little_artist blogja

Vészjóslóan zengi dalát,
Rámzúdítja fuvallatát,
Betakarva meleg szívem,
Megfagyasztva reménységem.

Hagyja szívem megdermedve,
Jégcsapokkal ékesítve,
Remegve az éjszakában,
Eltévedve a homályban.

Siratom a lelkem mélyén,
Nem láthatom már az idén.
De vissza jön majd tavasszal,
Egy új szerelem dalával.

Szomorú képeket fűzöl érzelmi láncodra,
S hideg fuvallattal felelsz viruló vágyamra.

Fagyos pillantásokkal próbálsz megsebezni
De rájössz, hogy hasonlítunk, s nem mersz többé bántani.

Benned lázadó balítéleted föladta a harcot,
S végül csalóka egód is kudarcot vallott.

Melegséget sugárzó avarral takarod be szívemet
S enyhíteni próbálod a szívszaggató hideget.

Fölajánlod megérett szerelmed gyümölcsét,
S nekem adod termésed legdrágább kincsét.

Tiszta lélek voltál
mikor a világ átölelt;
arra nem is gondoltál:
"mindig jó legyek..."

Számtalanszor vétkeztél
s téged nem is érdekelt;
inkább álarcot öltöttél,
neked így is megfelelt.

Az eltelt évek után
tiszta lelked visszasírtad,
s mikor a pokolra juttál
születésed elátkoztad.

Vérző szívvel búcsúzok tőled,
Hisz sok éven át szerettelek.
Mélyen elrejtve emléked
Zárva tartom, amíg csak élek;
S ki se nyitom sebzett szívem,
Hadd forrjon be egészében.
A gyötrő múltat háttérbe szorítom,
S a Józan Észt föléje helyezem,
Ki vezetni fog majd utamon.

Isten veled, fájó Szerelem...

Ragyogó mosoly, tökéletes “képek”…
Mondd, ennél többet mit várhatnék tőled? 

Bálványként imádlak s mondom: maradj velem...
De, te mérgezett nyílakkal szúrod át reményteli szívem. 

Szeszélyeid váltakoznak: egyszer lágyszívű és vidám,
Máskor bosszúálló vagy, még nem is nézel rám. 

Fénylő szemeidet elvakítják szürke gondolatok,
S végül csak azt hajtogatod: egyedül lenni akarok! 

Maradj hát magadra, szeszélyes kedvesem,
De soha nem fogod tudni, milyen az igaz Szerelem!  


        2011. július 30.