Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versről

Ehhez a szöveghez kapcsolódott az idei magyar nyelv és irodalom érettségi szövegértés feladatsora. Gondoltam, közérdeklődésre is számot tarthat. :)

 

VEGYÉSZNŐ: Szeretném, ha egyszer már megírnád.

KÖLTŐ: Mit?

VEGYÉSZNŐ: Hát amiről beszélni szoktál. Hogy milyen a modern vers, meg hogy tulajdonképpen meg is lehet érteni az efféléket.

KÖLTŐ: De hiszen folyton azt írom. Különben is megírták millióan.

VEGYÉSZNŐ: De ha én nem értem. És én olyan ideges vagyok ettől. Ne tégy úgy, mintha nem értenéd. Én úgy szeretem Arany Jánost. De nekem nem volt egy jóízű versfalatom, mondjuk, József Attila óta.

KÖLTŐ: Tulajdonképpen mit értesz te azon, hogy modern vers?

VEGYÉSZNŐ: Ezt tőlem kérded? Vagy másképpen: te kérded tőlem? Röviden: a modern vers az olyan izés. Mondhatnám szebben, de nem mondom. Tudod te azt. És nem lehet megérteni.

KÖLTŐ: Szóval olyan izés. Ezt a megjegyzésedet mellőzhetném, de nem mellőzöm. Mert bár

teljesen artikulálatlan, elismerem, hogy a maga módján világos. Továbbá a mai vers érthetetlen. Ez régi, régi vád, amely…

VEGYÉSZNŐ: És ha még olykor érthető is, akkor sincs semmi öröme benne az embernek. Én nem hagyom magam terrorizálni. Én egyáltalán nem tudom felfogni, hogy ez az úgynevezett modern vers mért olyan, amilyen. Mért kell olvasnom a ti versszövegeiteket, miközben egy kukkot sem értek belőlük? Én talán hülye vagyok? Nem tudjátok ti azt felfogni, hogy amit az ember huzamosan nem ért, azt megutálja? Én vagyok az olvasó. Hát nem nekem írtok?

KÖLTŐ: Nem.

VEGYÉSZNŐ (egy pillanatra elhallgat): Ne-em? Ezt csak azért mondtad, hogy elhallgassak.

(2) KÖLTŐ: Azért. (Rövid szünet.) De nemcsak azért. Mert hogy kicsoda kinek ír, az végül is sorrendi kérdés. Az ember kezdetben okból ír, nem célból. Ne felejtsd el, még te is írtál kamaszkorodban verset. A versírás kezdetben életfunkció. A cél, a szándék, a „kinek írunk” később jön. Kell is jönnie. De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy közöttünk fal van.

VEGYÉSZNŐ (döbbenten): Fal? Közöttünk?

KÖLTŐ: Arról van szó, hogy fal van közöttünk, olvasó és író között. Ez nem újság. Ez a fal

mindig volt, van és lesz, amíg csak az éppen soron következő jövőszeletben össze nem omlik. Az újság pusztán annyi, hogy kényelmetlen korunkban ez a fal magasabb a sokszázados átlagnál. És megmondom világosan: egyetlen új érvem sincs, amivel a téglákat döntögethetném. Sőt nemcsak érvem nincs, hanem kedvem sincs hozzá. Mert a mi vitánk, itt, most, ebben a pillanatban, amikor folytatjuk, máris elavult. Mi volt neked József Attila húsz év előtt? Mi volt Apollinaire? Semmi. És ma a szellemi aranyalapodhoz tartoznak, egy mondatban mondod ki a nevüket Arany Jánossal. Az a fal közöttünk időben húzódik, angyalom, vagy nagyrészt időben. Az a fal vagy van, vagy nincs, aszerint, hogy mikor nézzük. Mi itt, amikor vitázunk, egyszerűen adalékok vagyunk a 20. század hetvenes éveinek művészeti harcaihoz. És most vegyük sorra az érveidet.

VEGYÉSZNŐ: Érveltem volna? Valahogy nem vettem észre.

(3) KÖLTŐ: De-de-de. Érveltél. Kiborítottad az egész érv-kosarat. Vegyük például első érvedet, amely szerint: a mai vers az olyan izés. Mikor szoktátok ezt mondani? Túlnyomórészt akkor, ha izmusos versről van szó. Tisztelettel jelentem neked, hogy az izmusos vers, az avantgárd, a formabontás a világ négy táján olyannyira elterjedt (s közben meg is változott), hogy az utóbbi 50-70 év költői világnyelvének tekinthető. Ha lengyel vagy francia vagy argentin volnál, már olyan reflexszerűen birtokolnád, vennéd tudomásul (tetszéssel avagy nemtetszéssel) ezt az eszköztárat, mint a régi motoros a jobbkéz-szabályt. Teljesen ártatlan vagy benne, ha ma még idegesít. Ezzel függ össze második érved a mai vers ellen, amit úgy szíveskedtél fogalmazni: „Hát én hülye vagyok?” Nagyon fontos megjegyzés. Mindig elpirulok tőle, mert tudom, milyen megalázó nem érteni azt, amit láthatólag értésünkre adnak; milyen kínos attól félni, hogy bolonddá tartanak. Ez utóbbitól nem tudlak megóvni (magamat sem); minden bonyolult kornak megvannak a maga szellemi szélhámosságai vagy egyszerűen: tévedései. De valamit kockáztatnunk is kell – az igaziakért. Te Adynál kezdted a század verseit, ma kis híján a kortársaidnál tartasz. VEGYÉSZNŐ: Akárhogy is: ti túlságosan sok mindent elvettetek tőlünk, és keveset adtatok érte. Elvettétek például a formát, a rímet, a ritmust, a versolvasó eredendő gyönyörűségét. Nem képtelen gondolat az, elhagyni a versből, ami verssé teszi? És elvettétek az értelmet, a jól kiépített utat, ami vezeti az embert valahová.

KÖLTŐ: Hadd kérdezzek valamit! Szoktad te olvasni Ábrányi Emil költeményeit?

VEGYÉSZNŐ: Ábrányi Emil? Ahá. Az a múlt századi költő-műfordító. Mért olvasnám?

KÖLTŐ: Pedig kiválóan versel, és mindig érthető. Nemes eszméi is vannak.

VEGYÉSZNŐ: Egy gyönge költő nem cáfolhatja a költészet alapjait.

(4) KÖLTŐ: Miért kifogásolod? Hiszen mindazt teljesíti, amit tudatosan kívánsz a verstől. Amit tudattalanul kívánsz tőle, ahhoz más szavak kellenek, olyanok, mint: hitelesség, eredetiség, megrendítő erő és így tovább – vagy inkább: a mindezeket hordozó hatástényezők. Ábrányi intő példa arra, hogy a tartalom meg a forma korántsem a költészet alapja; megrozsdásodott absztrakciók csupán. És ezzel el is érkeztünk harmadik érvedig, az érthetetlenségig, amelyhez – oly szerencsés módon – mindjárt hozzácsatoltad formai kifogásaidat is. Az úgynevezett érthetetlenség egyrészt rendkívül egyszerű jelenség, másrészt nagyon bonyolult. Az egyszerű része: megváltozott a korstílus, mert megváltozott a kor. A 20. századi vers más nyelven beszél, mint elődei (s ennek a más nyelvnek az avantgárd is csupán része, szakasza, ösztönzője). Ezt a nyelvet egyszerűen csak meg kell szokni, mint a heringsalátát vagy a közúti közlekedést. A stílusváltás szükségességét nem is vonja kétségbe senki – történelmi távlatból. Milyen melegen mosolygunk, mondjuk a romantika, mondjuk, a Victor Hugo ellen elpazarolt záptojásokon. Amivel viszont nem szoktunk számolni, hogy a mi korunk nagyon megváltozott. És ez már a dolog bonyolult részéhez tartozik. A tudomány és a társadalom, a háborúk és a csillagászat, az atommáglya és a lélektan gondoskodik mindennapos, új meg új megrázkódtatásainkról. Századunk emberét bámulat és hideglelés rázza egyszerre, ha szemügyre veszi mindezek létrehozóját, vagyis önmagát. Az elharapott nyelv költészete – így is nevezhetném a mai verset. A század meghökkenései arra kényszerítenek, hogy mintegy újratanuljuk az emberi beszédet, szorgosan bővítve szókincsünket eddig nem ismert ragokkal, sorközökkel, riadalmakkal avagy víziókkal. Így igyekszünk hiteles híreket szállítani mindnyájunkról.

VEGYÉSZNŐ: Szóval azt akarod mondani, hogy a vers idővel megvilágosul. Mert az érthetőség úgynevezett formanyelv kérdése. De azért én hozzászoktam már egy csomó újfajta ízhez. Ha nincs ilyen íz – színdarabban, filmben, képben, versben –, akkor hiányzik. Ha megkapom, akkor esetleg átkozódom. Se így nem jó, se úgy. Ezért nincs elég örömöm a versben. Az újmódiban ritkán találom, és a régimódiban is megcsökkent. (Most eljutottunk a negyedik érvemig – ahogy te mondanád.) Olyan ez, mint a Lorentz-féle transzformáció. Tér, idő, sebesség viszonya, ne haragudj, nem mondom el, nem neked való. Úgysem értenéd. A lényeg az, hogy még a méterrúd hossza is megváltozik benne. Bennem megváltoztak a mértékek. Vagy most vannak változóban. Azért kérlek, hogy mondd már el, mi van ezzel a mai verssel!

[…]

(Folytatják.)

Forrás: Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I. Osiris Kiadó, 2004. 42–47. Részletek, a feladathoz igazított

szöveg.