Őszi vers

  Őszi vers

Alszik a ködös néma táj,

Táj fölött hallgató homály.

Sötét a föld, de fent a fa,

Gyöngyszürke, mint az éjszaka.

Beszívom ezt az éjszakát,

Az őszi ködnek illatát,

S meg érzem azt is hirtelen, 

Milyen közel a végtelen! 

S a köd fölött már nincs sötét,

Távoli fények visszfénye ég.

S mint a kozmoszban a csillagok,

A földön én is az vagyok!

Magamba hordozok száz csodát,

A fényt, a tenger illatát,

Az erdőt, mezőt, a réteket, 

A jóságot s a vétkeket.

A békét és a háborút, 

A vidámat, a szomorút,

A szerelmet, az esküvőt,

A halált és a temetőt.

Belőlem lesz az út pora, 

Vagy az égnek fényes csillaga.

Ember, tenger vagy bár mi más, 

Az enyém ez a csillogás!

És néha arról álmodok, 

A végtelen is én vagyok!    

 2002-04-23