Porszemek

Az árnyak hosszúak és egyre csak

követnek. Mikor lesz vége...

Kérdeztem, mikor kesztyűs kezek 

fénysugarában hosszúra feszültem.

Már mikor lesz vége.

Nemsokára, hitetettek. Jéghideg hangon.

Elhittem, mert ezt akartam, 

hinni akartam a szavak mögötti

nyilvánvaló hazugságnak.

Akkor, már csak dúdolok, 

valami teljesen semlegeset, utoljára. 

... A hangok lenyűgöző katatóniája, 

ahogy szakrális rendbe mumifikálódnak... 

Mikor vége lesz. 

amikor és ahol megtörténhet

újjászületik minden  gondolat

tettek nyernek új értelmet 

az örök változás jegyében

ami rút volt az szép lesz

a kerekből négyszögletes 

az utolsók elsők lesznek

és a maszkok feleslegesek. 

nincs semmi a föld felett vagy alatt
csak a tudatba döngölt szavak
idétlen katatóniája visszhangzik
majd kötelező igazsággá válnak
irányt mutatván ezer évekig
hiteket erőszakolva a fejekbe
mert a kiválasztottak eljönnek
kisorsolják a királyok idejét
törvényt írnak a halandóknak
majd látványos mártírhalált halnak
de évezredek szólnak mellettük
vitathatatlanul és mindörökre. 

A király fázott, dühös volt
és a szolgák fején sétált.
Kéjesen, rettegve és kérkedve.
Pedig kedveltetni akarta magát,
annak ellenére, hogy a szolgák éjjel 
álom-vigyázás címen ágya körül osontak,
loptak, lestek, röhögtek  és viháncoltak. 
A talpnyalók és igenlők hada 
ugyan kedvére volt egy ideig , 
de a magány, mely orvul bekúszott
még a bőre alá is, és még a nagy
Buendíákat is kikezdte, teljesen betemette. 
Az ázott kutyák szaga förtelmes. A félelemé megalázó. A királyok sorsa tömeghű.

koromsötét

zendűlő gondjaid mögött

kirángatnálak magadból 

füves mezőkre hurcolnálak

csapadékos hangulatom ellenére

ha hagyod magamra találok

kiviszem belőlem az összes szemetet

a világ szemébe hajbókolok 

vagy térdre hullok a gyilkosok előtt

kezeim a testem mellett szorosan

látóhatáraim bedeszkázom

ha akarod leszek 

az leszek amit látni akarsz 

ha akarod