magesti blogja

A Megyer Fiatal Irodalom és Művészet kedvelők Klubbja Pályázatot hirdet, ahová bármilyen korosztályú és nemzetiségű Magyarországon élő lakos Benyújthatja témától terjedelemtől független művét, alkotását.

Várunk festményeket, szobrokat, graffit - toll rajzokat, verseket, novellákat, drámákat, prózákat s akár jól sikerült fotókat is.

Előnyt jelent az egyediség, és az eredetiség.

A benyújtás határideje 2011 március 18.
Nevezési díj: 1500 HUF/fő

A díjazottak 2011 április 25. - ig e-mailben vagy telefonon értesülnek.

A helyezések:

I. helyezett 30.000 Huf
II. helyezett 15.000 Huf
III. helyezett 10.000 Huf
különdíjasok ( 2 fő max ) 5000 HUF értékű könyvutalványban részesülhet.

További informácikért kérem forduljon:
nyenye667@gmail.com vagy palyazatkiiras2011@citromail.hu
Hegedűsné Kiss Erzsébet

Nem is értem, hogyan eshet meg velem,
De most a boldogságtól nevetve, s fesztelen,
Csak a vigyorgó bábokat tudom nézni,
S ha kérhetnélek tudnálak mire kérni.
Nem a dallam fontos, hanem a rímelés,
Vagy van h a zene kell és a szöveg kevés,
Nem is értem, hogy mennyit ér a hely,
Vagy hogy mivé lesz, a széttört ember.
Ha tehetném tarkón rugnám a világot,
megnézném, hogy a kezdet hol hibázott,
vagy hol hibázzak én, vagy miről beszélek?
Üvöltve némán most meg az égre nézek.
Túl gyors ez a pörgés, a világ megáll,
nincs viszonyítás, s pláne határ,
az ami eltűnt, az ami nem kell.
Fesztelenül most a sárban térdelj,
s játsz h havat dobsz, pedig az csak földgolyó,
olyan mint ez a szánni való Föld bolygó,
Olyan, mint amit már százszor megrágtak.
Mert a kezdeteknél is volt tudod, hogy hibáztak.
S annyi minden fáj, hogy nem is akarom tudni,
hogy el lehet e minden rosszat valaha feledni,
vagy felborítani ezt az apró jelent itt előttem.
Nem tudom, de ha megtehetném... megtehetem!

Most csukott szemmel, arra gondolok,
hogy magam elől is valamerre haladok,
hogy a nő nőböl van s a férfi az ember,
kinek a marka puszta erőt követel.
Most csukott fülekkel hallgatom a világot,
Nem is tudom, hogy merre nézek,
de virágot
kellene találni, csak egyet.
Az aminek tüskéji nincsenek s sose lesznek.
Elhallgatom az elhallgatott életet.
Az amit tudok már... nem... hisz még tévedhetek!

Emlék? Többé soha már,
mert míg akarom, míg zendül kezemben a gitár,
addig érzem, minden percben egész lényem él.
Addig még nevet, s addig még sokat igér.
Csukott pillákon megbúvó szivárvány,
Ez az mi volt s még lehet h vár rám.
Lopott bókok, s hamisítatlan igék.
Valahogy, tetszik az, hogy szeretem a reményt.
Valahol várnék valahol találnék egy verset,
valahol, amiből nem az jön le, h minden sebből vérzek....

Bókolósdit játszani az élettel,
összemosolyogni ember az emberrel.
Puszit dobálni, holott el sem száll,
de arra talán valaki egy életen vár.
Bókolósdit játszani kusza igék,
megfogni az álmokat, s ennek hinnék.
Átkarolni a gitárt a végzettel.
Nevetni az összecsengő fülekkel.
Írhatnám még végig, de nem teszem,
majd az élet magát... vagy elrendezem!

I. rész

 A sérelmek kora

Amikor még volt értelme mindennek, az bizony régen volt. Azóta már felborult a világban az egyensúly, ha volt egyáltalán. Én még emlékszem, hogy apró kislányként ültem kint a verandán, és a hajamat fújta a szél. Édesanyám oda lépett és egy kalapot nyomott a fejemre, hogy meg ne fázzak. Akkor még dacosan igazgattam, rosszalva, hogy íly sebesen ahogy érkezett ott is hagy engem. Még utána néztem, láttam ahogy a kandallóba tolja a kenyeret, ahogy másik kezével már a porolóért nyúl, s az aggodalom kiült az arcára.

Én Csak ültem a verandán, a kalapot a fejemről lekapta a szél, és tova vitte. Igen, emlékszem, hogy a rózsaszínű szalag is lobogott rajta, hogy fodrozódott a levegőben, s ahogy néztem a kék szememmel bele zuhantam a jelenbe. Nem tudok tovább emlékezni, nem megy, pedig úgy rémlik, sok minden történt aznap ezen pillanatok után. De felidézése nehezemre esik, sőt mi több, egyáltalán nem megy, lehetetlenségnek tűnik.

Az öcsém akkor még karon ülő gyermek volt, ajkán csüngött a cumisüveg, melybe édesanyám mindennap frissen fejt és forralt tejet rakott. Jó húsban volt, legszívesebben mindig gyomroztam volna, s mivel nem voltak játékaim, örültem annak, hogy van egy élő babám. Vigyáztam rá, etettem gondoztam. Ám egy idő után teher lett, egy idő után láttam, ahogy édesanyám őt fogja. Rohantam átkarolni, kérleltem, hogy símogassa a hosszú hajamat, hogy fonnya be. Nem tette, mind ezt egy egyszerű mondattal, indokolva.

- Nem érek rá, s amúgy sem tudok fonni.

 Közben a már fél éves csecsemőt mosolyogva ringatta keble alatt, s halk, lágy dallamot duruzsolt neki.

Egy nap elmentem az iskolába, a pedellára karcoltam idézeteket. Nem tudtam mit jelentenek, csak tetszettek.

"A szerelem vak, de csalhatatlan"

 Szép szavak, én csak ennyit értettem meg az egészből, szép édesen csengő szavak. Jövőképek talán, majd egyszer felnövök, s én is leszek szerelmes. De mi az, hogy csalhatatlan? Isten is csalhatatlan. Ezen eltűnődtem. Egy átlagos napon mire haza értem mindig volt tiszta ruha, étel az asztalon, s rend. 

Aznap nem volt sem gőzölgő kenyér, sem tiszta fehér ruhám, amiben másnap elmehetek az Isten tiszteletre. Nem volt rend, még a tiszta szoba is inkább tűnt dohosnak, és elhagyatottnak, semmint tiszta szobának.

Anyám felé fordultam, ő a kisdeddel játszott felhőtlenül. 

-Édesanyám éhes vagyok, nehéz napom volt. - szólaltam meg kissé bágyadt s alázatos hangon.

-Találsz enni a kamarában. - eredj

S én alig tíz éves létemre a kamarában kerestem az ételt, amit elkészíthetek. Közben a könnyeim hullottak. Azt hittem, hogy csak a szívem fájt, csak mert szeretetre vágyok, de ma már tudom, hogy legmélyen tudhattam, hogy vége a gyermeki éveknek.

Onanntól minden reggelem és éjszakám főzéssel, takarítással, és mosással végződött. Nem tudtam megtanulni a leckét, amelyet Lájer tanárúr minden egyes alkalommal rosszallóan észlelt.

-Megint nem megy a számtan, megint csak a kifogás. Hát miért van neked anyád? - kérdezte mély s érdes hangon. Soha sem feleltem. De az a hang, az annyira nagyon mélyen a lelkemig hatolt, hogy mai napig ha felidézem belém hasít, s szánakozok az az napi feleletem miatt.

Bizony, szánalom, ez az amit újra és újra éreztem leperegni arcomon, szinte már a nyers és véres húsomig marták a megjegyzések bőrömet. S én, szótlanul, tétlenül tűrtem a megaláztatásokat. Így telt el kilenc év. Bár idővel az öcsém nőtt, de a helyzet továbbra is így állt, ahogy fentebb leírtam.

II. rész.

 A változás

(következő bejegyzés)

Mint az eltévedt falevél, az őszi rideg szélben,

Úgy száll el a nyár is, s a messzi messzi télben

Ocsúd fel minden elmúlt varázs, minden buja szerelem,

Vágyakozó szempárok, néznek ki velem,

A hulló hó pelyhekben kirajzolódik arca,

A boldogság

A varázs,

Az édes állarca,

Melyet magára öltött. Oly messzinek tűnik,

Mint ha meg sem történt volna,

Álomba szökik

A képzelet

Melyben megdermed a lélek,

S emlékszem még arra is,

Mikor hozzád érek,

Mikor, jajj, de nagyon régen,

Nem is kellett volna felidéznem!

***

Óda a borhoz…

Mikor e nemes hölgy poharába néz,

S aztán ajka édesebb, mint bármi féle méz,

Kábulatba zúg, hogy:

Mily édes a bor,

Jobban vonzza őt, mint egy milliónyi csók.

S ahogy tűnődik, megfagyott jelenben,

Kábult pilláival a múltba visszarebben,

S könnycseppek gördülnek,

Melyek le lehullnak,

A bükk asztalra épp,

- Mikor jő a holnap?

Mikor e versikét, átolvassa újra,

De nem hallgat sem erre,

Sem a józanító szóra,

Csak vár a semmi miatt,

A kicsiny kakasszóra.

Mikor e rímeket, egybe csavarhattam,

Kétüvegnyi borba bele kóstoltam.

De könnybelábadt szemmel,

Eltört most a pohár…

Felkiált az agy: Oh, józanodj már!