Klasszikusok

NAGY LÁSZLÓ : SZÉPASSZONYOK MONDÓKÁI GÁBRIELRE

"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné."

"Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre"

"Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt."

Tanúvallomások 1614-ből

Gábriel

Gábriel

Gábriel

árnyékodért selyemingem

ázik el

ágy havasán fejedelmem húrjaimon hegedősöm

göndörödősöm

haramia - hősöm

nyári vörös

agyagomban

lábnyomodat

őrzöm

látni akarlak

sürgetem a sarkad

tüzet rakok ropogósat

fölteszem a lukasit

rácsapom a kupasit

lábosban a lábnyomodat

főzöm

nyergelj s nyargalj

paripát sarkalj

tűz ahogy a nád-mezőn

átropog a háztetőn

gyere piros angyal

Gábriel

Gábriel

Gábriel

nehogy engem csereberélj

bárkivel

gyöngyszem-szép mesternődet

kuka hajadonra

gyönyörödet gondra

sutababa

butababa

dib-dáb

dib-dáb

nem érti a cifrát

törj be angyal az akolba

inkább

de te ide nyargalsz

ha mondom

nyárdelelő tündöklet

a boltom

így adok

úgy adok

jól tartalak jóval

nem gyüszüvel mérikélek

de ló-zabolával

nyalánkságra

nyiss a számba

itt a mézelt óbor

pörkölt dió szentegyháza

hasadékos

dombor

minden kis csucsorban

égetett cukor van

édességem

édességed

én akit megigézek

bármit akart is

bárhova tart is

úgy megtorpan

úgy ide fordul

alattunk a fekete föld megcsikordul

Gábriel

Gábriel

Gábriel

szivárványos úton ide

hét verőér erejével

ágyam havasára

mélyföldi nyüves dögtől

mazsolás kalácsra

száz nyíllövés távolán

át a hegyek táborán

zászlókon tömlöcökön

harangokon bödönökön

át a pénzes örömökön

nyolc boldogsáon

golgotavirágon

árvácskán basa-rózsán

hangyán morzsán

csipkefa csipkéin

szűzeknek micskéin

mókusokon át

ordasokon át

ország aszályán

át a világ ragályán

róka-büdös gyámokon

át özvegyi fátylakon

sisakokon kalapokon

verebeken át

ebeken is át

könyveken patikákon

kígyókon koponyákon

palavesszőn palatáblán

szerkezeten

ábrán

át a bölcsességen

mint a sav a fémen

kovakövön patazaja

a fülemig érjen

hajszálam a gyertya-lángon

úgy elér a távol

nyög a lovad

jön a lovad

nyakaszakadtából

Jn 1,1
Kezdetben vala az Ige,
és az Ige Istennél vala,
és Isten vala az Ige.


Jn 1,14
És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék; és láttuk az ő dicsőségét, telve malaszttal és igazsággal. 

(Káldy bibliából)

Sej-haj, szeressük egymást, nemzedékem,
hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk,
miként a kanadai ötös ikrek,
avagy Frigyesnek díszgárdája és
bírálóink előtt csoportban állunk,
akár a rekruták a sorozáson.
Költők vagyunk-e, vagy futballcsapat,
regatta, körmenet, népünnepély,
költözködő darvak tömött phalanxa,
vonúló hangya-sor, marhák a réten?
Csicsóné három lánya mi vagyunk-e,
hogy egy-szoknyát húz ránk a kritika?
Hogy mit firkál ez és az: csillagokról,
mezőkről s más íly apolitikus
vacakságról: ugyan kit érdekel?
Itt nincs jó és rossz költő: nemzedék van
s mi a közös vonás: csak ez a lényeg.
Hát fölvonúl a teljes nemzedék,
rájuktekint a sasszemű biráló
és az eredmény - áj-váj! - míly siralmas:
«Miféle csöndes generáció ez?
ehhez képest az aggok menhelye
vad táncmulatság és csöndháborítás -
szegény fiókák, még annyit se tudnak,
hogy egy költőnek rosszalkodni illik,
sok újat hozni, mit ne értsenek,
Petőfi és Ady is így csinálta,
itt ez szabály s a szabály, az szabály.
De hajh, ezek formával bibelődnek,
a multat bálványozzák és az élő
politikától elhúzzák az orruk,
az életnek hátat fordítanak
s elkorcsosult, távlattalan világban
füszállal és bogárral édelegnek.»
Igy szól a nagyfejű. Mit is feleljünk?
Szemünkre hányja a viselt cipőt,
pedig az ő lábujja kandikál ki.
Petőfiéknek fővonása volt
a «népi», «egyszerű», «természetes»,
így hát nyomukban ez lett követelmény -
Adyék «újak» és «szokatlanok»,
«egyéniek» - hát fiaik mitőlünk
szokatlant és egyénit követelnek:
jőjjön az új, a botránkoztató,
tandemben jőjjön «zseni» és «tehetség»
és kész az útlevél a Helikonra.
De nem ismétlő-pisztoly a világ:
van-e ma szükség és mód új irányra?
hogyan próbáljunk ablakot beverni
ott, hol már minden ablakot bevertek?
s míly lázadás az, melyet hagyomány
s illem kiván? ha az ablak-zuzás
kötelező, úgy akkor lázadunk, ha
azért se vandalírozunk. Világos.
S hogy egyformák volnánk s egymásra-nézők?
Jékely, Vas, Dsida ugy illik össze,
mint sárgadinnye sóval és tubákkal.
«Politikátlan» korosztály vagyunk? ha
«szociális» versünk mind megpipázzák,
a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk.
Hibátlan forma-művészek vagyunk?
(«hibás, mivel hibátlan»: furcsa szempont)
de hol a mesterség roppant tökélye?
hisz legtöbb versünk jambus s még ez is
göcsörtös, mint a Hátulszent Domonkos.
Van egy régebbi versem törzsökös
görög-magyar mértékben: sapphicumban
- birálóm formajátéknak nevezte -
rossz verslábak terén nábob e dal
s bukfencmesternek számítok vele.
Álomvilágban élünk? - hiba volna? -
«Petróleumszag s kávésbögre - zsíros
papír és tört kenyér» (Zelk verse): bájos
vágyálom...! Lám, ki fart vet a valónak,
nem a poéta, de a kritikus.
És játszunk, csip-csup dolgokkal? Igen:
atom, dióbél, Puck és gyönge árnyék,
ringó kecsesség, hajlós, mint a nádszál,
fény tánca rengeteg tükör között,
virág, leány, szerelmes folytatódás,
romlandó csipke, romlandó acél,
vérrforraló és nyugtató ütem,
éles csikorgás, tompított dübörgés,
ezernyi köldök, kapcsolat, kihullás
és száz titok nyomán ezer titok,
ég és pokol! - ezt kívánd láncra verni,
parányban kívánd elfogni a mindent
és Jupitert aranyeső-alakban.
Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól,
csak hátgerincem borzongjon belé.
Csak épület legyen, zárt, teljes egység,
sokrétü, mégis áttekinthető
s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e.
Csak minden szónak fénye, súlya, izma
legyen helyén s mindannyi talpra essék,
miként izgalmas, hajlós macskatest
s még azt se bánom, ha semmit se mond.
Csak szép legyen, csak olyan szép legyen,
hogy a könny összefusson a szememben,
ezt add nekem, e gyilkos rebbenést,
mi oly szép, hogy szinte kibírhatatlan,
ezt a csodát, nagy művész, add nekem
s mit bánom: jobb- vagy baloldali vagy
és társaid kik és a swifti tyukmonyt
hegyes vagy tompa végén bontod-e
és hány fogad van és őrült vagy-e
s még azt se bánom, hogy mi a neved
és nem veled, csak műveddel törődöm.
Ugy irigyellek, egiptomi költő!
kis munkás voltál és megrendelésre
szóltál királyok, istenek nevében
s egy szót se ten-lelkedből és talán már
ükunokád se tudta nevedet,
de műved él, a névtelen csoda
s ne érdekeljen senkit, hogy ki voltál.
Lyukas szépség ura, tökéletesség,
csak egy csöppecskét adj ambróziádból
s én elfelejtem még azt is, hogy élek
s hogy azonos vagyok sajátmagammal.
Az ég: két-féltekéjü Janus-arc,
örök igaz s hazug: csak ő vezessen!
Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,
te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)

Egy rossz költő mily megindító. Már évekig
nem beszéltek felőle, azután lassan elfelejtették.
Megkopva és őszen bandukol most, szakadozott
kabátja gombja fityeg, s kiadatlan verseit fütyörészi
a téli szélnek. Mennyi gőg és erő. Az arcán
gyűlölet, irigység, mely messziről valami éteri
bánatnak látszik. Mellette a híresek,
kiket fizetett cikkek magasztalnak és ünnepelnek a vad
hangversenytermek tapsai, kalmárok, vagy szerencsevadászok.
Kopaszodó, büszke apostol-homlokára az élet
tette könnyes koszorúját, fölistenítve
ifjúkori álmát, melyben egyre jobban hisz.
Még a rossz táplálkozástól és tüdőbajából származó
soványsága is stílusos. Akár a könyvben.
Hiába beszéltek, kritika, irodalom.
Ő az idealizmus. Ő az igazi költő.

Kosztolányi Dezső