kyri blogja

Még egy ilyen döccenő és elharapom a nyelvem. Inkább meg sem szólalok, a kocsi lehúzott ablakán keresztül beszűrődő madárcsicsergést hallgatom.

A sofőr viszont, nem fogja vissza magát. Az ötven évvel ezelőtt beígért villamosjáratot emlegeti, majd, hogy helyette kövesutat tervezgettek, amelyik, azóta is épül. Az akkori tervek között szerepelt, a város környéki települések, villamos körforgalommal való összekötése. Aztán egy szép napon eltűnt az egyetlen környezetbarát járműforgalom is, amely a zsongó városból, a gyógyvízéről messze híres üdülőhelyre szállította, az illatos erdőn keresztül, a pihenni vágyókat. 

Így maradt ez a 3-4 km-es útszakasz disznó-fialtató méretű gödrökkel, ahol az óriási teherforgalom is nehezíti a közlekedést. Ezen a szakaszon a gidres-gödrös földút, nem hogy a forgalommal egyenes arányban szélesedne, de egyre inkább mélyül és szűkül. Két oldalán a gaz, a benőtt fasor, a ledobált szemét, építési törmelék gyakorlatilag járhatatlanná teszi.

A sofőr nevet. Kínjában. Nem tudja, hogyan kerülje ki a vízzel teli mélyedést. Fél, hogy elakad. Két oldalt fasor, így belehajt a gödörbe, lesz, ami lesz alapon. A kocsi kerekét ellepi a víz, de átjutunk. Csóválja a fejét, megfogadja, legközelebb 15 km-es kerülővel közelíti meg a 3 km-re lévő települést, de nem kockáztatja a kocsija épségét.

Végre, célba értünk. A kocsi megmenekült, csak a színe vált felismerhetetlenné a sártól.

Itt vagyunk, ahol születtem, ahol felnőttem, ahol életem első két évtizedét töltöttem, s ahol álmaimban még ma is otthon vagyok.

Hirtelen minden olyan tiszta, világos és megnyugtatóvá válik. A gyerekkori ismerősök intenek, fejükkel biccentenek.

Gondolataim közel félévszázadnyi távlatba röpködnek vissza. A régi iskola épülete elé érve, képzeletemben a tanító nénit látom, aki vezényli a kis nebulókat. Tanítgatja, vályog és tégla hordozására a 6-10 éveseket. Második osztályos voltam. A szülők maltert kevertek, betonoztak, csekély jövedelmükből összedobták a mesterek bérét, hogy minket óvjanak a megerőltető gyalogolástól, és a település is induljon el a fejlődés útján. Helyben legyen az iskola, legalább az alsó tagozatnak. A felsősök továbbra is cipelték terhüket naponta, esőben, szélben, fagyban, reggel oda, este haza, a több mint három kilométerre lévő iskolába.

Gyakran felmerül bennem, nem lehet, nem észrevenni, milyen drasztikus összefüggés tapasztalható, a külterületi életmód, és a fiatal korban megbetegedett emberek mortalitása között. A kis település lakossága közül, a háború után születettek közel fele nem érte el a nyugdíjas korhatárt.

Továbbhaladva, a futóhomokot megkötő erdő irtásán kialakított, építési telkeken álló kastélyok  látványa bénít le. Majd mindegyike ismerős valahonnan. Alaposan szemügyre veszem sorban. Mosolygok. A Szép Házak címlapjairól másolt tervek alapján épültek. Innen hát az ismertség.  

Egy pillanatra megállunk. Több mint félévszázadnyi különbség az út két oldalán lévő házak között. Döbbenetes, szemben a múlt, a jelen és jövő. Minden közmű rendelkezésre áll az itt lakók számára. A házak előtt kocsik sorakoznak, a gyerekek szerencséjére. Ők megmenekülhetnek az életnyomorító távolságok kínjaitól.

Az iskolát régen bezárták, majd privatizálták, azaz elajándékozták a település egyetlen értékét. A tehetősebbeknek nem is hiányzik, kocsival szállítják óvodába, iskolába a gyerekeket. Ők nagyobb eséllyel küzdhetik le a külterületi élet okozta hátrányokat. Számukra már elérhetővé válhat a továbbtanulás, érettségiig, vagy akár a diplomáig is. A mi generációnknak csak irreális álom maradt. Iszonyú nehézségek árán egyedül jutottam el a diploma megszerzéséig kortársaim közül. Előtte senki, de ha igazak az értesüléseim, az utánunk következő generációból is csak egy ember.

Tekintetem a kastélyok mögötti Szeles dombra siklik. Szeles domb? Hol van az már?

Negyedig osztályos voltam, amikor a Lakóhelyismeret tankönyvben még úgy szerepelt, „a Nyírség legmagasabb pontja”. Aztán legyalulták. Állítólag a közeli város, síelni szándékozó lakosság igényét igyekeztek kielégíteni. Eltűnt a Szeles domb, elmaradt a síelés, egy csonka-domb árválkodik a legenda helyén. Ez a látvány szíven üt. Sajnálom, hogy a gyerekeimnek már nem volt lehetősége felmászni a csúcsára, onnan csodálni a Zempléni-hegység kék vonulatát. A majálisokat, szánkóversenyeket ők is élvezhették, de már a megcsonkított dombon.

A sofőr újra morgolódik az útviszonyok miatt. 1974-ben aszfaltozott út épült a külterület és a falu közé, amely egy csodás,mélyebben fekvő, dús növényzetű, kanyargós dűlőre lett tervezve. Ezzel az egyenes utat megszüntetve, néhány építési telek hossza megnyújthatóvá vált. Így most kettős,éles kanyarban kell ügyeskedni, főleg, ha teherautóval vagy autóbusszal találkozik az ember.

A temetőhöz érve elmondok egy imát, amit minden ismerősnek, rokonnak szánok, akik nem érhették meg, hogy a tanyának nagy, falunak kicsi település házai összeérjenek a főút két oldalán.

Lehet, többet vártam az elmúlt évtizedektől, de így legalább bőven maradt értelmes, megvalósításra váró feladat az újonnan betelepült lakosságnak. Talán ők erősebbek lesznek, és nem menekülnek el, mint tettük mi, akik belefáradtunk a kilátástalanságba, s könnyebb utat kerestünk.

Talán nekik sikerül, a gyerekeik számára közelebb hozni az óvodát, iskolát, orvosi rendelőt, mozit és akár egy templomot is.

Megérdemelné ez a napfényes, virágos, szellős település a pezsgő életet, hogy ne csak a házaikban érezzék otthon magukat lakóik.

Újabb csinnadratta. Nagyon unom. Szeretnék kimaradni, de nem lehet. Én vagyok a főszereplő.
Lucifernek könnyű, ő arra a szerepre született, amit játszik, de a bűnös-áldozat bőrébe bújni, nem vágyott dolog. A szerepem nem lehet sem visszaadni, sem cserélni. Fogantatáskor elrendeltetett.

Pedig szeretnék észrevétlen maradni, mint tücsök a kopár puszta, szikkadt dudvái között. A napokat csendes elmélkedésbe fullasztani, hogy az éjszakai álmokra maradjon csekély hertz frekvenciája a hangomnak. Azt még nem hallhatja más, azzal csak magamnak ciripelek, csak magamnak, a magam ásta járatokban. Ha mégis hallhatóvá fokozná a pusztán átrohanó szél, aggódnom kellene, vajon a hallgatónak mit közvetített. Közel áll-e ahhoz, ami visszatarthatatlanul tört elő legrejtettebb kételyeimből, magával sodorva, minden álmatlan éjszakát okozó, makacs engedetlenséget.

Repülni volna vágyam. Nem magasra, onnan nagyot lehet zuhanni, csak a föld felett, annyira közel, hogy szárnyak helyett az emberek lehelete tartson fenn.
Olykor láthatatlanná válva, figyelmeztetni a sors által kiszemelt áldozatot. A lába előtt tátongó üregre vagy kődarabra jelet dobni, hogy legyen lehetősége átlépni rajta.

Nem várnék köszönetet. Nem. Az már belém égett ébrenléti állapotban, hogy a segítség olyan természetes, mint a hátba döfés. Egyik sem vált ki különösebb reakciót. Ami számomra természetes lenne, a leheletért cserébe dobnám a jelet, az emberek fejében fogott tolvaj szindrómát hozna létre. Akár meg is kövezhetnének. A leheletüket felhasználva érvényesültem.

Inkább erről a vágyamról is lemondok. Belesüppedek a rám osztott szerepbe. Bukdácsolok a behúzott függöny mögötti színpadon. Keresek egy nyugalmas sarkot, ahol elbújhatok, és úgy érhet véget a darab, hogy el sem kezdődött.

Üdvözöllek január,

pihenj vastag hó-párnán,

ne aludj túl sokáig,

ébredj fel februárig!

Gyorsan fuss el február,

didereg a kismadár,

olvadjon a jégvirág,

nyíljon már a hóvirág!

Ragyogjon a március,

sütkérezzen a cicus,

szagolja az ibolyát,

erdő, mező csodáját!

Nem is bolond április,

a levegő finom friss,

gólya mama fészkén ül,

békasereg menekül.

Szirombontó szép május,

a nyár elől el ne fuss,

fényed legyen mézszínű,

esőddel légy bőkezű!

Nyarat nyitó június,

pázsiton nő a libus,

folyton csak azt gágogja,

zárjon be az óvoda!

Bőrt pirító július,

egy gyerek se legyen bús,

a strand vize csábító,

hűsítőnek csuda jó!

Szalmasárga augusztus,

kalász magja igen dús,

aratásnak ideje,

főhet a gazda feje!

Pirospozsgás szeptember,

festmény sem mutat szebben,

gyümölcse el nem fonnyad,

bőségesen osztogat.

Dérterítős október

nem vigyázol, leteper,

sapka, kabát felfér már,

erőtlen a napsugár.

Borús, ködös november

az utakon szél seper,

fák ágait tépázza,

leveleit lerázza.

Áldott, békés december,

rád nevet a hóember,

seprűjével integet,

kergeti az óévet!

Hol lehet a kör induló pontja,

ha a záróval együtt fut tovább?

Hol döfi át körzőm hegyes foga

a kör dölyfös, rejtett középpontját?

Ha pereme bezár sorsomra ég,

dalommal sem nyithatom a kört szét.

Lágyan ringató hullám moraja

fülembe dong, mint reped gordonka

törött vonóval nyikorgó zaja,

s fénylő sirállyal hömpölyög tova,

testemen forog a sodró örvény,

tombolva tépném a fojtó kört szét.

 Hol a menekvés, sehol egy kapu,

sodró örvényből homokra dobva,

forró talajon meztelen talpú

süppedő dűnék futó bolondja

egyedül rohan, s jő a forgószél,

két kézzel tépném a fojtó kört szét.

Forog a kerék, ajtaja zárva

kínozza magát fáradt mókuska,

a bárgyú tömeg lesi vihogva

hogyan hullik szét a kerék foka,

egy kifacsart élet csak ennyit ér,

körmömmel nyitnám a kereket szét.

Zöld tüskéivel állt büszkén

elmerengve a Hold fényén.

Boldog hó-szagú éjszaka

béke, nyugalom világa!

Ó! A csendet nesz töri meg,

kemény léptek közelednek.

Egy kiscsillag fénye remeg

érzi, mily veszély fenyeget.

A fagyos kopogás megáll

kínos fejszehang dirigál.

A Kisfenyő könnye csordul

pompája véget ért rútul.

Sok gyerek vidáman nevet

fával várják az ünnepet,

aranyló szálat ráfonják,

csillogó fénnyel borítják.

Kisfenyő fájdalma elszáll,

Karácsony szívünkbe hozzál

igaz szeretetet, békét,

áldjuk Jézus születését!