kifordultam

hogyha tapasztalat által mesterré faragod meg

lelked: meg vagy mentve. de akkor, hogyha akárki

dőre szavára felülsz, s buzgón téríted a nyájat

egy szakadékba - mi nyomja ki két szemed - akkor amit te

megteszel: az rossz. ostoba, balga meg esztelen is vagy. 

minden szót, mi sötét, betekerhetsz gyolcsba, de nem lesz

más, mint álca. a rút mocsok átüt azon. csak a jót vesd

földbe, a mű, a hamis káros. gaz, gyom, van elég itt,

nem kell több. semmit ne tegyél - vagy mind igazat hints.

a homokvárhoz kell lapát s a víz,

s úgy istenigazából a homok se árt - 

ha van. s jöhet egy lány, talán alíz.

a napra fogjuk rá: legyen júni, s medárd,

mert ez nem éppen a téli szánkóverseny.

aztán a lány ha  néha kézimunkált

akár medárdon, akár ezen a versen,

s az eredmény ilyen esztétikumált:

a medárdi júni szép napon

még összejöhet egy homokhalom...

homok a lét és fenn a hold egy bója. 

de mi a görcs a mozgatórúgója?

van-e, ki a célnál hazavár?

egyszer mindent elhord úgyis a dagály.

akár a sálat: elhagytam őt is.

az ember észrevenni lusta, lomha,

hogy minek a hiánya nő halomba.

mellkasában hézagokat őriz,

a verseiben szívritmuszavar -

se éjszaka, se napfelkeltekor

ha nincs:  sosem találni rá sehol.

a tűnt idő egy csillagravatal,

s tisztában van vele, hogy körbezárja

a búskomorság könnyű hűs ruhája...

a vég előtt egy kissé elgyötörten

az úgy esett, hogy összejöttem 

elvesztett önmagammal, aki megfedett:

 "az élet győz mindenek felett."

(Az idézet: Polster Ildikó Mária "hitvallása")

amikor megszeretünk valakit,

az örökidő - éppen annyi,

amíg kiszeretünk belőle.

ha a születés nehézség,

fájdalom, könny:

a halál is születés.

a csend a kötődés 

és elsimulás 

közötti üresség.

az élet vendégei vagyunk.

ha jól viselkedünk,

szeretettel visszavárnak.

itt alkonyodik, ott épp 

a hajnal szirmai bomlanak, 

 - vagy fordítva.

mondj köszönetet 

a levegőért, ha még van 

időd egy szuszra. 

amint megszületünk,

gyökeret ver bennünk 

a halál is.

a születés egy mag, 

az élet átalakulás,

a halál egy virág.

az emberi lét

kezdet és vég között csak

egyetlen könnycsepp.

az emberi lét

értelmét keressük - az

csak egy hópihe.

annyik vagyunk, mint

harmatos fűszálon egy

puha napsugár.

az élet lábnyom

alatt fűszál: lehajlik

- újra egyenes.

mint a falevél

kizöldül a lélek, és

azután lehull.