Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör

Apám siratása

Induljatok meg földek,
miket bevetett, kapált vagy aratott,
és ti gépbe engedett
zizegő kévék, arany zuhatagok.
Keljetek, gyertek ropogós hajnalon,
kék havon ledöntött fák,
és susogjatok, sírjatok.

Tisztelegjetek állatseregek: -
Tehenek, disznók, kecskék és bárányok,
amiket simogatott és levágott.
Keringjenek feje köré holdak, csillagok,
rólatok fényesebb legendát más nem hagyott. -
És szakadj meg, szörnyű éjszaka,
asztalodon verdes a drága szív,
- a Hold mögül kutyák hada vonít.

Kimeredt szárnnyal bukik le bennem a gőg,
- kevés az életem, kevés a halálom, -
a haláltól hogyan is válthatnám meg őt!

A halált kapcsoló éles villanásban is
száját szemét összecsukta, szorította,
hogy másnak arra se legyen munkája, gondja,
mert mindig más, mások, -
mindig másokért másokra látott,
gyerek, rokon, vendég, kutya...
mindenkit maga előtt,
maga ellen is vendégül látott.

Hajnali szemlén a menetoszlopok:
búza, répa, tengeri-táblák
szikár termetét már sohse látják.
Testvérei az akácok, szívósak,
mint e puszta népe,
kinek sírján honosnál honosabb,
s mégis mostoha-sorsuk a szélbe...

Hős volt, nem hősebb Dugovics Titusz,
kit a pillanat
s egy zászló szédített a mélybe.
Ő naponta indult törni a földet,
töretni a testét,
megfogyott kedvét
kazlak mellett temették el az esték, -
több millió karral
tartott fenn családot, hazát, rendet,
foltos izzadtság-marta inge a szegen,
mint süllyedő hajó zászlaja lengett.

Nyíljatok ki könyvek,
repedjetek meg kristályok, porcelánok,
minden, mi verejtékéből
szép műnek összeállott,
és ti szelek
esőkkel sírjatok,
fákkal jajgassatok,
velem keressétek,
mert hegy nem temette,
tenger el nem nyelte,
tűz nem emésztette,
farkas nem tépte széjjel, -
láttam a halált:
kis csaholó koszos állat,
hogy bírna meg ennyi hővel, fénnyel?

A horizonttal egybeszántott
három holdjáig futok.
Annyi a világ most,
amennyit az emlékezés bevilágol, -
egy tarló pattanó szöcskékkel,
s az alkony a jó öreg válláig lángol. -
Erős karja minden fa ága,
hűvös lombot hajtott minden ujja,
a meredek falak közt
intelmeit itt suttogja újra:
- Ki az ember?
Aki levágja a maga rendjét,
munkára köszörüli az elmét vagy a pengét,
és nemcsak ágál, ravaszkodik vagy zabál,
retteg, ha haldoklik,
s undorral falja fel a halál.

Szétosztom hát örökös jussomat:
jöjjetek csodákra éhes,
didergő reggelek,
halljátok, hogy szelte kilenc fele
ropogós kedvét, s a kenyeret.
Nekem a javát,
testem testéből
a megtermelt
anyag útján így vétetett.

Nem romolhat ő meg,
színekre törik,
szivárványút lesz,
átköti az eget.
S a mindenség dűlőjén
mezítlábas árvákat vezet...

***

Szerelmünk ez a föld

Szerelmünk ez a föld,
a tavasz első szavára
leveti vászoningét,
s a szelek fürge ujjai alatt
illatoz és reszket,
szemére rászáll a hajnali pára,
kontyában himbálva
feljön újra a nap,
és mi szédült földművesek
arcunk a fénybe tartva
fölindulunk,
és betelnek az első vágyak.
A barázdából égre röppen,
suhog a szárnya,
zeng fönt a remény.
Melengetett kicsiny csírák
fészkelődnek, nyújtózkodnak,
ébredeznek, dideregnek,
napvilágban örvendeznek,
bizodalomba beöltöznek,
szívünkbe, szemünkbe beköltöznek.
És akkor - egy éjszaka
mint jön a farkas
kertünk alá lopakodva -
jön a böjti fagy,
jön böjt előtt és böjt után,
jön böjt előtt és böjt után.
A bárányok halkan sírnak,
a szelek is némán lapulnak,
madaraink üveg-ágon megbénulnak,
mert visszajött és perzsel a fagy,
jött északról és keletről,
sarkvidékről és hegyekből,
páncélokból, bőrvértekből,
vaskoronás istenekből,
sírásból és vigalomból,
káromlásból, hiszekegyből,
jött böjt előtt és böjt után,
a bárányok halkan sírtak,
a szelek földig lapultak,
madaraink megbénultak,
nem volt más: csak szó és szavak,
mert hajnali fényre fente
az eget, s aratott a fagy.
Nem volt irgalom, nem volt kegyelem,
korán vetettünk,
elvetélt a föld,
mag nélkül halt meg a szerelem.

Szerelmünk ez a föld,
- századok forognak el,
de mi évente és minden században
bevetjük, kétszer is bevetjük,
bevetjük először,
bevetjük másodszor,
de másodszor ez már nem nász,
másodszor szertartás,
komor várakozás:
Vajon lesz-e itt valami,
és ha kél, - mi kél itt?
Fölveri a gaz megint,
és a muhar lesz, ami beérik?

Szerelmünk ez a föld,
betakartuk könnyel, vérrel,
ködbundával, füstölővel,
kifosztott testvérekkel,
megtiport gyermekkel és nővel,
sárba sepert fátyolokkal,
virágos szemfedővel,
betakartuk, s úgy fogyatkoztunk,
hogy múltunkra hagyatkoztunk,
s fogyatkozva is megmaradtunk.

Szerelmünk ez a föld,
de ha rá férfi módra:
értelemmel, friss erővel -
e népség nem vigyáz,
hiába e nász,
hiába minden szertartás,
- csak egy század - s elvadul,
szégyenében a magvető
akkor délnek vándorol,
s ha itt marad,
itt marad
hűségben is - hazátlanul.