kifordultam

Fényostor vág rendet - sekély a tó:
Hullámsebekre gyógyír mi lehet?
A szembesimulásra jaj, ki vár?
A víz tisztája szanaszét reped.
 
Amit összevissza hord az ár,
arcon csapott reggelekbe fáj...
 
Ne hidd, hogy a csend csak rajtad csattan.
Nyers magányom téged óv magamtól,
s betakar, mint színehagyott paplan.
 
Sehol vagy már... s minden mozdulatlan.

Hol roppanós sztaniolpapír felhők,
mi kíváncsiságra éhezünk.
Gyerekmaszatos szájon, ujjakon
tejcsoki az ég. És tördelünk.
 
Töröttségén elfolyik az édes,
fogakba, s tovább fémíz tapad,
amit lenyelni egyre nehezebb.
Nem érdekes már hogyha szabad.
 
Aztán csak lengünk eltátott szájjal,
értelmünk szárad egy kötélen,
szemekben alumínium-csend ül.
Nem voltunk eléggé - minek - ébren.

Szép fiú sok mindent tapasztalt:
lebegett előtte az aszfalt.
Lánykákat keresett,
vodkából bevedelt.
Aszfaltot érintett. Csak azt nyalt.
 
Este van, zavarnak képzetek,
azoktól elalszok, ébredek.
Bizsereg, bevallom:
ujjadra gyanakszom.
Tíz hangya - számolom - mit tegyek.

Megáradunk. És szétszakad
a kézfogás, a csendszavad.
 
A felhők papírcsónakok.
úgy áznak el, mint én vagyok.
 
Lágy pázsiton az év szalad,
hajlik a nyom, talán szabad.
 
A vad vihar reggelt hasít.
De itt maradtál. Itt. Csak itt.

Egy kő. Sok. Kartonszíveket zúz.
Trópusi szeretet omlik a kirakat
mögé, s a nyár mint egy csúf bogár
behúzza ollós csápjait.
Mindenben fellelhető az érdek,
főképpen a lefolyókban.
Csak le ne késsed folytonos
megalkuvásaid, csak hangosabban.
Csal a csend, mi rajtad
lemoshatatlan nincs.
 
Ahány kő: annyi dobás.
Mindegyik másképpen csattan.
Négyszobás éleket vagdal
a kirohanás, bennmaradunk.
Kockásodnak évek, szavak
papírhajói.
                  Tele apró nyár-
bogarakkal. Nappal van mindig.
Fekete. Nappal.