marlonbrandy blogja

Neil Gaiman - Al Sarrantonio: 27 képtelen történet Metropolis Média Kiadó„A legutolsó történetEgy hidrogénháború dúlta társadalom eladósorba került lányai egy futurista állatkertbe mennek, és szexuális kapcsolatokat létesítenek a ketrecekbe zárt különféle torz, nem emberi lényekkel. A történet főhőse egy nő, akit több másik nő szétroncsolódott testének darabjaiból foltoztak össze; egy földön kívüli nővel közösül a ketrecben, majd a futurista tudomány jóvoltából teherbe esik.Gyermekük születik, és a két nő összeverekszik, kié legyen a gyerek. A földi nő győz, és azon nyomban szőröstül-bőröstül felfalja az ivadékot - Alig hogy elfogyasztja őt, rájön, hogy az utód: Isten volt.”A legjobb kortárs angolszász szerzők vadonatúj novellái akár a képzelet legkülső határairól merítik témájukat, akár a mindennapokból, egy közös bennük: különlegesek. Vannak köztük olyanok, melyek megborzongatnak a forróbb napokon is, mások pedig megmelengetik a lelket, ha hűvös az idő. Mesék ezek egy varázslatos, néha félelmetes, néha megmosolyogtató világról, amely a mi világunk. Mesék felnőtteknek.A bizarrul gyönyörű borító és az alcím – „Mesék felnőtteknek” – már sejtetni engedi, milyen jellegű sztorikat tartogat számunkra a kötet. Készüljünk fel tehát egy olyan világra, melyben a varázslat és a félelem kéz a kézben jár, ahol néha a leghétköznapibb történések álarca mögött a legborzongatóbb események zajlanak – ahol végre mi is megélhetjük, milyen az, ha a fantázia a legalapvetőbb szabályokon átgázol.

Roddy Doyle • Joyce Carol Oates • Joanne Harris • Neil Gaiman • Michael Marshall Smith • Joe R. Lansdale • Walter Mosley • Richard Adams • Jodi Picoult • Michael Swanwick • Peter Straub • Lawrence Block • Jeffrey Ford • Chuck Palahniuk • Diana Wynne Jones • Stewart O’Nan • Gene Wolfe • Carolyn Parkhurst • Kat Howard • Jonathan Carroll • Jeffery Deaver • Tim Powers • Al Sarrantonio • Kurt Andersen • Michael Moorcock • Elizabeth Hand • Joe Hill

Neil Gaiman írása, Az igazság egy barlang a fekete hegyen, a 27 képtelen történet húzósztorijainak egyike megnyerte az angolszász sf egyik legrangosabb díját, a Locus-díjat Legjobb Kisregény kategóriában. Ezt szombaton hirdették ki egy ceremónián. Gaimannek nem ez az első (és nem ez az utolsó) neves díja, az biztos - de mi, most erre vagyunk a legbüszkébbek. 

A hivatalos közleményhez kattints IDE.

„könnyed” szó talán elhamarkodott. A Mesék felnőtteknek alcímmel megjelent antológiát a hazánkban a Csillagporról, Coraline-ról és a Sandman-képregényekről ismert Neil Gaiman, és a legendás antológiaszerkesztő és horroríró Al Sarrantonio válogatta. Ez a két név pedig már önmagában elég a valósághajlításhoz.

27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.

Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.

Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.

Neil Gaiman - Al Sarrantonio: 27 képtelen történet – Mesék felnőtteknek
Galaktika Fantasztikus Könyvek

Kenessey Tamara

A „könnyed” szó talán elhamarkodott. A Mesék felnőtteknek alcímmel megjelent antológiát a hazánkban a Csillagporról, Coraline-ról és a Sandman-képregényekről ismert Neil Gaiman, és a legendás antológiaszerkesztő és horroríró Al Sarrantonio válogatta. Ez a két név pedig már önmagában elég a valósághajlításhoz.

27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.

Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.

Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.(kikötőonline.)

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

A Templom lovagjaiIIIJack WhyteGold Book Kiadówww.goldbookiado.huinfo@goldbookkiado.hu  

Az árulás hamvaiból egy új testvériség születik…
Az izgalmas történelmi trilógia harmadik kötete a dicső és rejtélyes Templomos Rend felemelkedéséről és bukásáról.
1307. október 13-án, pénteken Franciaország királya, IV. Fülöp utasította hadseregét, hogy figyelmeztetés nélkül, egyetlen reggel leforgása alatt vegyék őrizetbe az összes templomost az országban. Azután V. Kelemen pápa közreműködésével megszerezte a templomosok javait, és rászabadította a rendre a Szent Inkvizíciót.
A rend nagymestere későn értesült a király tervéről ahhoz, hogy meghiúsíthassa, de figyelmeztette Sir William Sinclairt, aki a templomosok legendás kincsével, néhány száz lovaggal és egy francia báró skót származású özvegyével, Jessica Randolph úrnővel elszökik az országból.
Ahogy telnek az évek, és a francia király árulása mind kétségbevonhatatlanabbá válik, Sinclair egyre inkább elveszti reményét. Végül rendje érdekében úgy dönt, elszakítja a régi kötelékeket, felmenti hittestvéreit az esküjük alól. A bannockburni csatában még egyszer, utoljára harcba vezeti a templomos lovagokat Robert Bruce skót király oldalán. A rend túlélői mindeközben egy másik legenda felkutatására indulnak, melyet a templomos tanok említenek: meg akarják találni a nyugati óceán túloldalán fekvő legendás földet, Mericát.

--------------------------------------------------------------------------------

I. Róbert skót király eredeti nevén: VIII. Robert de Bruce vagy Robert the Bruce (1274. július 11. - 1329. június 7. Cardoss, Dunbartonshire, Skócia) Skócia királya 1306-tól, miután győzelmet aratott a sorsdöntő bannockbruni csatában (1314), megszabadította Skóciát az angol uralomtól. A northamptoni szerződés (1328) biztosította és megszilárdította a skót függetlenséget.

Ebbe a kalamajkába kerülnek a Templom lovagjai c. kötet harmadik részében hőseink. Kerekes Tamás

A csatáról bővebbet a Duna Kiadó Nagy csaták c. sorozatának második részében olvashat a Nyájas Olvasó

www.dunakiado.hu

itt

A 12. század elején Skóciába érkezett Bruce család házasság révén került rokonságba a skót királyi házzal. Róbert, eredeti nevén VI. Robert de Bruce (†1295) e rokoni kapcsolatra hivatkozva tartott igényt az 1290-ben megüresedett trónra.

Az angol uralom elleni felkelések 1295-től tartó zavaros időszakában egy ideig a lázadó William Wallace támogatói között volt. Később pedig elnyerte az angol I. Edward bizalmát. Élete meghatározó eseménye volt John Comyn (a "Vörös") meggyilkoltatása (1306. február 10.). János skót király (John de Balliol) koronára esélyes unokaöccsének megölése azt sejtette, hogy Bruce már jóval korábban eldöntötte, hogy megszerzi a trónt. Egy hónap múlva Scone-ba sietett, ahol meg is koronázták.

Új királyként igen nehéz helyzetbe került: I. Edward árulónak bélyegezte őt, és mindent elkövetett, hogy a lázadásnak minősített szabadságmozgalmat szétzúzza. Róbert két ízben szenvedett vereséget az angoloktól: Methvennél, Perth mellett (1306. június 19.) és Dalrynál a perthshire-i Tyndrum mellett (1306. augusztus 11.). Feleségét és sok hívét is foglyul ejtették, három fivérét kivégezték. Magának sikerült elrejtőznie Írország északi partjainál, Rathlin szigetén. 1307. februárjában tért vissza Ayrshire-be, és a következő néhány esztendőben sokakat megnyert ügyének. Legyőzte John Comynt, Buchan grófját, a meggyilkolt "Vörös" John unokatestvérét. 1313-ban bevette Perth-et, amelyet addig egy angol helyőrség birtokolt. Párthívei egymás után foglalták el Gallowayt, Douglasdale-t, a selkirki erdőt és a keleti határvidék nagy részét, végül 1314-ben pedig Edinburg városát. Ezekben az években Róbert jó néhány vezető skót egyházi személyiség támogatását is élvezte. I. Edward angol uralkodó halála (1307) után az örökös II. Edward tehetetlensége szintén a skótok malmára hajtotta a vizet. 1314-ben hatalmas angol sereg kísérelte meg Stirling helyőrségének felmentését. A június 24-i bannockburni csata Róbert diadalával végződött.

Uralkodása hátralévő részét jórészt arra fordította, hogy az angol kormányzattól kierőszakolja új helyzete elismertetését. 1318-ban elfoglalta Berwicket, és megismételt támadásai nagy károkat okoztak Észak-Angliában. II. Edward trónfosztása (1327) után III. Edward régenskormánya úgy döntött, hogy a northamptoni szerződéssel megteremti a békét (1328). E békekötés következményeként elismerték Róbertet Skócia királyának, és eltörölték a hűbéruralomra irányuló angol követeléseket.

A király 1314 után minden erejét arra áldozta, hogy rendezze országa belügyeit. A leendő király II. Dávid születéséig (1324) nem volt fiú örököse. Két törvény is foglalkozott a trónörökléssel (1315, 1318), ráadásul a parlament 1314-ben úgy döntött, hogy mindazoktól, akik hűek maradtak az angolokhoz, elkobozzák birtokaikat. Ez lehetővé tette, hogy a király megjutalmazza híveit, okmányok bizonyítják az ily módon elkobzott földek újbóli adományozását. Újjá kellett szervezni a királyi kormányhivatalokat, hiszen az országirányítás 1296 óta meglehetősen zavarosan és bizonytalanul zajlott.

A betegeskedő Róbert élete utolsó éveit a dumbartonshire-i Cardossban töltötte, ott is halt meg, feltehetően leprában. Testét a dumfermline-i apátságban temették el, szívét azonban Sir James Douglas zarándokútra vitte volna a Szentföldre. Douglast útközben megölték (1330), de hitelt nemigen érdemlő hagyomány szerint a király szívét megtalálták, és visszavitték a melrose-i apátságba. Alakját a későbbi korok legendává és a skót nemzeti érzület egyik hősévé emelték.

Kerekes Tamás

A Templom lovagjaiA becsület lobogójaMásodik kötetJack Whyte 

Gold Book Kiadó

www.goldbookkiado.hu

info@goldbookkiado.hu

Hatvan év telt el azóta, hogy a titkos Sioni Újjászületés Rendje, a Templomos Lovagrend alapítói felfedezték az örökül rájuk hagyott kincset Jeruzsálemben, a Templom-hegy mélyén. A nagyra törő és könyörtelen Plantagenet Richárd király, akit Oroszlánszívűnek is neveznek, újabb keresztes hadjáratot vezet, immár a harmadikat Szaladin ellen, veszélybe sodorva a templomosok becsületét és a Sioni Újjászületés Rendje küldetését.

Péntek 13

Miért szerencsétlen nap ez?

Dan Brown is megírta

Avagy; miért szerencsétlen ez a nap?

A történet Kr.u. 1112 körül kezdődik... A francia Hugues de Payens márki és 8 másik francia lovag megalapítja Krisztus Szegény Lovagjainak rendjét. És hogy miért szegények, ha egyszer nemesek? A rend minden tagja köteles teljes vagyonát a rend és a keresztény egyház számára felajánlani, és a korábbi világi élvezetekről lemondani.

Kr.u. 1118-ban a lovagok az immár keresztény kézen lévő Jeruzsálembe érkeznek, és engedélyt kérnek Jeruzsálem püspökétől, hogy a rend a zarándokutak védelmét biztosítsa az arabok ellenében. A püspök természetesen hozzájárul a rend működéséhez és táborhelyet biztosít a lovagoknak a Templom-hegyen, Salamon templomának egykori helyén, ahol abban az időben arab istállók álltak. Ezek után a rend új nevet vesz fel: Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje, vagy ahogy mindenki hívja őket: a Templomosok.

A kezdeti 9 lovagból hamarosan hatalmas rend lett, mely jelentős gazdasági és katonai hatalomra tett szert. A Templomos lovagrendnek nagy kiterjedésű birtokai voltak, amelyeket 8 langues-ra (nyelvterület) és 10 olyan tartományra osztottak, melyek határait az országhatárok figyelembevétele nélkül húztak meg. Rendházaik, kastélyaik, hatalmas birtokaik csaknem egész Európát behálózták, Skóciától egészen az akkori Palesztináig. Ezenfelül kereskedelmi flottájuk, hajókészítő és -javító műhelyeik és kikötőik is voltak, köztük La Rochelle, ahol a flottájuk állomásozott. Más katonai lovagrendekkel ellentétben a Templomosok pénzkölcsönzéssel is foglalkoztak, sőt idővel a keresztény világ bankáraivá lettek, és adósaikká vált több európai uralkodó is.

Végül óriási gazdasági befolyásuk és a rend körül keringő misztikus mende-mondák miatt V. Kelemen pápa és a vagyonukra féltékeny IV. (Szép) Fülöp francia király titokban összefogva cselekvésre szánta el magát. 1307 szeptemberében a pápa lepecsételt leveleket küldött szét Európa minden szegletébe azzal az utasítással, hogy minden levelet egyazon napon felbontva, a tartományi vezetők mindenhol egyszerre cselekedjenek. Ez a nap pedig 1307. október 13-a, péntek volt.

Péntek 13-án aztán Európa szerte feltörték a pecséteket, és elolvasták a levelek tartalmát. A levelek döbbenetes "tényeket" állítottak! Kelemen pápa azt állította, hogy isteni látomása volt, amely arra figyelmeztette, hogy a templomos lovagok a sátánimádás, a homoszexualitás, a kereszt megszentségtelenítése, a bálványimádás és más eretnek cselekedetek bűnében vétkesek. Továbbá azt állította, hogy Isten azzal bízta meg, hogy tisztítsa meg a Földet a bűnös Templomosoktól, és addig kínvalassák őket, amíg be nem ismerik Isten ellen való vétkeiket.

A pápa terve jól működött. Azon a napon sok ezer lovagot fogtak el, - köztük Jacques de Molay-t, a Templomos rend Nagy Mesterét - akiket kegyetlenül megkínoztak, majd máglyára küldték őket. A rendet feloszlatták, a birtokaikat elvették, az életben maradott kisebb rangú templomosokat beolvasztották az Ispotályos rendbe.

Ez a tragikus nap, melyen több ezer keresztény lovagot kínoztak és öltek meg, mindmáig megmaradt a mai modern kultúrában is, mint "szerencsétlen nap", bár az igazi jelentését már csak kevesen ismerik.

Jack Whyte mielőtt alaposan belecsap a lecsóba, előbb pontosítja Franciaország fogalmát. A diákok imádni fogják ezért. Aztán a tízszeres túlerőben lévő szaracén csapat megsemmisítő vereséget mér a keresztény hadra. Két túlélője, Mornay és Sinclar a sivatagon keresztül menekülnek, de egy vihar elszakítja őket. A naturalista háborúábrázolás után emocionális ellenpont a sebesült szaracén és az őt megmentő templomos példája. Vaskos regény, de minden meg van benne, ami a nyári olvasmányok közé sorolja. Legalább addig se kell nouveau romant, vagy posztmodern prózát olvasni Pynchontól.(Kerekes Tamás)

A Hattini csata az egyik legismertebb és legnagyobb csata volt a Keresztes háborúk folyamán. A keresztényeket Guido jeruzsálemi király vezette, a muzulmánokat pedig Szaladin egyiptomi szultán, a muzulmánok egyik legnagyobb vezére. A regény a csata leírásával kezdődik és a két túlélő sorsára koncentrál.

 A csata előzményei A II. keresztes hadjárat után a muszlimok nagy erőkkel kezdték támadni a Szentföldön elterülő keresztény államokat. A legnagyobb sikereket Szaladin egyiptomi szultán érte el, aki sok fejfájást okozott a keresztesek számára. Nem sokkal hatalomra kerülése után elfoglalta Damaszkuszt és két másik várost, akik nem hódoltak be előtte. A Szaladdin ellen felállított sereg parancsnoka Guido jeruzsálemi király, egy gyenge kezű despota, aki udvaroncai befolyása alatt állt és meg kellett küzdenie a trónért harcoló trónkövetelőkkel. Szaladin a keresztény sereget félre vezette, hagyta, hogy azt higgyék a keresztesek, hogy Szaffurija vára ellen vonult, de az igazi célja a Galileai-tenger partján található Tiberias városa elleni harc volt. Terve bevált, Tiberia várura, III. Rajmund tripoli gróf azonnal Szaffurija felé vette az irányt, hogy egyesüljön az ott gyülekező keresztény hadakhoz és, hogy való felkészüléshez. Viszont bosszúsan tapasztalták, hogy nem Szaffurija ellen, hanem Tiberias ellen vonulnak a muszlim hadak, amelyet védtelenül hagytak, ezen felül még Rajmund felesége is ott maradt, aki hírnököt menesztett a seregekhez, hogy siessenek a város védelmére. Szaladin erre számított. Esze ágában sem volt a várost ostromolni, evvel a csellel csak az volt a terve, hogy a keresztény sereget, nyílt, a muzulmánoknak kedvező terepre csalja. Guido először nem akarta egy nő miatt kockára tenni Jeruzsálem feletti uralmat, mert könnyen lehet, hogy ha odaveszik a sereg, vége van Jeruzsálemnek is. De döntését megváltoztatta, mert a lovagrendek nagymesterei (Templomos lovagrend, Máltai lovagrend, Szent Lázár lovagrend) avval fenyegették, hogy ha nem támadnak, akkor elhagyják seregeikkel Guidot, aki ezt nem kockáztathatta meg.

 A csata

A keresztesek 1187. július 3-án napfelkelte előtt indultak el. Döntésük fő oka az volt, hogy minél nagyobb távot tudjanak megtenni mielőtt a nap "gyilkos" sugarai elérnék őket. De ez sem segített, mert nem hoztak magukkal vizet, ezért félútra teljesen kimerültek, erre a pillanatra várt Szaladin. Serege ekkor előbukkant a hegyek takarásából és megtámadták a keresztényeket. Bár a keresztények nem számítottak támadásra, az első rohamot visszaverték, főleg íjpuskásaiknak köszönhetően. Ekkor egy közeli forrás felé vették az irányt, de ezt Szaladin látta és egy kisebb csapatot küldött a keresztesek és a víz közé, bár Guidónak az javasolták, hogy támadja meg az előtte lévő sereget, mindenki megdöbbenésére, Guido táborverésre adta ki a parancsot. Ennek is megvoltak az okai, mert a gyalogosok már alig tudtak mozogni a fáradságtól. Így az estét a skorpióktól és kígyóktól hemzsegő völgyben töltötték, Szaladin viszont nem támadott, csak reggel. Hajnalra kiderült, hogy a keresztény sereg fegyelme már olyan rossz volt, hogy a felbomlás küszöbén álltak. A gyalogosok nagy része (a lovát vesztett lovagokkal együtt) szétszóródtak víz után kutatva, mások a szomj haláltól félve átálltak az ellenség oldalára. A szenvedéseket, hogy Szaladin parancsára a szaracén (a keresztények nevezték így őket) katonák felgyújtották körülöttük a bozótokat, így pedig a füst csípte a katonák szemét és kiszárította a már így is száraz torkukat. Rajmund gróf ekkor úgy határozott, hogy katonáival kiválik a királyi hadseregből és megpróbál kitörni Hattin felé. A kitörés sok áldozattal járt, de sikeres volt, viszont az így meggyengült királyi had sorsa meg lett pecsételve, mert gyalogos védelem nélkül nem maradt esélyük a győzelemre. Először a szaracénok nyílzáport zúdítottak rájuk, majd kézitusában felmorzsolták a megmaradt kereszteseket. Guido, Gérard de Rideford templomos nagymester, Châtillon-i Rajnald Antiochiai fejedelem és több főnemes is fogságba esett.

 A csata következményei [szerkesztés]Guidot és Rajnald-ot Szaladin elé vezették. Guido szomjúságra panaszkodott, Szaladin ekkor adott neki egy pohár rózsavizet. Guido ivott belőle, majd átadta Rajnaldnak, de ekkor Szaladin kifakadt és kirúgta Rajnald kezéből a kelyhet. Rajnald ugyan is több muzulmán karavánt kirabolt, fosztogatott és gyilkolt le, evvel elnyerte a muzulmánok gyűlöletét. Ekkor Szaladin kihúzta kardját és lecsapta Rajnald fejét. Guido azt hitte, hogy ő lesz a következő, de Szaladin megnyugtatta.

"Királyok, nem ölnek királyokat, Rajnald gonosz ember volt, megérdemelte halálát"-mondta.

Szaladin így nem ölte meg Guidót, de sokáig fogságban sínylődött, több főnemessel együtt. A csata egyértelmű muzulmán győzelemmel zárult.

Szaladin megöli Rajnaldot.A szaracénok még a szent keresztet is megszerezték (ez egy olyan kereszt volt, amelynek a közepén egy nagyobb darab volt abból a keresztből, amin Jézus Krisztust keresztre feszítették). A győzelem után a muzulmánok gyorsan megszerezték a Szentföld majdnem egészét, végül még Jeruzsálemet is, mert nem maradt katona a várak védéséhez.

„Már sokadszorra hozzák összefüggésbe Robin Hoodot a skótokkal. Mindeddig a skóciai Dáviddal, Huntington Earljével azonosították a legendás íjászt. Jack Whyte történelmi regényíró most egy újabb elmélettel állt elő. The Forest Laird című regényében azt állítja, Robin Hood alakját valójában William Wallace-ról mintázták az angolok. William Wallace skót “szabadságharcost” játszotta el Mel Gibson A rettenhetetlen című filmjében.”

A könyvben van barátság, társadalmi ellentétek, háború, harc a papok és lovagok közt, sodronyízmú pallosos lovagok, takaros vászoncselédek, jól adagolt titokKerekes Tamás

1088-at írunk, és Hugh de Payens lovag csatlakozik a rendhez, egy titokzatosságba burkolózó, ősi társasághoz, amely Franciaország legrangosabb családjait egyesíti egy, a királyhoz és hazához való hűségnél is szentebb szövetségbe.

Hugh hamarosan az első keresztes hadjárat rémálomszerű világában találja magát, ám mivel elborzasztja a vérontás és fegyvertársai kegyetlenkedése, úgy dönt, hogy a Szentföldön marad, de életét nem a háborúnak, hanem Istennek ajánlja. Megalakít egy szerzetesrendet, és feladatául tűzi ki, hogy megóvja a jeruzsálemi utakon közlekedő zarándokok biztonságát.

De a rend nem feledkezett meg Hugh-ről; rendtestvéreivel együtt megbízza a lovagot egy lehetetlennek látszó feladattal: fel kell kutatniuk és haza kell hozniuk az ősi szervezet elveszett kincseit. Csak egy baj van – a kincs révén olyan veszedelmes tudásra derülhet fény, ami elpusztíthatja a Jeruzsálemi Királyságot és vele a mindenható anyaszentegyházat is…

A történelem során nem volt még egy közösség, amely olyan erővel ragadta volna meg a modern olvasók képzeletét, mint a templomos lovagok néven ismert középkori szerzetesrend. A templomosok varázsa igazán Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln 1982-ben kiadott könyvével, a Szent vér, Szent Grállal jutott el a tömegekhez.

„Saját érdeklődésem a templomos rend iránt mindenképpen ezzel a könyvvel kezdődött: bár mindig is lebilincselt a templomosokat körüllengő rejtély és misztikum, csak a Szent vér, Szent Grál elolvasása után ötlött eszembe, hogy egy nagyszerű történet rejtőzik a történelmi homály és feledés rétegei alatt. Elhatároztam, hogy megvizsgálom, kik voltak ezek a férfiak valójában, és mi késztette őket tetteikre. A templomos lovagokat mindig is hús-vér embereknek képzeltem el, annak ellenére, hogy gyermekként csupán középkori szarkofágok tetején fekvő stilizált kőalakok képében láthattam őket, és kitagadott, hitehagyott eretnekekként olvashattam róluk.”- írja a szerző

Úgy tűnik, hogy törekszik a különböző társadalmi rétegek totális ábrázolására. Nem fogja megszorongatni Ken Follett történelmi regényeit, és Heller Ágnes sem róla mintázta a történelmi regény prototípusát. Aprólékos, igaz, de lehet, hogy ez később kifizetődik.
Nem parentálnám el 200 oldal után
Kerekes Tamás

William Gibson
NyomtalanulMetropolis Media Kiadó

Hollis Henry, az egykori rockzenész és újságíró, valamint Milgrim, a privátszféráját megszállottan óvó kriptológus új megbízást kap a mérhetetlenül gazdag Hubertus Bigendtől: ki kell nyomozniuk, ki áll egy lopva terjedő, forradalmi divatirányzat mögött. Bigend a névtelen segítségével akar ugyanis betörni a katonai ruházat válságbiztos üzletágába. Csakhogy a divatzseni szolgálataira más is igényt tart, szóval Hollisnak és Milgrimnek a nyomozás mellett már hamarosan a bőrét is mentenie kell. Hogy a hadsereg és a fegyverkereskedők frontvonalai közé tévedt két kisember élve megúszhatja-e nagy kalandját, arra talán a világ minden pénze sem garancia.

A Neurománccal világhírűvé vált szerző Blue Ant-trilógiájának (Trendvadász, Árnyvilág) zárókötetében olyan időszerű témákat vizsgál, mint a hekkerkultúra, a megfigyelés és a személyes szabadság kérdése és a vírusmarketing. Mindezt egy izgalmas, gondolatébresztő thrillerbe ágyazva.

,,Jó szeme a furcsaságokra az eseményeket egészen bizarr megvilágításba helyezi."
- New Yorker

,,Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, amivel rátapint társadalmunk legizgalmasabb pontjaira."
- Atlanta Journal-Constitution

,,William Gibson félelmetesen gyönyörű mondatokat alkot, a tömegek igazi költője."
- San Francisco Examiner & Chronicle A kiadó  

Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, ahogy rátapint jelenkori társadalmunk legizgalmasabb részleteire – méltatta őt egy neves amerikai lap, és ezzel nem is lehet vitába szállni. Miközben bármennyire is szeretnénk marasztalni a cyberpunk vonásait, kénytelenek vagyunk beletörődni a változásba, elfogadni, hogy már-már ott tartunk, amit azok a regények megjósoltak, és beismerni, hogy Gibsonnak volt igaza, amikor ezt a változást követve új irányokat, új ötleteket keresett.
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.(fictionkult.hu)

ilweran

Részlet

1. A Kincstár
   
   Inchmale leintett neki egy taxit: azt a fajtát, ami mindig is fekete volt, amikor Hollis először ismerte ezt a várost.
   Ez gyöngyházfényű ezüst. Berlini kék írásjelekkel reklámoz valami németet, banki szolgáltatást vagy üzleti szoftvert. Kisimultabb hasonmása fekete őseinek. Műbőr üléskárpitja ortopéd őzbarna árnyalatú.
   – A pénzük nehéz – mondta Inchmale, és egyfontos pénzérmék ömlesztett, meleg kupacát ejtette Hollis kezébe. – Sok prostit vehetnek rajta. – Az érmék még most is őrizték a játékgép testmelegét, amiből Inchmale rutinosan, szinte futtában kifacsarta őket, miközben Hollisszal kifelé tartottak a King’s Izébizéből.
   – Kinek a pénze?
   – A honfitársaimé. Jó szívvel adják.
   – Nincs rá szükségem. – Megpróbálja visszaadni.
   – Taxipénz. – Megadja a sofőrnek a Portman Square-i címet.
   – Ó, Reg – erősködött Hollis –, nem volt annyira szörnyű! Pénzpiacokon tartottam… a nagy részét.
   – Épp elég szörnyű. Hívd fel a fickót!
   – Nem.
   – Hívd fel! – erősködött a férfi többszörösen hajtott, minden intuíciónak ellentmondóan összecsatolt, halszálkamintás, japán Gore-Texbe burkolva.
   Becsukta a taxi ajtaját.
   Hollis megfordult, és a hátsó szélvédőn keresztül nézte Inchmale-t, ahogy a taxi távolodott. A férfi – tagbaszakadtan és szakállasan – elmaradt mögötte a hűvös Greek Streeten. Néhány perccel múlt éjfél. Inchmale-nek vissza kellett térnie önfejű pártfogoltjához, Clammyhez a Bollardsból, aki a stúdióban várta, hogy folytathassák jövedelmező alkotói gyötrődésüket.
   Hollis hátradőlt, és semmit sem fogott fel a külvilágból, amíg el nem hagyták a Selfridgest, ahol a sofőr jobbra fordult.
   Az alig néhány éves klub a Portman Square északi oldalán volt. Hollis kiszállt, fizetett, és nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak. Kétségbeesetten próbált szabadulni Inchmale nyereményétől.
   (Kimondatlan) Különlegességek (úgynevezett) Kincstára. Inchmale nem sokkal azután nyert tagságot, hogy ők hárman – a Curfew három, még élő tagja – eladták a Hard to be one jogait egy kínai autógyártó cégnek. Lévén, hogy Los Angelesben már csináltak egy Bollards-albumot, és hogy Clammy a következőt Londonban akarta fölvenni, Inchmale meg volt győződve róla, hogy a kincstári tagság végeredményben olcsóbbnak bizonyul majd, mint egy hotel. És olcsóbb is volt – de csak ha egy nagyon drága hotelről beszélünk.
   Hollis most fizetővendégként lakott itt. A pénzpiacok helyzete (bármilyen is volt), és a könyvelőjével még New Yorkban folytatott beszélgetései alapján tudta, hogy jobban teszi, ha most szerényebb árfekvésű szálláshelyeket keres.
   A – borsos ára ellenére szokatlanul szűkre szabott – Kincstár egy XVIII. századi lakóház függőleges kiterjedésének felét foglalta el; a ház homlokzata Hollist egy olyan ember arcára emlékeztette, aki épp kezd elbóbiskolni a metrón. Gazdagon, de mértékletesen burkolt előterét megosztotta az épület másik, nyugati felét elfoglaló ki tudja mivel – Hollisban idővel kialakult a körvonalazatlan sejtés, hogy ez valamiféle – talán emberbaráti jellegű, vagy a (mégoly távoli) közel-keleti béke elősegítésének szentelt – alapítvány lehet. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem vertek nagydobra: úgy tűnt, hogy ennek az épületrésznek egyáltalán nincsenek látogatói. Sem a homlokzaton, sem az ajtón nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy mi lehet – ugyanúgy, ahogy semmi sem jelezte, hogy a Kincstár a Kincstár.
   Amikor először járt a szálloda bárjában, Hollis látta a híresen egyforma, ezüstcirmos izlandi ikerpárt; mindketten pintes poharakból itták a vörösbort, amit Inchmale íreskedő modorosságnak titulált. Nem voltak klubtagok, ezt a férfi fontosnak tartotta megjegyezni. A Kincstár tagjai az előadóművészetek terén valamivel kevésbé sztárnak számító figurák voltak, és Hollis feltételezte, hogy ez Inchmale-nek legalább annyira megfelel, mint neki.
   A férfit saját bevallása szerint a dekoráció főzte meg, és nagyon valószínű, hogy ez így is történt. Állítható, hogy a berendezés, akárcsak Inchmale, teljesen őrült volt.
   Ahogy Hollis betaszította az ajtót – amin át az ember akár lóháton is beügethetett volna, és le sem kellett volna hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába – Robert üdvözölte őt; egy nagydarab és megnyugtatóan krétacsíkos fiatalember, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy a bejáratot felügyelje, anélkül hogy ez különösebben látszana rajta.
   – Jó estét, Miss Henry!
   – Jó estét, Robert.
   A lakberendezők itt még visszafogták magukat, ami annyit jelentett, hogy még nem váltak nyilvánvalóan, dühöngően, totálisan eszementté. A bejáratnál egy óriási, díszesen faragott recepciós pult állt, amelyen valamilyen enyhén pornográf jelenet zajlott mahagóniindák és szőlőfürtök között. A pultnál a klub egyik vagy másik alkalmazottja ült, többnyire fiatal férfiak, akik gyakran olyasfajta teknőckeretes szemüvegeket viseltek, amikről Hollis gyanította, hogy valódi teknőcökből faragták őket.
   A pult kellőképpen ódon aktatakarója mögött két, egymásra tükrösen szimmetrikus márványlépcső kígyózott fölfelé; mindkettő az emeletre vezetett, ugyanis az emelet, mint minden egyéb a recepció fölött, kettéoszlott a Kincstár és a feltételezett emberbaráti misztérium ikerbirodalmaira. A Kabinet oldaláról, az óramutató járásával ellenkező irányba csavarodó lépcső tetejéről most vízesésként zuhogtak le buzgó közösségi ivászat zajai; a nevetés és a hangos eszmecsere élesen pattant vissza az egyenetlenül áttetsző, méz-, vazelin- és nikotinárnyalatokban márványozott kőről. Az egyes lépcsőfokok sérült széleit jól passzoló, négyszögletű elemek beillesztésével hozták helyre, amelyek valamilyen kevésbé magasröptű anyagból készültek. A cucc fakó volt és mondén; Hollis gondosan ügyelt, hogy soha ne lépjen rá.
   Egy teknőckeretes fiatalember, aki a pult mögött ült, kérés nélkül átnyújtotta neki a szobája kulcsát.
   – Köszönöm.
   – Szívesen, Miss Henry.
   A lépcsőket kettéválasztó boltíves átjárón túl az épület alaprajza a tétovázás egyértelmű jeleit mutatta. Hollis arra gyanakodott, hogy ezt a ház eredeti funkciójának elfelezésével járó feszélyezettség okozhatta. Megnyomott egy kopott, de gondosan polírozott rézgombot, amivel lehívta a – még londoni mércével is – legöregebb felvonót, amit valaha látott. A gardróbméretű lift, ami nagyobb volt széltében, mint hosszában, komótosan eresztette le feketére zománcozott acélketrecét.
   Hollistól jobbra, az árnyékban egy Edward-korabeli múzeumi lámpával belülről megvilágított terrárium állt, benne kitömött állatokkal. Hollis főleg vadmadarakat látott: egy fácánt, jó pár fürjet és másokat, amikhez nem tudott nevet társítani. Mindegyiküket úgy állították ki, mintha mozgás közben kapták volna le őket, átkelőben a kopott biliárdposztó-pázsiton. Némiképp viharvertnek tűntek, bár nem voltak rosszabb állapotban, mint ami feltételezett koruktól elvárható volt. Mögöttük, antropomorf helyzetben, két lábon állva, rajzfilm-alvajárók módjára kinyújtott mellső végtagokkal egy molyrágta vadászgörény trónolt. Fogai, amelyeket Hollis valószerűtlenül nagynak talált, a lány gyanúja szerint fából voltak és festettek; a száját viszont egyértelműen kifestették (már ha nem kirúzsozták). Ez az állatnak vészjóslóan ünnepi külsőt kölcsönzött; úgy nézett ki, mint valaki, akivel az ember nagyon nem szeretne összefutni egy karácsonyi partin. Inchmale, amikor először megmutatta Hollisnak a görényt, azt javasolta, hogy a lány válassza a teremtményt totemállatának, spirituális vezetőjének. Azt állította, hogy ő maga már meg is tette, és ennek köszönhetően felfedezte, hogy képes kedve szerint gerincsérvet bűvölni a gyanútlan zenei producerekre, amivel pokoli fájdalmat okozhat nekik, és elérheti, hogy teljesen tehetetlennek érezzék magukat.
   A lift megérkezett. Hollis már elég régóta vendégeskedett itt, hogy elsajátítsa a csuklós acélkapu minden csínját-bínját. Ellenállva a kísértésnek, hogy biccentsen a görény felé, beszállt a felvonóba, és lassan felvitette magát a harmadik emeletre.
   A szűk, sötétzöldre festett falú folyosók idefent kuszán kanyarogtak. Hogy eljusson a szobájához, Hollisnak jó pár ajtót kellett kinyitnia; gyaníthatóan tűzgátló ajtókat, mert vastagok és súlyosak voltak, ráadásul maguktól záródtak. A köztük lévő rövid folyosószakaszok falán apró vízfestmények lógtak, tájképek emberalakok nélkül. Mindegyik egy távoli díszépületet ábrázolt. Pontosabban mindegyik ugyanazt a távoli díszépületet ábrázolta, ahogy azt Hollis már régebben megfigyelte, tekintet nélkül a megfestett tájra vagy vidékre. A lány nem volt hajlandó megadni Inchmale-nek az elégtételt, hogy a képekről kérdezze, úgyhogy nem is tette. Volt a képekben valami, ami abszolút a határokat feszegette. Valami, amit jobb nem bolygatni. Az élet már így is épp elég bonyolult volt.
   A kulcs, amely egy gesztenyebarna selyemből font bojtrügyeket hajtó, súlyos rézkarikán lógott, könnyedén fordult el a zár téglanagyságú tömbjében. Ezzel Hollis bejutott a Négyes Szobába, és szembetalálta magát a Kincstár tervezőire jellemző sajátos gondolkodás koncentrált hatásával, ami színpadiasan tárult a szeme elé, amint rácsapott az amúgy otthonos guttaperka gombba ágyazott, gyöngyházszínű pontra.

Kerekes Tamás

William Gibson: A trendvadász Magyar Könyvklub2004Hogy mi köze van egy tökéletesen napjainkban játszódó (2001-02-ben írta Gibson) cyberpunk sztorinak a náci Németország mechanikus zsebszámológépéhez, illetve a nagysikerű ZX81-hez? Ehhez már el kell olvasni a könyvet. 

Most megmondom a jövődet, mondta a Megyei Pszichiátriai Intézet dohányzójában egy reggel János, aki a telet rendszeresen benn szokta tölteni.
Őt eredetileg prostituáltak jelentették fel: fajtalanságért.
János kocsijával az út mentén korzózott és könnyen öltözött, léha lányoknak tett meglepő ajánlatot: "Most pedig csináljuk úgy, ahogy eddig még soha", s az érdeklődő kérdésre (hogyan?) azt válaszolta: INGYEN.
A rendőrség ugyan elejtette a vádat, de az intézetbe azért bekerült.
Ötletes embernek ismertem meg, tehát hallgattam.

Képzeld el, hogy bemész valakihez. Keresed őt. Kopogsz. Benyitsz.
A szobában senkit nem találsz. Vársz.
A szemed megakad az ajtó belső oldalára akasztott kis táblácskán. Tudod, aminek két oldala van. Az egyik oldalra az van írva: "Zárva".
A másik oldalára pedig: "Rögtön jövök."
Na az a Te jövőd.

A Trendvadász egy trilógia első kötete, amihez a maradék kettő nem tartozik szervesen hozzá, csak annyiban kötődnek egymáshoz, hogy ugyanabban a kitalált világtérben játszódnak.

A kötet első olvasatra egy piackutató tanszék tudományos diákköri dolgozatára hajaz, némi analitikus kémiai beütéssel) Kerekes Tamás), bár akad benne cselekmény jócskán.

A történet cselekménye, 2002 szeptemberében kezdődik: Cayce Pollard egy 32 éves marketing tanácsadó, aki különleges pszichés érzékenységgel rendelkezik, egyfajta allergiával, amit vállalati szimbólumok váltanak ki belőle. Amint egy potenciálisan nagy nyereséget hozó emblémával kerül szembe, gyengébb vagy erősebb pánikroham fut végig rajta. Ezt az allergiát, kiválóan fel tudja használni, a trendek világában épít karriert, ahol a logófóbia hasznos segédeszköznek bizonyul.

A cselekmény, Londonban, Tokióban és Moszkvában játszódik, ezek lesznek a történet térbeli csomópontjai, miközben Cayce és a sorra felbukkanó figurák, a Klip után nyomoznak. A Klipről nem sokat tudunk: lehet egy sorozat, vagy egy nagyfilm is akár. A Klip készítői időről időre különböző szegmenseket tesznek fel az internetre, melynek hatalmas rajongói táborába Cayce is beletartozik. Aktív fórumozóvá válik, és itt lel azokra a barátokra, akik a mű folyamán segítik felkutatni a forrást, vagyis magát az Alkotót és a műhelyt, ahol a Klip készül.

Cayce Londonba a Blue Ant cég meghívására munkaügyben érkezik, de amikor elutasítja Dorotea Benedetti grafikus tervező munkáját, rögtön egy ellenséget szerez magának. A regény legnegatívabb figurája Hubertus Bigend, a Klip megtalálásával bízza meg Cayce-t. Bigend célja, később forgalomba hozni a Klipet mint egyszerű terméket. Mindezt körüllengi a szeptember 11-ei terrortámadásokból adódó sajátos pánikhangulat és az akkori cselekmények emlékrészletei: ezek, a már-már hihetetlen cselekményvezetést visszarángatják minduntalan a valóságba. A terrortámadás gondolata és a visszatérő emlékképek, Cayce fokozódó szorongásának egyik alappillérévé válnak. Ilyen hatást kiváltó eszköz, a Michelin baba figurája is, ami egy mindenki által ismert szimbólum, így fel sem tűnik, mennyire hozzá tartozik az életünkhöz. Cayce Pollard számára viszont ez az egyszerű figura a legnagyobb ellenség, pánikrohamok kiváltója lesz egészen a történet végéig.

A cím fordítását (Pattern Recognition) sokan kritizálták mind irodalmi, mind nyelvi szempontból, a Trendvadász az angol nyelvi játékot, a többértelműséget igyekszik visszaadni. A Pattern Recognition magyarul „alakzat felismerés” utal Cayce logófóbiájára, az emlékezetre (felidézés, felismerés, felelevenítés hármas fogalmi meghatározásai), az adathalmazokból releváns információk kiszűrésére és azokra a piacmarketingben ismert alakzat-felismerő szoftverekre, amelyek segítségével befektetési döntéseket hozhatunk. A marketingfogásokra később is találunk példákat. Például: a márkák terjesztésére, divatba hozatalára. Az utóbbi szoftver mintájára használják munkaadói Cayce-t a Trendvadászban, egyfajta speciális lakmuszpapírként, ahogy ezt Gibson tollából olvashatjuk.

Gibson e művében a szemiotikai tükörvilágban ábrázolja a jelent, csupa emblematikus figura, amelyek életre kelnek. (Kerekes Tamás)

Ha el tudjuk fogadni, hogy a CP (cyberpunk) kultúra nem vesztette el teljesen a létjogosultságát és érvényességét csak újraértelmeződött, alkalmazkodott a technikailag és informálisan felgyorsult hétköznapokhoz. Karakterei már nem a hacker és az utcalány, hanem az újságíró, a divatszakember vagy a művész. De személyiségjegyeikben nem ment végbe nagy változás: ugyanúgy a magány, a bizonytalanság, a virtuális élet és a közömbösség címkékkel jellemezhetjük őket. Meglátásom szerint a SF, a CP és a posztmodern irodalom szervesen összetartoznak, hiszen egy idő után egymás jelenébe értek és számos érintkezési pontot találhatunk közöttük. Nem létezhet CP regény a posztmodern regény nélkül, ahogy a posztmodern regény egy része sem a SF nélkül. Egymásra ható és egymásból táplálkozó műfajok, amelyek mindegyike változáson ment keresztül az évek során. (gonzopresss.hu)

Cayce-t a Blue Ant főnöke bízza meg azzal, hogy derítsen fényt arra, ki az alkotója az interneten fel-felbukkanó mpeg szegmenseknek, melyeket az egész világ nyomon követ, vár, csodál és közben észrevétlenül a kult kategóriából a tömegfogyasztásba lökdösi át.

Cayce ide-oda rohangál glóbuszunk északi félgömbjén, New Yorkból éppen hogy megérkezett Londonba a regény elején, aztán hamar együtt süppedünk bele az első osztályú ülésekbe Tokió felé, hogy igen rövid időt töltve a felkelő nap országában, visszatérjünk a köd birodalmába, ahonnan máris indulunk Moszkvába.

A szerző mindeközben világunk márkáinak neveivel szórja tele a könyv lapjait, ezzel teremt ismerős érzést az idegen világban, azt az érzést, hogy akár itt velünk is megtörténhet mindez. Sőt. Történik is, nap, mint nap.

A globalizáció és a fogyasztás, annak gerjesztői, a nagyhatalmú és pénzű emberek jelen vannak. Az internet mindennapos közösségi tér, ahol senki sem az, akinek , vagy aminek látszik, mégis szerelmek szövődnek és mennek tönkre, játékterek alakulnak, közösségi oldalak jönnek létre a saját szabályaikat felállítva. Valóságos élményt nyújtanak egy valótlan, 1 és 0 sorozataiból álló kódrendszerben. Mert az ember marad ősi szerzet, nem baj a technika, nem érdekes a fejlődés, a hit, a kapcsolatteremtés és a kíváncsiság a hajtóerő.

Cayce-t és társait ugyanez a motiváció hajtja. Senki sem őrült és mindenkinek elment az esze. Van karrierista nő, álmodozó művész, kreatív nyugtalan elme, okos gazdasági szakember, , mogorva, magának való titokzatos alak. Mindenki itt van.  A közös chat-szobában.Mindenki keres valamit. Amit találnak, az sosem az, aminek a keresésére elindultak. Úgy tűnik, ez is egy ősi minta az emberi létezésben. Azt gondoljuk, tudjuk, mi kell nekünk, de ha megleljük, valami egész másra találunk rá.

Gibson nem fogalmaz bonyolultan, minden érthető és világos. Noha itt s bőven él a köznapi nyelv metaforikus jellegével (Kerekes Tamás)

Összetett és tőmondatok váltják egymást. A divat elsivatagosodása miatt ismerünk minden márkát, akárhova megyünk, ugyanazt árulják nekünk, így nem nehéz megérteni a trademarkos szövegeket sem.(ekultura.hu)

Cayce kikászálódik az ágyból, felhúzza a farmert. Felegyenesedik. Reszket.

Tükörvilág. Az elektromos berendezések csatlakozói böhöm nagyok, és három villájuk van. Olyan erős áramra méretezték őket, amit Ame­rikában legfeljebb a villamosszékekbe eresztenek. Az autók vezető- és utasoldala mindmáig tisztázatlan körülmények között helyet cserélt, a telefonkagylók súlyosabbak, és máshol esik rajtuk a fogás. A puhafe­delű könyvek tapintása akár az ausztrál dolláré.(részlet a regényből)

Izgalmas, fordulatos, intelligens, agytornásztató nyomozás.

 Gibson eltalálta a műfajt:

 valószínűleg így fognak kinézni a huszonegyedik század népszerű olvasnivalói.(Szele Tamás)

Kerekes Tamás