Lélektükör

Létezhet e kétségbeejtőbb érzés attól,
mint amikor az öngyilkos reményeid
búcsúlevelét kutatod mindhiába?

A szerelem és gyűlölet valószínű, hogy egy és ugyanaz. Egy skizofrén őrült, mely szelíden mosolyog, hízeleg neked, hogy aztán egy óvatlan pillanatban kést szúrhasson szívedne. Hogy mikor és mi hozza felszínre másik arcát nem tudnám megmondani, ahogyan az egy bomlott elmétől elvárható, teljességel kiszámíthatatlan.

Szappanbuborékokat fújok,
-néma cseppek magányomban-
s belé tengernyi bánatot,

szivárványgyöngysorán úszok,
mely szirmokon, ha csobban,
sötétre festi a harmatot.

Akár gyászmenet az úton,
feketén,terhét hordva,
távolban lassulón kanyarog,

szappanbuborékok, súlyok,
-szerelmes könny nyomomban-
akár csak ti, én sem maradok...

Milliónyi apró verset írhatnák neked,
de azt mit érzek szavakba szőni sajnos nem lehet.
Szerelem szárnyán szállni egyre,
fel magasra a fellegekbe
ahol régen együtt voltunk Te meg Én.

De most visszahúz a könnyek súlya,
titkon őrzött vágyam sem felel.
Bár testem lelkem összezúzta,
érzem azt, ez így nem múlhat el...

...ahogyan az eltépett papír,
sorait lassan eső mossa,
ahogyan a dallam és a rím,
ölelkezve összefolyna
fájdalomba tört szívünkel
súgja egyre újra szállni kell...

Oda, ahol együtt voltunk régen,
oda, ahol végre kéz a kézben,
szerelem szárnyán napsütésben
csak Te és Én...

Beteg tündöklés
szemeid fénye. Lázban,
arctalan lélek

hangja karcolva
fakasztja ajkad vérét
vén kezeiddel.

Tép belül, kívül
te téped önmagadnak
érett gyümölcsöd

rohadt ízét még
nem is sejtve már torkát
vágod lényednek.