kifordultam

az ég összetört darabkáira kiömlött a nyugalom 

néha olyan tisztára van seperve
mint falunkban a rendes vasárnapi utcák
néha a két tavon
felhők szárnycsapkodnak
a bóbitás napsugarak közé

és szajzik már az ég alja
tompán visszatükröződnek
a gyermekkor ütései
meglebbentik a fakuló szürkeséget
aztán csak-csak kiborodik a derű

néha elnézem ahogy a köztes idő
barázdáiba hosszú hallgatásmagvakat
vetnek az emlékek
jó hogy még itt papóm

kiszülettem
..............
 
belőlem is életre keltek
gyermekszavak, nagyravágyó csendek
összeverődni
s hogy ott vágjanak rendet
hol harangszóperzselésben
harsog a fű
..............
 
de te
világtalanul nem nőhetsz fel
itt csak árulásba beleszőtt
verejték és köd van
régóta kaszálatlanok a mezők
a virágok templomtalan szentek
és repedt serlegéből csorog le az éj
 
ne kisérts többé
hogy nem akartalak
 
szögek tartják a szem deszkáit
nincs kelet
s a szétrepedt burokból
az elhalt verseket
nem tudom feltámasztani

tudom, hogy az álom ledér
ruhájában nehéz kibotorkálni
a valóság tényszerűségébe
tudom, hogy a kétrét görnyedt
türelmek között mennyi forradalom
lehetősége ölti reám nyelvét
- és egyszer a mércét felemelve
addig betűztem a tábortüzek
fel-le változó összetételét
hogy nemcsak
szamárfüles lelkem ponyvaregénye
 
tudom: a kimondott szó lehet csutak
megpihenni vagy erdőtlenség
ahol tévedéseink
előbb-utóbb tetten érik önmaguk
de azt a napot tisztán tartom
amikor anyám ölébe lereszkettem

(Anyák napjára)

Gyermek a szó. S a ki nem mondott
fehérsége gyermektelenebb.
Nem neveltelek. Itt elv.
Szempont ott, honnan kopogtál.
Rossz anyaként dobtalak el.
És jobb volt minden megszokottnál.
 
Tán egyszer elfogadlak.
Lesz pólya, faragott bölcső,
hogy túlnőni rajtam igazodj.
Nem intek: hólyagos most a csend.
És nincsen ablak látni se
e nőbe torzult tetteket.