A kis herceg és a pipacsvirág

lienn•  2016. május 5. 23:36

Csodaszép itt nálatok a Földön, mondta a kis herceg, - s te vagy a legszebb pipacsvirág akit valaha láttam. Miattad jöttem a Földre. Mert bár otthon vannak a rózsáim, akik a világmindenség leggyönyörűbb, legillatosabb, legdrágább rózsái, mégis amikor az üvegbúra alá vonultak esténként, olyan hideg lett minden...

Üres, hűvös, szürke és fénytelen.Olyankor mindig elgondolkodtam: Ugyan a bolygóm egyedi és csak az enyém, a rózsáim pedig élettel töltik meg azt,s egyben az egész lényemet is. Azonban valami mindig hiányzott.Valami, ami az én bolygómon nincs és talán soha nem is volt.


Ezért szöktem le ide a Földre, s ahogy megvetettem a földeteken a lábamat, azonnal megláttalak téged, ahogy a búzatábla szőkeségéből kitűntél. Soha ilyen szépséges,nemes, érzékeny pipaccsal nem találkoztam. Megbabonázott a tűzszínű, selyem tapintású lényed.Mintha csak varázsütés ért volna: Szépséges voltál és bájos.Olyan voltál, akiért érdemes újjászületni és élni. Te voltál az érintés, a dal, a napsugár és a lágy szellő, pipacsfinom lelked megsimogatta a lelkemet, és életemben először e világinak, földinek éreztem magam, mint aki felébredt, erővel telt meg, és egyszerre akarja magához ölelni az életet, a szépséget, a langyos fuvallatot, az élet bódító ízét...

Szeretlek egyetlen drága pipacsvirágom! -suttogta könnyes szemmel a kis herceg. Szeretlek úgy, ahogy még soha senkit nem szerettem , és ahogy nem is fogok már soha többé. Megszelidítettél, az egyetlen vagy számomra, s én is az egyetlen vagyok számodra. Köszönöm, hogy megmutattad , hogy az élet ilyen selyempiros is tud lenni, hogy újraértelmezhettem a dalt,a színeket, a szellő simogatását, a fák suttogását.Köszönöm, hogy megismerhettem a földedet. A legnemesebb vagy minden pipacsok között, s örökké itt élsz majd a szívemben..

- Maradj hát itt! - zokogta halkan a piros virág, s fejét a kis herceg fejére hajtotta.

- Itt maradnék, soha többé vissza nem mennék, lemondanék a bolygómról, s élnék veled itt az örök boldog földeden. De ott vannak a rózsáim, és én felelősséggel tartozom értük. Ha ők nem lennének, már rég földi halandó lennék itt melletted szépséges pipacsvirágom..Mert szeretlek...Mert az enyém vagy...Mert a másik felem vagy...

De, - és bocsáss meg kérlek- a rózsáimat még nálad is jobban szeretem,így muszáj visszamennem a bolygómra, mert nagyon várnak, és nem akarom, hogy csalódjanak bennem...


A kis herceg a pipacs ölébe hajtotta a fejét, úgy gyönyörködött még utoljára a földi tájban. Be akarta szippantani az illatát, magával vinni a pipacs érintését, a melegét, a szirmai simogatását.Érezte, ahogy a virág könnyei összeolvadnak az övével.Végtelen fájdalmat és boldogtalanságot érzett: Ha itt marad, belehal a sóvárgásba a rózsák után. Ha elmegy, örökre elveszíti a megtalált boldogságot. Mit ér a hercegsége, mit ér a bolygója, ha örök szürkeség vár rá? De itt sem maradhat..Igazságtalannak érezte a Sorsot,érezte, ahogy a lelke egy darabja meghal...

A pipacs eközben gyengéden simogatta, igyekezett letörölni a könnyeket a kis herceg arcáról, miközben egy lágy melódiát dúdolt halkan. Szomorúan meredt a horizontra, ahol már csak percek választották el attól, hogy lebukjon a nap.Tudta, hogy amint a tűzvörös korong eltűnik a látóhatárról,eljő az idő, hogy a kis herceg visszatérjen a bolygójára az ő imádott rózsáihoz..


Alig pár pillanat volt vissza, hogy a nap lenyugodjék, a kis herceg és a pipacsvirág sírva szorították egymás kezét, s magunkban mindketten ugyanazt suttogták, mintha csak mindketten önmagukat akarnák meggyőzni: ".. a szem vak . A szívünkkel kell keresni. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!