lnpeters blogja

Huszonhetedik rész  

 

Igazából a szerelmet a maga teljességeiben, lehetőségeinek valódi távlataiban ma sem ismerjük. A szerelemnek igazából annyi változata, illetve annyi egyedi, semmi máshoz nem hasonlító megnyilvánulása van, ahány szerelem a gyakorlatban. A szerelmet nem nagyon érvényes tipizálni, csoportosítani, az egyes szerelmek nem alfajai valamiféle ideális vagy elméleti szerelemnek, hanem mindegyik a szerelem teljességét képviseli a maga egyediségében is.

 

A statisztika fogalmaival a szerelem nem értelmezhető.

 

A statisztika vagy a tipizálás elvei szerint dolgozó társadalomtudományok nem is tudnak mit kezdeni vele, a szerelem mindenféle teóriából kilóg.

 

Teoretikus szerelem nem létezik, a szerelem maga, a gyakorlat.

 

A szerelem lényegében az emberi szabadság legfontosabb tartománya; de a két fogalom – szerelem és szabadság – kizárólag filozófiai síkon lehetnek egymással hierarchikus kapcsolatban. A szerelemnek a szabadság hétköznapi – vagy éppen propagandisztikus – értelmezéseihez nem sok köze van.

 

A szerelemben benne foglaltatik a szexuális szenvedély mellett sok egyéb is. Például:

 

• Intimitás iránti igény
• Bizalom és annak igénye
• Meghitt családi élet és annak igénye
• Biztonság igénye
• Erkölcsi és lelki autonómia igénye

 

Legalább ennyi, de inkább több. De ha mindezen összetevőket egyberakjuk, az még nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem sokkal több, mint összetevőinek halmaza.

 

Éppen ez a többlet az, amit csak a líra tud kifejezni.

 

Folytatása következik.

Komorodik a világ,

Halál lépte dobban,

Szorongató nyomorúság

Terjed egyre jobban.

——–

Fancsalodik a derű,

Gagyi szennye terjed;

Megtorpanó optimizmus

Cinikusra erjed.

——-

Savanyodik a humor,

Zaj öli a csendet,

Bürokratikus látszatok

Pótolják a Rendet.

——-

Komorodik a világ,

Elhervad a rózsa,

Élettelen pénz-kolosszus

Az Élet adósa.

——-

Zsugorodik a jövő,

Fekete a zöldség,

Életre meg túlélésre

Nem futja a költség.

——-

Tőke-vonat zakatol,

Közöny ül az égen;

Amerre megy, sivatag lesz

Mindenütt az Éden.

——

Komorodik a világ,

Pénz a legfőbb Ennyi;

Öntelten szemléli, hogyan

Növekszik a Semmi.

——-

Harsog a buta zörej,

Lét zenéje néma,

Bölcsességet osztogat

A fogyatékos léha.

—–

Rongyos celeb mű-idő

Öli meg a percet,

Hígvelejű szóözönök

Mímelik a verset.

———

Néz a Ritmus tétován,

A Dallam szivárog;

Nélkülük csak tovább mélyül

A fekete árok.

——-

Szűkülnek a távlatok,

A remények fogynak,

Ostrom verte kis örömök

Némán mosolyognak.

——–

Élünk, amíg élhetünk,

Amíg Isten éltet;

Amíg élünk, általunk is

Tovább él az Élet.

——–

Élni talán küldetés,

A Rossz tagadása;

Minden boldog ember talán

Isten földi mása.

———

Csók, Ritmus és Szerelem,

Lelkünk öröksége;

Adjuk tovább, hogy a Létnek

Sose legyen vége.

Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.

A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.

Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.

Külföldön azonban nem mindenki felejtette el.

1953 közepe táján levelet kapott egy argentin ügynökségtől, – csoda, hogy kézhez kaphatta – és közölték vele, hogy szeretnék spanyolra fordítani, és Buenos Airesben bemutatni Herczeg egyik színdarabját.

Az idős írófejedelem érthetően izgalomba jött. Hosszas levelezésbe bocsátkozott az argentinokkal, megpróbálta siettetni a dolgokat. Amikor az ügynök türelmet kért, Herczeg így felelt:

- Kilencvenéves vagyok. Ez a tény felment annak indoklása alól, miért sürgetem a darabom bemutatását.

Ropja már a félcipő,

Döng a föld alatta;

Úgyis elmegy, aki adja,

Az is, aki kapja.

——–

Idő orma dübörög,

Legyen, aki értse;

Úgyse fogunk megalkudni

Azért se,

Azért se.

—–

Táncol a vastag bakancs,

Repül a por tőle,

Hogy mi lesz itt, látni fogja

Az is, aki dőre.

——-

Jövő?

Tátott szakadék;

Vijjog, mint a vércse;

Úgyse fogunk meghajolni

Azért se,

Azért se.

——–

Járja a vastag csizma,

Az éjszaka hűlne,

Aki rabja az Időnek,

Hova menekülne…

Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.

Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.

Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.

Nointel igyekezett magát nagyon összeszedni.

XIV. Lajos követeként pontosan tisztában volt vele, hogy a francia-török kapcsolatokat súlyos feszültségek terhelik.

Korábban a francia királyok hosszú ideig voltak a mindenkori szultán szövetségesei. Ezen Mazarin bíboros változtatni akart, francia önkéntesek segítették a török által ostromolt Kandia védőit.

Uralmának kezdetén Lajos néha ingadozott a hagyományos külpolitikai irányvonal, illetve Mazarin elképzelései között. Ennek eredményeképpen 1664-ben Coligny tábornok vezetésével Magyarországon is harcolt a török ellen egy francia kontingens, és jelentős szerepük volt abban, hogy a keresztény haderő Szentgotthárd mellett móresre tanította Köprülü Ahmed nagyvezírt.

Köprülü Ahmed aligha felejtette el azt a lidérces napot…

A díszlakomán Nointel igyekezett kitenni magáért.

Hatalmas díszbeszédet dörrentett a megbonthatatlan török-francia barátságról. Órák hosszat beszélt, szónoklata tele volt barokk cikornyával, szóvirággal.

Amikor a roppant oráció végére ért, kihúzta magát, és a nagyvezírre pillantott. Várta a hatást.

Köprülü Ahmed Fazil pasának arcizma se rándult.

Néhány pillanatnyi kínos csend után végül ezt felelte:

- A franciák régi barátaink. Mindig találkozunk velük ellenségeink soraiban.