Lélekolaj

* Léptei halkan simultak a föld mohos bordáira. Talpa alatt néhány lusta kövecske gördült, vékony csíkot szántva maga mögött, majd lendületet vesztve, útjuk végén, újra betakarództak a puha földbe, csendben, gyengéden, kényelmesen...
* A szél lágy szellővé szelídült s egy láthatatlan sípot fújva, lágy dallamot játszott. Ütemére lomhán hajlongtak a fák s maguk is énekelték kíséretként, nyikorogva, recsegve, holtan, kísértetként, így alkotva meg a természet zenekarát...
* Fekete köpeny suhogott, léptek gördültek, lélegzetvételek hasítottak bele a fültépő némaságba. A köpeny gyűrődései lustán himbálództak a levegőben, alakjukkal és hangjukkal próbálva utánozni a kéklő tenger hullámzását. A léptek lassú üstdobként hagyták ott nyomaikat a poros földben, mellyel felfoghatatlanul kis mértékben, de az egész Földet összetömörítették valamelyest, s a halk lehelések melyek mindezt egy érzésbe forrasztották, az illúzió mámoros hatását keltették...
* Hideg kendőként fodrozódott az ég felé a férfi lehelete, mely később cérnákra szakadva a semmibe veszett...
Ha ügyesen hallgatózunk, hallhatjuk a szövetszálak kiáltását, mit a köpönyeg és a lélegzet hallat magából, a kavicsok el-elhaló sírását, melyek néha áthallatszódnak az élő világ zenéjén, az emberi elme határain s az érzékszervek korlátain. Hallhatjuk azt is, amint a léptek zaja a világ éteri nagyságába veszik, észrevétlen, de nem felfedezhetetlen...
* A köpeny ujjaiból fehér kezek látszódtak ki. A kezek ökölbe voltak szorítva, az ujjak görcsösen markolták a levegőt, elfehéredve, töretlenül, erősen kapaszkodva a világba. Az ujjakon gyűrűk voltak, melyek inkább hasznos célt szolgáltak, semmint díszítettek, hiszen egyszerű vaskarikák voltak azok, melyekből kis tüskék meredeztek ki. E két kéz egy férfi "tulajdonát" képezték, ki szótlanul, de határozott léptekkel haladt előre, miközben figyelte a külvilág neszeit és az égbe meredező facsonkokat. Arcának szabályos vonalait a fejét fedő csuklya árnyékolta be, eltakarva a sebhelyeket, mik elcsúfítják azt. Orrának és szájának világos körvonala látszódott ki egyedül a sűrű árnyból, mi körüllengte az egész férfi alakját, s lehelete, mely zsebkendőként takarta el a sárgás szemeket a külvilágtól... Ezek a szemek, olyanok voltak, akár a borostyánkő és ehhez méltón is csillogtak. Nyugodtságot és hidegvért sugároztak magukból... Oly sok embernek a torkán akasztották már a szót. Ragyogott szemében a Nap fénye, miközben a tájat figyelte és szótlanul vizsgált meg mindent, mi felkeltette érdeklődését. Alaposan, halkan, csendben tette mindezt... mert néma volt...
* A köpeny csupán egy rövid pengéjű tőrt takart, mely éles csóva formájában verte vissza a fénysugarakat, mik rávetültek. A ruha bőrövvel volt összeszorítva, a szíjon pedig egy kis zsákocska lógott, melyben apró holmik kaptak helyet. Bal vállát hátizsák ütögette, akárcsak egy régi jó cimbora, kiben, ha nem is bor, de étel biztosan helyet talált...
* Így sétált magabiztosan a Farkasok odúja felé, kikről még csak egy-két elharapott szót hallott... Szívében kíváncsiság lakozott, bár ennek hangot nem adott... Mint ahogy azt eddigi életében is tette. Beszélt helyette a rongyos füzet, melynek szélei, mintha forróságtól sárgultak volna meg, és a tintafoltos penna, melyet mindig magánál hord... E kettővel fejezi ki magát, ha értelmét és szükségét látja. Rímekbe szedve, naplószerűen, párbeszédek formájában s még üvölteni is tudott e lapokon keresztül...*