengőn, az üres, majd egyre csak telő papírlapok fölött, miközben meg-meg akad a szem, a környező tárgyak sorozatán. A tárgyakon, melyek jórészt könyvek. Az idő termékei. Lapjaikon megannyi tudással, történetekkel, és ismerettel. Csakhogy míg időbe telik, e könyveket megírni, időbe teleik azok végigolvasása is. S még inkább tartalmuk és információik megértése, megjegyzése és feldolgozása. Márpedig megjegyezni… semmit sem túl könnyű… s kivéltképp nem az, korlátlan időkre is. Ezáltal, mit az idő hozott létre, azt az idő is tarthatja fogva, s törölheti sőt törölteti is el. Miként az emlékezésünk hiábavalósága…

Ha pedig e ’megjegyzés’ nehézkes… mi több; hiábavaló is, - mire az olvasás; s ha az olvasás is fölösleges, akkor hát minek, mindezek megírása, s megörökíttetése? Lám csak – ennyi volna… tán’ az élet is…?

 

   Végignézek az íróasztalon, majd a közeli polcokon – hol számtalan kultúra története, történelme, hite és legendája, technikája sorjáz. Az egyiptomi,, a görög, s a római civilizáció vaskos kötetei. S lapjaikon, az előttük és utánuk következő régi és újabb kori népek története, és gondolata; s ezek ágas-bogas mítoszai, mitológiái, mondái, regéi, világképe, s filozófiái.

Alattuk a Biblia, az alatt a Korán, a Ramajana, a Mahabharata, s részlete a Bhagavad-Gítá. S köröttük mindenütt lexikonok, enciklopédiák, szótárak s krónikák. Majd a még régebbi idők őstörténetei, s a Föld, s a világegyetem keletkezéséről szóló művek… Messzebre tőlük verses kötetek, regények… novellák… a világirodalom remekművei…  Mennyi, s mennyi adat, szó  betű… és szerző, tudós és szebbnél szebb gondolata. S mégis, e több ezer évet átölelő néhány százzezer oldal is csak porszem, a már megismerhetőből, s megtanulhatóból… S a mi életünk ehhez milyen parány – mindössze csak. Aminthogy én is, ugyan mit értem el azzal, hogy legalább megkíséreltem elolvasni mindezt? Netán okosabbá lettem? Vagy csak tájékozottabbá? Netán képessé lehetnék most itt elmondani, akár csak egyetlen egy kötet részletes tartalmát is talán? Dehogy! Az idő elvette, s visszavette tőlem… ezt is… S visszazárta titkát ezen lapok közé, - legföljebb ha elvétve hagyva csak néhány zavaros, és homályos foltot, az emlékezésnek koloncul.

S ami egy hatalmas óceánnak - legalább az öblévé lehetett volna, - holmi kikötőnek; az mára elpárolgott. S ami belőle maradhatott, csak egy sekélyes kis tócsa, valamely tátongó medernek alján; mely a hullámzó víz helyébe - csak posvány és iszamos hínárok bűzös egyvelege, moszatokkal, s millió békalencsével, egy  poshadó pocsolya, gőzölgő felszínén. Még csak át se látni rajta…

Ilyen hát a gondolat: ha „semmi”. Bárminek is indult azelőtt. Ha tud, vagy tudott… és elfelejt, vagy éppen őt magát felejtik el. S ha ennek ellenére mégis van, és mégis ír… és tovább gondolkodik. Akár egy makacs – és tudatlan  gyökér, amely kapaszkodik, még az anyagtalan földbe, kavicsba, kőbe, s rögökbe is. Szakadékok fölött, szélben, és víztelen.

Mint egy világ, ha benne az elmozdulás, csak a leszögezett pontok között volna lehetséges, ám e leszögezett pontok, valójában – légüres terekben zuhannak.

Csupa-csupa ábránd, és álom, de semmi, semmi tett… mely maradandóvá lehetett volna… mondjuk – ’ezerötszáz évvel az emberiség után’. Mint ezerötszáz évvel az emberiség után létező ismeretek szétmálló esszenciája, tehetetlenül, bár görcsösen kutatva ezek nyomát… és értékeit.

 

No és ott, a mégis megmaradtak véletlen romjai közt, az egyén – furcsa maradványképpen. Egy személyben a sokarcúság többes látszatában, valaminek látszani.

Olvasva, majd végigélve ezek felejtését, s az idők eltűnését is ezek között. S mindezt az időben élve át időtlenül.

 Hát lehet-e ilyenkor plagizációvá az igazságok joga, vagy legalább csak az, amiket igaznak szerettünk volna vélni? Ott, ahol annyi minden történik – szüntelen – miközben nem történik semmi?!

*

   A zenéhez hát inkább vissza – újra, s mindig, mindig, újra. Az egyetlen, valódi társhoz, s vigasztaláshoz. A létezés ihletéhez, a Kezdés merengéseihez. A hallgatás hallgatózásához, a várakozásokhoz, várva azt az újabb pillanatot, ami lekéshető…

Vagy csak ülve egy szobában, enyhén besötétített ablakok mögött, hiszen a homály megvédhet, és elrejt. Vagy nappali világosság mellett égetve egy lámpát – hogy lehessen legalább egyetlen egy „saját Napunk”. Ugyanakkor elzárkózva – még ha csak percekre is, ám mégis az időtlenségek illúziója közt – menedéket lelni; kényszerű meneküléseinkben…

 S itt, majd így a zene után, s mellett (ki mindig velünk marad, s miattunk létezik), hallgatni a csöndet, a beszűrődő zörejeket; az autótülkölést, a valahol leeső tányér csörömpölését, az utcákon randalírozó kamasz suhancok kiáltozásait, vagy egyes részegek artikulálatlan óbégatását… hogy helyükbe képzeljük majd az emberek nélküli természetet: a szelet, a madarak csivitelését, a fák lobjának surrogását, friss hegyi patakok, vagy csermelyek csilingelését… hogy ott – az elrejtett szobában, s képzeletünk láthatatlanná lett falai között, távol a valóságtól, ami zajos, füstös, ami elhanyagol és elhanyagolt, közönyös, és rideg, szennyes, s embertelen… feltöltekezvén a zenék áramától, esetleg még visszavágyni tudjunk közéjük: s talán, csak ha szánalmasan is vágyakozva már – de mégis áhítozzuk, reméljük, és sóvárogjunk magunknak még vissza  valamely békét, s biztonságot, s egy társat; a szeretőt, s a szerelem védő simogatását; az erőt, a megtartót – üldöző, s elűző mindennapos menekvéseinkkel szemben.

De most, még – csak a zenéhez vissza itt! S a hangerőt is maximumra csévélve fel, még Albinoni Adaggióját is egyedül így tudva csak szólaltatni meg… hogy végre kiömöljön, s szétterülhessen az egész világba is, az idáig gátakkal tartóztatott, minden szomorúsága… hogy segíteni tudjon – felejteni. A rossz, fájó emlékekeit. Mint az idők termékeit. Bár ezt is - csupán időtlenül… felejtvén felejtve; azt ahogyan nincs társ, s nincsen szépnek tetsző jövő sem a közelünkben…

Hogy segítsen felejteni, ezt a mára már elavult, és korrupt „modernséget”, s a művészi látásmódokat mely ezek szemében csak különc; az érzékenységet, és egyáltalán az érzést. S felejteni a felejtést is magát.

Felejteni: azt ahogyan nincsen, s mégsem ilyen volt, s lehetett a létünk.

No és segíteni, zenékben fulladó fülekké korcsosulni, vagy nem is, - nemesülni inkább. Agy nélkül, hideget, hőt, ízt, fájdalmat nem érző kő-lényekké talán. Érzéketlen fabábokká átvedleni. Kifordult Pinokkiókká, kik a kék tündértől várják szívrepesve, hogy soha de soha ne lehessenek többé emberekké. Csak holmi biológiai pic-up-é legföljebb, mely detektál még hangot, s dallamot. Vagy a nullák és az egyek, bináris számsorából létet komponáló lézersugarakká válva lehessenek – közönytől is boldogultan, szenvtelennek lenni. A nullák és egyek bináris hulám-hulláivá. A már egyetemessé dermedő konzerv-közöny között.

Egyetlen, véletlen ébredés nélkül – örökkös dallammá álmodva, és ölelve a van-t . Ha már egyszer úgyis, létezni kényszerült.

 „…aki másnak vermet ás…” – tartja a mondás… hogy ha folytatnám most… de nem teszem, hiszen minek? Micsoda butaság: ’vermeket kiásni’ ? Ugyan, ugyan! Hisz’ elég csak egyszer szépen körbenézni: mennyi és mennyi termetes, rengeteg sok verem. Még, hogy ezeket „kiásni”! Elkerülni őket! No, azt aztán már igen! Ez ám a tett.  Kikerülni, sosem beléjük esni!

Bezzeg akik meg épp beléjük kívánkoznának… Így aztán, inkább már nem is mozdulok sokszor… vagy volna talán ennél jobb ötletetek..?

 

Halljátok a zajt? Sokfelé, már sok van. Állandóan. Az ember, zajok között motoz. A csönd, már sajnos, sokkal, de sokkal ritkább. A csöndeket, már régen kiritkították mifelénk erre. Akár védett ’állat’ is lehetne; csakhogy éppen „védettsége miatt” – ez lett, egyben a tragédiája is. Hiszen, az mi már egyszer védett, az csakis amiatt az, mivel már kevés van belőle. S ha kevés van belőle, akkor pedig drága. S mivel pedig drága, ezért lopják, írtják, s lövik. Az ember, már csak ilyen. Ezért aztán napról napra mindig mások, és újabb dolgok kerülnek ’védelem’ alá... jó esetben… Egyszer, gondolom majd az ember is sorra kerülhet…

 

Furcsa dolog ám az ellentmondásosság. Én ezekkel foglalkozom. Maga a létezésem titka is, éppen ez; egy ilyen – Ellentmondás. Még létezem, pedig már réges-rég nem kéne. Mint egy „verem”. Mely akár ’stafétám’ is lehetne tán… mindent magába nyel. Mint egy feketelyuk.

 

A házam… vagy a hazám… ? (e kettő valahogy mindig összekeveredik valamiért bennem) bár igaz mindkettőt csak úgy „kölcsönbe” kaptam… noha folyamatosan dolgoztatnak érte… szóval ez a kettő, avagy valamelyik, ugyancsak egy ilyen, csak sokkal nagyobb verem. S mivel kölcsönben van, nem is tekinthetem a sajátomnak. Általában mindig vissza is vesznek  valamit… ezekből; csak úgy, mondván, hogy az „övék”. S „nekem nem járhat… belőle, amúgy se már semmi. Nem is nagyon jutna…” Meg hogy „örüljek, egyáltalán, hogy még dolgozhatok… meg, hogy kapok enni… s nem zavarnak el…!” Egy nagy fenét! Pedig már nem is eszek szinte. Meg eleve is undorodom tőle. Még a végén életben tarthat. Hát kell ez itt nekem?

 

A világ túl furcsa már ahhoz, hogy ilyesmi miatt aggódnom kellejen. Ha övék, hát az ővék. Ki nem szarja le! Azt hiszik tán számít? Én kértem tán, hogy ide szülessek, vagy hogy egyáltalán – SZÜLESSEK?

Már akkor kellet volna - egy jó nagy betonlappal, ott - agyoncsapni helyben. Mért nem tették?  Most meg – még azt hiszik, egy jottányit is érdekelhet, hogy folyvást  - egyebet se tudnak, csak rendre basztatni itt. Hát ássanak egy vermet – lássuk ki esik majd bele?  Másfelől meg… nem is gondolnátok mi mindent dobálnak ki ezek. Egyfelől szarrágnak minden kicsiségen, míg másfelől komplett pénzkötegeket dobálnak szemétre, napszám. Merő ellenmondás.

Egyfelől szaroznak, ha a rongyos gúnyám, a munkámért cserébe, egy kevésbé lyukasra gondolnám cseréltetni…. (vagyis nem valami Pierre Cardinre, csak egy kopottas kis szarra. Jó az nekem…) ők meg - flangálnak, az ilyen-olyan csiricsáré göncben, meg mázgálják a búrájukat, csak hogy jobban tessék! Aztán meg, ha utánuk találnál füttyenteni, hogy na… még nekik áll olyankor, s ugyanakkor feljebb, mikor direkte előtted illegették maguk… Érted!? Hát csesszék meg! Totál ellenmondás. Totál egy nagy verem…   

De mindegy. Az ember mindig alkalmazkodik… legalábbis, az utolsó percig. A hülyék – képzeld: még mindig azt hiszik, hogy ezt is majd éppen ők döntik el… Hát egy nagy szart. Majd én. Mint amikor kihúzom a Tv-t a konnektorból… amit szintén csak úgy kidobtak…

Mindig fejlődőképes egy alkat voltam. Ja. Olyan visszafejlődőképes! Erre volt itt igény. Hát ehhez alkalmazkodtam.

Igaz, eleinte még ugyan összeraktam – csak úgy unalmamban - néhány téridő-kaput. Ilyenkor át-át ruccantam kicsit a Proxima Centauri néhány bolygójára, (melyekről állítják, még csak nem is létezőek) vagy egynémely párhuzamos világba is… de ha hiszitek, ha nem, mind csak totál „verem”. Egy normális sincs köztük. Ezek a hülyék meg azt se tudták mi mindenre volna jó a kapu. Mondák, hogy szar, bontsam szét. Hát jó - mondtam… szétbontom ti barmok!

Ma már csak egyetlen antigarvitációs foton-pisztolyom van. Ezzel fogam szarrá lőni ezt az egész rothadt hodályt; de a hülyék szerint, az csak egy kenyérpirító… így hát rájuk hagytam. Én már nem vitatkozom többé velük. Ezekkel…? Igaz, néha szoktak csodálkozni, hogy hogyan aszfaltozok le egyedül, harmincnyolc kilométer autópályát, lapáttal, egy nyolc órás műszak alatt, de ilyenkor én mindig csak a’szondom: „Van vagy kétszáz békám, azok ’hánnyák’ rá a ’bitumentet’, az a negyvennyolc mammut meg szépen széttapossa. Értve van…? – Onnantól aztán, kalap kabát.” Nem is szólnak ilyenkor már többet. Ritka egy nagy tirpák-taplók… mondom. Szóval, én meg úgy vagyok ezekkel, hogy ha szerintük csak csupa szar itt minden amit teszek, akkor nekem se cucc többet. Nyomják föl magunak. Én meg kettőt lépek, s kaput. Nekem itt már - csak ne nagyon pampogjanak! Az egész elcseszett világuk, úgy is csak egy verem, amibe ráadásul derékig benne is állnak, csak még látni sem látják… és még vigyorognak.

Pedig… sírniuk, időszerűbb volna…

Na, megyek is… mert dolog van. Ki kell ganéznom, az egyik reaktorom. Aztán utánam az özönvíz, s szervusz világ! Délutánra asszem’ összebütykölök majd, egy jó kis időgépet. Mert a a hócipőm - valahogy mostanra lett tele. Ti meg… vigyázzatok!  Amott van egy verem: úgy innen, - alig néhány lépésnyire…Na csá! 

    Mindennapi létezésünk… mindegyikünk számára, egyedül csak annyi – mint amit, s amennyit még abból fölfoghatunk”, (…vagy inkább, csak föl „akarunk” fogni…).

… igazából, nem is rendelkezhetünk tehát már  mással, és többel - mint saját érzetünkkel…! 

 

Az írásos művek (így, leginkább) a pillanatnyi élmények szülöttei: lettlégyenek ezek akár a valóság, vagy akár csak álmok  emlékei, - épp olyan múlandók és tünékenyek, akár a pillanat.

Az ami mégis, valameddig még rögzítheti őket, az csupán papír, és a könyvek.

 A könyvek, melyek mára lassan – már szintén csak virtuálisak, és virtualitások. S elektronikus képponttá, s digitalizált jelekké változnak át.

De míg a papír időtállósága, olykor évezredes lehet, addig az ’elektronikus könnyveké’ – legföljebb csak addig tarthat majd, míg a „gép”, a szerver, és rendszere áramot kap.

 Az ember alkotásai – idővel, mind ilyenné lesznek. Az emberi szellem, és minden képzelete, nagy, közös ’szellemévé’. Mely nélküle majd, némán és láthatatlan kísért. Akár egy láthatatlan „KÖNYV”, absztrakt kompozíciója. Sokmilliárd, láthatatlan élet emlékeként.

 

    Ám addig is, talán csak azért vagyunk, s lehetünk még itt a földön, hogy a »mulandót«, esetleg mégis megkísértsük: s megkísérelhessük, „örökkévalóvá” tenni…

Ám ehhez, hiszem - csakis az juthat el, akinek sikerül, mindkettőt, egyaránt fölfognia, s értékelnie. A múlandó és a maradandó dolgokat meglátva, s egységként fölismerve, majd elkülönítve azt, a részek egészeként, - majd újra, egyként rögzíteni próbálni meg.

Csakhogy még mielőtt magunk is a tökéletességre törekednénk, tudnunk kellene, legalább a ’hétköznapi ember életét is élni’*, mondjuk csak annyira, hogy ’legyen’…(az a kimondott ’hétköznapiság’ is), és anélkül, hogy engednénk akár megnyomorodni – azt a mindenkor bennünk rejlő, s lakozó… személyes lényeget.

   

De vajon lehetünk e, akár csak ’hétköznapi emberekké’ is? Egy aprócska és szürke, senkit nem zavaró, jelentéktelenül is jellegtelen, hétköznapi ember egységeként, ki mégis boldog marad…? Csak úgy, minden, különösebb, üres hóbort nélkül, nagyzolások nélkül, költekezés nélkül, extra vágyak nélkül…de békében, s tulajdon életéért küzdve, vagy az életért magáért létezve itt? - Talán, már ez is illúzió.

Mert nem élhetünk, ’saját életünkért’. S nem élhetünk - saját boldogulásunkért… se már. Ahogy nem életünk, tulajdon hétköznapiságunkért se többé. Hanem mindenkor, vagy Valakikké kell válnunk, vagy híressé kell lennünk, vagy hősökké, vagy sztárrá, vagy elismertté, vagy közmegbecsültté… de nem lehetünk, s maradhatunk szürkék, s hétköznapiak, a szónak abban az értelmében, semmi esetre sem, hogy ez ne jelenthesse azonnal tulajdon eltapostatásunk, s megaláztatottságainkat is.

Mert nem lehetünk ’örökkévaló hétköznapiakká’. S nem lehetünk - minden múlandóságunk ismeretében sem múlhatatlanok.

 

Mert pillanatok vagyunk… s így titkokká leszünk csak.

Mert nem vigyázzuk egymást… s mit mondanunk kellene, nem mondjuk… talán nem is lehet.

S bár vágyjuk… nem tesszük… s részeinket nézzük csak… s láttatjuk sötétnek, majd azzá változtatjuk át – magát az egészet is. Bár elfelejtettük megismerni még. Bár elfelejtettük meg is kérdezni még…

                      

Mert pillanatok vagyunk – s így csakis titkok leszünk. 

* C.G. Jung – esszéje alapján említve: In.: ’Gondolatok a látszatról és létezésről’ – Győr. Kossuth Könyvkiadó 1996