Kulcsvirag

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Persze, talán célszerűbb volna a legelejétől, de akkor napestig itt ülhetnék, és írásommal untathanám a poet olvasóit.

Azt mondják, a gondok azért vannak, hogy megoldjuk őket. De mi van akkor, ha a gondod már képtelen vagy megoldani egyedül, és mikor segítséget kérsz, csak üres szavakat kapsz?!
Mert. Vagy még annyit se...

Volt aki segített. Egyszer, kétszer, háromszor. De ötödjére már nem áll melléd, mert biztosan sok volt neki. Még akkor is, ha azt mondta "bármikor", és pontosan tudta azt is, hogy te kínlódva vergődsz a "merjek, ne merjek hozzád fordulni" között.
Végülis megértem. Hiszen mindig eljön az elég. De a képedbe mondott hideg, rideg szavak keményen arcul csapnak. Mert a "te szemszögedből teljesen lényegtelen, hogy miért nem. Add fel, vagy old meg! Igazából sosem tudtam, hogy hogyanis kellene élned."

Azért köszönöm, Barátom!

Sosem táncoltam a Hold ezüstös fényében,

sem a ragyogó napsugár tündöklésében.

Sosem volt sima aszfalttal borított utam,

csak megrepedezett macskaköves futam.

Sosem leltem meg a világi kincseket,

bár láttam márványpalotát, s nélkülöző nincseket.

Sosem jártam őszi keringőt énekelve hulló esőben,

de álltam szélben, viharban, feketén zord temetőben.

Sosem hittem igazán a magasztos igékben,

és ismertem embert, ki kőszikla volt Hitében.

Sosem voltam olyan bátor, hogy rettegjek félni,

így megtanultam elfogadni emberként élni.

Nem voltak virágszirmok, sem igaz gyöngyszemek,

csak csalóka lángok, és megfakult falevelek.

Sosem lesz kristálypalotám, sem üvegcipellőm,

sem kívánságot teljesítő angyalhercegnőm.

Csupán a jelen van, a Te, az Ő és a Mi,

és a jövőben is fog változni a semmi.

Bár újra élednek majd a régi remények.

Gyémánt vagyok…

Mire a végére érek, én leszek a legkeményebb.

Felemelve a zord térben, tested lebeg árnytalan,

Világoknak ősi harcát vívjuk mi, társtalan.

Rettegve járó torz népesség, riogva sikít átkokat,

Szörnnyé formálódott lelki vágyak emésztik a százakat.

Ember lógva madzagszálon, mit sötét Árny tartogat,

Rángatja és mozgatja őt, játssza vele a napokat.

Táncoltatja végtagjait, testét birtokba veszi,

Lelkét, szívét felőrli, megemeli, s tönkre teszi.

Kicsorbítja porcelánbabáját, tépi fésült műhaját,

Összetöri akaratlan, fokozva a bűnt, magányt.

Tompult fényű nagy szemei merednek előre üresen,

Rétnek eltűnt búzavirágja, s nem maradt már füve sem.

Mérges kígyó gyilkos fehére merül a vörös tengerbe,

Fémes szája mérgét fecskendezi a Mindent lehengerelve.

Színtelen cseppek gyöngyöznek, levegőtlen lég szorul,

Bódult tudatlanság köde, elmosódott kép élesre borul.

Éveknek eltelt keserű józansága feltisztítja életed,

Eddig titkolt nehézsúlyú gondok nyomják létedet.

Könnycseppet nem szülő, kifejezéstelen rókaszemek,

Cinizmus és irónia, empatikus társak, kegyetlenek.

Golgota hegyére ki-ki maga megy előre nézve, mély sebekkel,

Büszkén lépve ólom alatt, vállba mart gennyes vérerekkel.

Nem lesz, ki enyhítő hűst kínálva nyújtja kezét, szomjat oltson,

S akadálya sem, hogy a pirosló hajnal abszintkékbe forduljon.

Tagokba vernek kíméletlen hegyeset, megfeszítve testet,

Arcon csorgó sápadt fájdalom izmokat meg nem rezget.

Nem lesz csoportosult sötét felhő, s azon át ragyogó fény,

Sem a fekete narancsvöröse, hiányzó kénkő, vagy ördögi lény.

Érthetetlenségbe halkuló szavak, némaság és csend.

Egyetlenné válik a minden, megszűnik a lét.

Csak a Semmi marad végtelen.

Tedd, s teszem. Mondd és mondom. Hallgatsz és hallgatlak. Játszol, s játszom. Minden szó, minden taktus mélyen megbújó fájdalmat rejt. Tehetetlenséget, s szenvedést. Vágyat és kínt. Keserűséget és magányt.

Álltam ökölbeszorított kezekkel, s néztem gyötrelmed. Harcot, vihart, cinizmust, s öniróniát. Tudnék mit kezdeni, de minden mássága szükségeltetik. Élet ok, minden ok, te ok…

Értelem s érzelem kemény harca. Az Apokalipszis pokla alkot most örök paradoxont. Vérholdfény világította meg, vágyvarázs tomboló extázisa lett a mindent elsöprő szerelemjáték. Hatalmas voltál, s még hatalmasabbá teremtettél.

Nézed és gyötrődsz. Átéled, görcsösen kapaszkodsz. Zsigereid legmélyében van, beszivárgott testedbe és létedbe. Beleégett agyadba, lélektelen érző lelkedbe. Egészeddé vált. Pusztítani akarsz, s pusztulni. Újjászületni ugyanazzá és meghalni másként egyszerre egy időben.

Letérdelsz, én is letérdelek. Te messzire nézel, én csak Téged nézlek. Kezem hozzád ér, majd átölellek. Ajkam homlokod érinti, szám megremeg. Jobb kezemmel fejed mozdulatlan tarom. Mellkasodba nyúlok, megmarkolom. Szorítom erősen. Tépem, szakítom. Lángol kezem, csontig ég. Üvöltenék, de csak a szemem könnyes, mi végigfolyik arcomon. „Akard” suttogom. „Nem tudom” formálódik némán ajkadon. Fekete tűz alkot gyűrűt. Gyilkosan ég…

Külvárosnak neon fénye

Szövi betonfalakra árnyát.

Sötétség kósza lénye

Ösztönétől hajtva járkál.

Némaság és csend honol

A főutcákon sorra,

Csak egy van, ki kóborol,

Árnya éjszakába vonva.

Néha-néha tetőn suhan,

Lénye a város felett úszik,

Majd a sikátorba alázuhan,

Lámpa fénye utána kúszik.

Nem dobogó szív teste köve,

Éhsége csillapíthatatlan.

Koponyájára feszült halott bőre,

Ölni akar, megállíthatatlan.

Lokál mögötti szűk sikátor

Bevonzza egy szag után.

Ládán göthös macska miákol,

Megérzi őt, eliszkol sután.

Az tág orrcimpákkal falhoz lapul,

Hegyes fogai feszítik száját.

Alkata akár egy gonosz hadúr,

Képtelen elfojtani vágyát.

Kurva tántorog részegen,

Olcsó, riherongy, cafat…

Bódultan nincs benne félelem,

Nem érzi, pedig Az felé halad.

Mikor hirtelen előtte terem,

Megpecsételődik sorsa.

Őt látva mozdulatlanná dermed,

„Ennyi volt a léted, ostoba!”

Lecsap a nyakra szájtátva,

Foga az ütőérbe mélyed.

A ribanc roskad, nem marad állva.

Vámpír: „Mámorító a kéjed.”

Nyeli a nő vörös vérét,

Mely forró, tele élettel,

Megfesti az éjjel rémét,

A test karjaiban ernyed el.

Lezörgeti azt tócsájába,

Fejét hátravetve újul,

Arca maszk módjára

Groteszk vigyorba torzul.

Hatásvadász a telihold,

Pöffeszkedik az égen.

Íme, hát ennyi volt.

Több versszaka nincsen.