Jégmadár naplója

Elcsendesedett a völgy. Elvonult az ár. Harkályok által, korhadt fák törzsén ütött hangok szálltak. A föld illata kúszott a levegőben. A Nagy-Galla-tisztásán virágzott a tavaszi hérics. A tisztás felett madarak hordták az erdő híreit.
A Hangyás-bércen őzgida született. – újságolta egy rigó.
A Rózsás és Rakottyás patak rákkal van tele. – csiripelte egy pinty.
Szenzáció? Ez nektek szenzáció? – mondta flegmán egy a fűben lapuló mezei nyúlfi – Minden évben ez történik, virágzik a hérics, őzek, nyulak születnek, sőt még madarak és mókusok is. Ez az újság? Ez nem újság, unalom. Unom ezt a tisztást, és unom a virágokat, a csiripelést. Nem is tudom, mit csináljak? Úgy, de úgy unatkozom.
Unatkozol? Hegedülök én neked. – mondta a mezei tücsök.
Nem kell nekem a hegedűd. Igazi mulatságra vágyom, igazi csodálatos mulatságra. Elmegyek a folyóhoz, talán ott hallok valami érdekeset.
Érdekeset, érdekeset….- ismételgette a szajkó – Veled megyek, veled megyek…
Futott, futott a nyuszi a tisztáson át, szálerdők lefutó gerincén, mihamarabb az Ipoly völgyébe akart érni, szenzációra vágyott, hírre, újságra. Valami nagydologra, ami megváltoztatja az életét. Liliom-pusztán megpihenve, betért a sógorához.
Mi újság felétek?  - kérdezte
Nagy újság van sógor, rózsaszín orrú kis nyuszik születtek.
Nagy újság. – biggyesztette le megint a száját a mi nyulunk. -  Látom, itt sem történik semmi.
Reggel megint tovább futott, a szajkó ott repült felette. Délután a Koppány-nyereg peléjéhez érkezett.
Mi újság van felétek? – kérdezte megint
Kicsinyeink születtek. – mondta büszkén a pele apuka.
Ugyan, ez nem újság.
Nem újság, nem újság. - ismételte a szajkó.
Igaz, lehet, hogy számodra nem újság, de a mi családunk nagyon örül neki.
   -  fordított hátat sértetten a pele.
Futott, futott tovább a nyuszi, a Holdvilág-árok vadregényes szurdokán éjszakázott, egy fa alatt meglapulva.
U, hu, u-húúú – szállt az éjszaka csöndjében a mély hang, a nyuszi feje fölül, ahol egy faágon, közvetlenül a törzs mellett csücsült a bagoly.
Talán a bölcs madár tud valami újságot mondani.- gondolta, s félve szólította meg a hatalmas madarat, hiszen tudvalévő, hogy a baglyok nem szeretik a nyulakat, legfeljebb vacsorára.
Ostoba vagy. – mondta a bagoly, tollfüleit hegyezve. Narancsvörös szemeivel fürkészte a nyulat, aki remegve meredt a sárgásbarna tollazaton megcsillanó hold fényére.
A hírem számodra az, hogy a kicsinyeim otthon várnak s nincs számukra még vacsora, épp jókor kerültél az utamba. Azzal kiterjesztette a szárnyait és lecsapott a szenzációra, éhes nyúlra.
A szajkó nem mert megszólalni, csak másnap reggel vitte a hírt a Nagy-Galla-tisztására, hogy a mezei nyúl a bagolyfiókák vacsorája lett. Szegény kis nyúl szenzációra vágyott, s ő maga lett a hír.  A nyúlfi példáján tanulva vésd az emlékezetedbe, hogy milyen jelentőségteljes a születés és az élet csodája, nincs annál nagyobb szenzáció a világon.

"Az előző link tartalmából a kedvenc részem."

    "Már jó ideje az Öreg Tölgy odvában lakott a Hárs Tündér. Megbarátkozott a hatalmas odvas fa lombja közt élő állatokkal, a mókusokkal, a madarakkal. Ha munkája közben megpihent, akkor a tölgy odvában hajtotta álomra fejét. Az Öreg Tölgy néha mesélt neki a régi időkről, a természet változásairól. Tőle hallott először a Csóványos és Só-hegy boszorkáinak barátságáról.
    Valamikor réges-régen, amikor a Csóványos boszorkája még egyszerű erdei tündér volt, és a Só-hegy boszorkája, pedig egyszerű patak tündér. Nap mint nap az erdőt járták, végezték a dolguk, mint más tündérek manóemlékezet óta. Történt egyszer, hogy a csóványosi boszorka, akarom mondani tündér eltévedt a Börzsönyben. Lehet, hogy hihetetlen, de valahogy mégis eltévedt. Jól bent járt már az erdőben, amikor az út kétfelé ágazott és nem tudta melyik út, merre vezet. Eredetileg a Békás-rétre indult a kora tavaszi virágokat ébreszteni, szárba szökkenteni. Igen ám, de merre menjen? Tanácstalan volt. Aztán mégis elindult az egyik úton, gondolta mégsem ülhet tétlenül a kereszteződésben. Kis patak nyomára bukkant. Megkérdezte tőle.
Melyik patak vagy te kedves? Látom, még jégfátyol van a hátadon. Tündéred vajon merre van? Talán ő tud segíteni nekem. – Kuncogás hallatszott a vízből, aztán megrepedt a jég és kibukfencezett a vízfodorból a patak tündére, aki nem volt más, mint a Só-hegy boszorkája fiatal korában.
Mit búsulsz? Meséljek neked? – kérdezte, mert a patakok tündérei mindig fecsegős, mesélő tündérek voltak, hiszen a vizek keresztül kasul szelik az erdőt, hol forrás, csermely, patak végigjárják a Börzsöny útjait, s mindig mindent tudnak.
Nem tudom, hogy merre járok, s már a Békás-réten kellene ébresztenem a tavaszi virágokat.
Hát, ha a Békás-rétre tartasz, akkor jó felé mész, mert ez a Békás-patak.
Valóban? Akkor mégsem tévedtem el. Csak…-nézett körül – valami megváltozott.
Persze, persze. Vihar tombolt, fákat döntött, cserjét tarolt. –nevetett a patak tündér. Ha akarod elvezetlek a rétre.
Nem telt bele sok idő s a patak mentén máris a réten voltak.
Ne haragudj, de most nincs időm a meséd hallgatni. Sok időt elvesztegettem. Viszont a segítségedért szívesen adok neked egy új „tündér bocskort” viszonzásul, ha elfogadod.
Önzetlenül segítettem, de ha kedveskedni akarsz nekem, akkor kérnék tőled valamit. Tudod, nekem is sok a munkám így tavasszal, megmozdítani a patak vizét, széttörni a jégbilincset, szaladni kell dalolva, fecsegve, bukfencezve hirdetni a tavasz jöttét. Néha ezen a réten átcsobogva megpihenek. Arra kérlek, több sárga virágot ébressz a réten. Úgy szeretem a sárga virágokat.
Ezen ugyan nem múlik.- mondta nevetve az erdei tündér. Add a kezed!
Azzal kézen fogva, táncra perdült a két fiatal tündér. Ahol leért a lábuk csipkés levelű, aranysárga, fészkes virágú pongyola pitypang szökkent szárba. Hát így kezdődött a Csóványos boszorkájának és a Só-hegy boszorkájának örök barátsága, még fiatal tündér korukban. S azóta, tavasszal a Békás-rét sárgállik a kikiricstől, és ezért nevezik ezt a sárga virágot barátfűnek is. S ha ejtőernyős, repülő szőrös magvait kibontja, akkor a gondviselés jeleként a barátság bárhol megterem.
Látod így van ez. – mondta az Öreg Tölgy
Néha nézz vissza a múltba és ott megtalálod a jelent." 

Itt olvasható: http://forestpress.hu/hu/index.php/szabadido/gyerekeknek/mesek/16233-a-boerzsoeny-mesei-deak-maria

Azért személyes, mert a gyerekeimnek írtam valamikor rég, és azért novella, mert nincs mese kategória.

  Sírva ült a korház folyosóján. Sírt, mert félt. Félt, hogy elveszíti a férjét, félt, mert dühös volt mindenkire. Utálta a szánakozó pillantásokat, ami nem is a férjének, hanem neki szóltak. Őt sajnálták. Csakúgy, mint az anyját évekig. Asszonysors? Nem, ő nem nyugszik bele, erősnek kell lennie! Erősnek, okosnak, türelmesnek! Muszáj! 

Gábort az alkoholos mámort követő józanság gyötörte. Először nem tudta hol van. Kórházi ágy? A fejfájás erősödött, gondolatai csapongtak. Ezt nem volna szabad! Ágnes nem ezt érdemelte… Nincs a munkának becsülete. Küszködés, kétségbeesés. Hiszen volt ez rosszabb is, akkor mégsem nyúlt a pohár után. A helyzet a hibás? A barátok? Csak kifogás. Hogyan is mondaná az anyósa? „Könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja.” Régebben mennyire elítélte ezeket, akik közé ő is süllyedt. Zuhanás, zuhanás a semmibe. Ó jaj, csak ne fájna úgy a feje! A gyerekek. Milyen szépek, okosak. Ágnesre hasonlítanak. Ágnes erős, erősebb nála. Mindig hisz, mindig remél. Megold minden problémát. Ágnes az édes biztonság, boldogság, kifejezhetetlen…mégis, mégis kell a mámor. Oda a tartás, a poharak között szétmállik a jellem. Minden mindegy…forog a világ… Soha többet, soha! Hányszor megfogadta? A reluxán beszűrődő fény a férfi arcára esett. Ki kellene repülni, el innen, fel a kék égbe, kiszállni ebből a szakadékból. Akarat kellene, akarat egy teljesebb életre, alkohol nélküli életre. Minden csak emlék már. Már nem tudni ki és mi vagyok. Csak emlék a régi este, amikor Ágnes könnyes szemmel, halkan, félve súgta: - Kisbabánk lesz.  Még mindig emlékszik a mámorító boldogságra. Ágnes remegő testére, amint védőn átölelte. Emlékszik az első napra, amikor egymás kezét fogva ültek kicsi fiuk ágyánál, nézték az alvó csodát. Hangtalanul sírtak a boldogságtól. Akkor is lecsókolta Ágnes könnyeit és támasza volt. És most? Most Ágnes a támasz, mert ő elveszítette a talajt. Kell a mámor! Miért nem elég Ágnes illatos haja, édes szája, a gyerekek mosolya? Miért? Miért? Miért?

Ágnes szomorúan nézte a férjét a korterem ablakából.

- Vajon mi járhat a fejében? Régen ismerte a férfi gondolatait. Az alkohol azonban kiszámíthatatlanná tette Gábort. Ágnes csak egyetlen dolognak tudott örülni, hogy nem vált agresszívvá az ital hatására. Mindig udvarolt, bolondozott. Ilyen a természete, ezért is szereti, pedig gyűlölnie kellene. Az orvos azt mondta, van esély a gyógyulásra. Megnyugtató, vigasztaló szavak voltak, de Ágnes látta a doktor szemében is a szánalmat, kiérezte a szavak közül a részvétet, és még valamit: a lemondást és beletörődést. Az utolsó szavak méregként fröcsögtek az asszony arcába.

 –Lehetne kezelni, de nem fog belegyezni!

Ágnes az erkélyen állt. A csillagos eget nézte, szívében nyugalom. A felbukkanó hitetlenség, a megalapozott bizalmatlanság – amiről Gábor semmit sem tudott – már a múlté. Két hosszú év. Akkor is itt állt, fázva, szorongva. Az elmúlt időszak nehézségei egyszerre hatalmas súlyként nehezedteka szívére, szeméből patakokban ömlött a könny, keserű emlékek kísértették. És akkor két erős férfikar fogta át a derekát, magához húzta és lecsókolta a forró könnyeket.